Gyurcsány Ferenc Miniszterelnök Beszéde Az új Fõrendõrök Beiktatásakor

Gyurcsány Ferenc beszédet mondott a Rendõrség Teve utcai székházában 2007-06-04-én abból az alkalomból, hogy átvehette kinevezését az új rendõr fõkapitány. Beszédét szószerint idézzük:

Tábornok Asszony! Tábornok Urak! Parancsnok Urak! Hölgyeim és Uraim!

Rend létezik szabadság nélkül. Fordítva ez nem igaz: szabadság nem létezik rend nélkül. A Magyar Köztársaság számára kevés annál fontosabb dolog van, minthogy a szabadságot és a rendet együttesen képes legyen megõrizni, biztosítani és erõsíteni. Természetesen ebben a feladatban nem csak a rendõrségnek, és nem csak a rendõrség többi társszervének van szerepe. Közös dolgunk. Van ebben dolga valamennyi polgárnak, valamennyi közösségnek, és természetesen kitüntetett feladata van a demokratikus képviseleti szerveknek, az államnak, az államigazgatásnak.

Az elmúlt egy évben többször volt vita, hogy vajon rendjén van-e, hogy ugyanaz a miniszter felügyeli az igazságügyi területet, mint aki a rendészetet. Sokan azt mondják, hogy természetes módon elõáll itt egy konfliktus, hiszen az egyik feladata döntõen a polgárok szabadságának és a rend kereteinek megteremtése, a másik pedig az ilyen módon megteremtett keretek és szabályok közvetlen alkalmazása, amely összetett és konfliktusos.

Én azt gondolom, hogy abban a világban, ahol – egyébként közös döntéssel, most már a rendszerváltásig visszamenõ szándékkal – nem önkormányzati rendõrségünk van, lehetett volna valamikor így is dönteni. Hozzáteszem, idõnként fel is merült ez a kérdés. Semmi nem indokolja, hogy az önkormányzatokat felügyelõ miniszter felügyelje az egyébként nem önkormányzati alapon szervezõdõ rendõrséget. És sokkal több minden indokolja, hogy – kellõ okossággal, bölcsességgel és arányérzékkel – a szabadság és a rend két legfontosabb pillére, annak megtestesülése egy miniszter közvetlen hatáskörébe tartozzon. Igen, ez a szabadság és a rend minisztériuma kell, hogy legyen.

De nem szeretném titkolni, hogy éppen az elmúlt idõszak sok-sok vitáját követõen azt is gondolom, hogy a rendõrség nem egyszerûen a rendért felel. A rendõrségnek legalább annyira dolga, hogy óvja a polgárok szabadságát, alkotmányos jogait, garantálja és biztosítsa, hogy azokkal tudjanak élni. Nem állítom, hogy idõnként nem nehéz, mert itt idõnként egymással vitatkozó alkotmányos alapjogokról van szó. A rendhez és a szabadsághoz fûzõdõ jogok, mert bizonyos esetben ezek a jogok másokat és másokat érintenek a maguk összekapcsolódásában, nehezen feloldható dilemmákat okoznak.

Az elmúlt tizenegynéhány évben nem láttunk olyan mély, nehezen összeegyeztethetõ konfliktust, mint az utolsó egy évben. Szeretném világossá tenni, hogy számomra egyértelmû, hogy annak okai, hogy ez a konfliktus elõállt, nem a rendõrségen belül keresendõk. Ennek okai a rendõrségen kívül keresendõk. Ezek döntõen társadalmiak és politikaiak. Amit a társadalmi és politikai vitáinkban nem tudunk megoldani, azt nem lehet elvárni a rendõrségtõl, és az ezen vita során kialakuló konfliktusokat sem lehet elvárni, hogy kizárólag a rendõrség kezelje.

Nem szeretem, amikor akár magánemberek, akár politikusok farizeus magatartást tanúsítanak. Magyarországra ez a mélységû társadalmi, politikai konfliktus úgy tört rá, hogy az ország egészét meglepte annak mélységével, radikalizmusával. Ha pedig véletlenül volt, aki erre számított, vagy ezt készítette elõ, az nem azok között volt, akik ilyen konfliktusokat megelõzni, megakadályozni kívánhattak, hanem éppen ellenkezõleg. De mi nem ezek közé tartoztunk, és önök sem. Ezért, bár vannak tanulságai az elmúlt egy évnek, az én alapálláspontom egy csöppet sem változott az elmúlt idõszakban, a viták ellenére sem.

Pedig elég egyszerû ez az álláspont. Nagyjából úgy foglalható össze, hogy amikor a rendõrség szembetalálkozott ezzel a korábban soha nem tapasztalt kihívással, azzal a kihívással, amely az egész országot és benne nagyrészt a rendõrséget is meglepte, akkor több egymást követõ lépésen keresztül volt képes alkalmazkodni ehhez a kihíváshoz, és választ adni rá. Hogy az alkalmazkodás folyamatában ellentmondások, hibák történtek, vagy történhettek, azt csaknem elkerülhetetlennek gondolom, de azt is, hogy ennek a tanulságait, én úgy látom, hogy a magyar rendõrség rendkívül gyorsan feldolgozta, és beépítette a maga tapasztalatába és gyakorlatába. Ezért újra és újra ki fogok állni a rendõrség mellett akkor, amikor a rendõrséget elfogult politikai szándékkal azzal vádolják, hogy nem demokratikus szándékok, és nem a demokrácia megõrzésének szándéka vezette az õszi idõszakban. Azt gondolom, hogy ezek a támadások alapvetõen méltatlanul és megalapozatlanul érték a rendõrséget, függetlenül attól, hogy egyik-másik intézkedés kiállja-e a szabályszerûség, vagy a jogszerûség minden normáját. Ha nem, akkor adott konkrét esetet megvizsgálva kell levonni a következtetéseket.

Nem vagyunk könnyû helyzetben, és nem szeretnék egyszerû hivatalos beszédet mondani önöknek ebben a második pontban. Ha a hivatalos statisztikákat nézi az ember, akkor azt látja, hogy az elmúlt években a rendõrségen belül elkövetett jogsértések száma határozottan csökkent. A másik oldalról meg nagyon rövid idõszak alatt az eseményeknek olyan sokaságával találkoztunk szembe, amelyek így együtt alkalmasakká váltak arra, hogy állampolgárok millióinak rongálják, megingassák a hitét abban, hogy vajon meg tud-e bennünket védeni ez a rendõrség.

Nagyon nehéz helyzetben van ilyenkor egy ország vezetése. Azt gondolják, hogy én nem tudom, hogy milyen közvetett az a felelõsség, amely Bene fõkapitány urat ebben a kérdésben illeti? Dehogynem tudom. Azt gondolják, hogy nem vagyok azzal tisztában, hogy a konkrét helyzetben, ismerve ráadásul a fõkapitány személyes érdemeit, az egész elkötelezett pályáját, milyen dilemmák vetõdnek fel, hogy hogyan kell egy ilyen kérdésre helyesen, korrekten válaszolni emberi, szakmai értelemben, a másik oldalról pedig egy ezzel sokszor vitatkozó szempont értelmében, hogy hogyan lehet helyreállítani a közösség bizalmát?

Szeretném világossá tenni, hogy nagyon nehéz és ellentmondásos érzések között mentettem fel Bene László fõkapitányt. Rendkívül sokra tartom parancsnokként és sokra tartom vezetõként, rendõrként, a kormánnyal együttmûködõ partnerként. Egész pályáját a becsületesség, a tisztesség, a testület, az ország iránti magas fokú elhivatottság jellemezte. Egyik oldalról van egy világos teljesítmény és szerep, a másik oldalról pedig csaknem az egész politikai közösség hitének megrendülése a rendõrségben. Részben persze nagyon sok vitatható körülménnyel. És amennyire ismerhetem én a részleteket, annyira ismerem.

Jó néhány nappal a döntést követõen is úgy gondolom, van olyan pillanat, amikor el kell választani egymástól a személyes bizalmat, az alkalmasságra vonatkozó meggyõzõdést attól, ami a politikai közösség egyik demokratikus vezetõjének egy ilyen helyzetben elõálló kötelessége. Ezért aztán bármennyire is furcsa, vagy furcsának tûnhet, szeretném itt önök elõtt megköszönni Bene László egész pályafutását, szeretném megköszönni mindazt, amit a magyar rendõrségért tett! És hogyha azt kérdezik, hogy sajnálom-e, hogy így kellett döntenem, akkor azt mondom, hogy igen. Hogyha azt kérdezik, hogy megérdemelte volna-e, hogy tovább szolgálja a rendõrséget, azt tudom mondani, hogy személyes érdemei alapján igen. Ha azt kérdezik, hogy folytathatta-e, nem személyes érdemei, hanem a körülmények kényszereit tekintve, azt mondom, hogy nem.

Fõkapitány Úr! Sok egészséget, a továbbiakban nagyon sok sikert kívánok. Szeretném Önnek megköszönni mindazt, amit eddig tett. Tisztessége, embersége, szakmai hozzáértése elõtt meghajtom a fejemet, örülök, hogy Önnel együtt dolgozhattam. Köszönöm szépen!

Na most persze tovább kell menni. Ez sem lesz könnyû. És, ahogy látom az elmúlt napokat, nem mindenki érdekelt abban, hogy a rendõrségnél nyugalom és építkezés legyen. Látok kisszerû támadásokat és pitiáner viselkedést. Azt gondolom, hogy kell, hogy legyen annyi erõ és méltóság a testületben, és annyi magabiztosság a politikai közösségben és a kormányban, hogy képes megkülönböztetni a helyén való és okszerû kritikát a kicsinyes támadásoktól. Ez utóbbiaktól védeni fogom önöket, amikor lehet, egész egyszerûen el fogom engedni a fülünk mellett.

Mit várok a fõkapitány úrtól? Azt várom, hogy erõsítse a bajtársiasságot, de soha, egy percre se engedje meg, hogy a bajtársiasság összekeveredjen nem a teljesítményre, hanem a személyes kapcsolatokra vonatkozó összefonódással. Azt várom, hogy határozott, egyértelmû erkölcsi, szakmai normákat érvényesítve õrizze meg és erõsítse meg a rendõrség 35 ezres állományának túlnyomó többsége által is vallott és gyakorolt hivatástudatot, tisztességes elkötelezettséget, teremtsen normát az elv és jogszerûségbõl. Muszáj azt mondanom neki itt az elején, hogy legyen olyan határozott és kemény, amilyen csak lenni tud. Támaszkodjon önökre. Tekintse a parancsnoki és tábornoki kart partnernek, de merje irányítani, vezetni a testületet. Ha kell, merje átalakítani azt, amit át kell, nem önmagáért és nem öncélúan.

Van itt elõttünk egy nehéz feladat: a határõrség és a rendõrség integrációja. Ez önmagában szakmailag is nehéz. Még sokkal nehezebb, hogyha ez személyes beosztást, egzisztenciát jelent, kevesebb parancsnoki lehetõséget jelent. Értem én, hogy ez nem egyszerû. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az eddigi tárgyalások eredményét is megismerve, igaza van azoknak, és mindkét testület vezetõinek is, akik ebben részt vettek, hogy messze több ok szól az integráció mellett, mint ellene. Azt kérem, hogy mûködjenek közre annak érdekében, hogy az integráció sikeresen befejezõdjön, és teljesítsük a schengeni csatlakozás feltételeit. Bontsuk le ennek nyomán majd közösen a határokat idén év végén, más határokat meg a jövõ év elején.

Minden átalakulás, különösen, amely hosszan elnyúló átalakulás, megvisel egy szervezetet. Van itt egy kényes pont, amirõl az új miniszter meghallgatásán a parlamentben beszélt, ez pedig a fegyveres testületeknél szolgálók nyugdíjazásának a kérdése, a nyugdíjazás szabályainak az átalakulása. Meg szeretném erõsíteni azt, amit a meghallgatásán miniszter úr elmondott, s nyilván felhatalmazásunk alapján mondta el. A kormány arra készül, hogy olyan, a ma hatályos nyugdíjszabályozást módosító rendelkezést fog kezdeményezni, amely rögzíti a mai állapotoknak megfelelõen 2006. december 31-i idõpontra a számított nyugdíjat, hogy azoknak, akik egyébként már nyugdíjba mehetnének ezen számítás alapján, de úgy döntenek, hogy mégis maradnak – amit nagyon-nagyon kívánatosnak tartanék, hiszen tele vagyunk kitûnõ, nehezen pótolható parancsnokokkal, 20-25 éves pályafutást követõen -, legyen majd választási lehetõsége, hogy ha pár év után mennek nyugdíjba, akkor az akkori nyugdíjszabályokat választják-e, vagy a 2006. december 31-én már rögzített és számított nyugdíjuk alapján kérik a nyugdíjazást. Azaz ne legyen az a választási kényszer, hogy hûséges maradok a szakmámhoz, a testülethez, a hivatásomhoz, vagy pár ezer, vagy tízezer forint elvesztésétõl való félelemben inkább már most nyugdíjba megyek, még akkor is, hogyha én is szeretnék maradni, meg a testületnek is szüksége van rám.

Azt gondolom, hogy a korai nyugdíjak kérdésében ez tud lenni az a szabály, amely egyformán veszi figyelembe a testület érdekét, a nyugdíjhoz közeledõ, vagy már nyugdíjjogosultságot szerzett testületi tagok érdekét, és természetesen egyben lehetõséget teremt arra, hogy egyébként pedig bizonyos korrekciót egészében elvégezzünk, de anélkül, hogy ez méltánytalan hátrányt okozna bárkinek is.

Nézzék, intézkedéseket várnak tõlünk: önöktõl, meg a kormánytól. Ha azt gondolnánk, hogy most eltûnt a felhõ a fejünk fölött, mert 2-3 személyi váltás történt, akkor balgák lennénk, már csak azért is, merthogy a személyre vonatkozóan az álláspontomat elég világosan elmondtam. Nem szeretem, mikor valakik azt mondják, hogy: És akkor egy hónapon belül tessék rendvédelmi stratégiát készíteni. Ugyan kérem, évek óta dolgoznak rajta sokan, és nem véletlenül késik a rendvédelmi stratégia, mert iszonytatóan nehéz dilemmákat kellene megoldani. Egy olyan országban, amelyben rend és szabadság tárgyában jelentõsek a különbségek. Egészen világos, hogy az országban több kulturális, szakmai meggyõzõdés van e tekintetben. A politikairól már nem is beszélek. Az a stratégia, amelyet csak a kormányzati hatalom eszközeivel lehet kikényszeríteni, de nem osztozik benne a politikai közösség, fabatkát nem ér, azt föl lehet tenni a polcra, holnapután már nem hat. Itt a rövid távú politikai számítás nem jó tanácsadó. Komolyan kellene venni ebben az ügyben, hogy jól felkészült, erõs rendõrség és társszervek nélkül, az õ stratégiájába illeszkedõ cselekedetek, tevékenység nélkül nincsen Magyarországon, mondom újra, rend és szabadság.

Hölgyeim és Uraim!

Azt kérem önöktõl, hogy merjenek változni és változtatni, merjenek szembenézni azzal a helyzettel, ami kialakult. Újra mondom még egyszer: nagyobb részben nem az önök hibájából, de önök is részesei ennek a dolognak. Nem lehet úgy tenni, mintha nem változott volna meg a környezet. Az önök környezete is megváltozott. Erre más válasz kell ma. Ha úgy gondolják, hogy semmi nem történt, most volt itt egy állománygyûlés, beiktattuk a fõkapitányt, elbúcsúztunk a régitõl, és minden mehet tovább a régiben, akkor muszáj azt mondanom, hogy valószínûleg ez nem így van. A változás pedig attól van, amitõl önök, és az önök által irányított állomány változik. A változások tehát ezzel nem befejezõdtek, hanem reményeim szerint elkezdõdnek. Hogy milyen változások lesznek, az döntõen önökön múlik. Nem fog idejönni sem a miniszterelnök, sem az új miniszter lediktálni a változások sorozatát, de mind a ketten azt várják, hogy önöknek világos javaslatuk legyen. Olyan javaslat, amely figyelembe veszi az állomány lehetõségeit, képességeit és az ország közös céljait. Ehhez kívánok önöknek nagyon jó munkát, és mindõnk érdekében sok sikert, egy erõsebb rendõrségért és egy magabiztosabb Magyarországért!