Habán Kerámiák Az Iparmûvészeti Múzeumban

Amish /habán szekér a mai USA-banAz Iparmûvészeti Múzeum Habán mítosz címû kiállítását május 21-én nyitotta meg Schneider Márta kulturális szakállamtitkár, ünnepi beszédet mondott Trócsányi László egyetemi tanár, az Alkotmánybíróság tagja és dr.Réthy László, a múzeum Baráti Körének elnöke, aki utalt rá, nagyszabású munka kezdõdött a magyarországi teljes habán anyag felmérésére és bemutatására, várhatóan 2012-re ez a feladat is lezárul.

A megnyitó ünnepély üdítõ mozzanata volt Sebestyén Márta fellépése, aki saját gyûjtésébõl régi holland és német habán dallamokkal, imádságos énekekkel ismertette meg hallgatóságát, tekerõlant kísérettel.

A tárlat 11 magángyûjtõ kerámiáit és a múzeum néhány darabját vonultatja fel az Iparmûvészeti Múzeum egyik legszebb, most felújított ?Maksai–termében", amelyet festett famennyezete, templomkarzata és a kályha különösen alkalmassá teszi a habán kerámiák bemutatására. A terem festett templomi berendezéseit még a múzeum 1896-os megnyitásakor építették be. A templomkarzat és a festett famennyezet egy része a sólyi református templomból, míg a legteljesebben fennmaradt kazettás festett famennyezet a maksai református templomból származik. A trónus és az imazsámoly összevonásából keletkezett templomi bútor, a Stallum Gölnicbányáról, a hatalmas habán kályha pedig Besztercebányáról származik.

A hazai kerámia árveréseken egyetlen mûfaj darabjait sem kíséri annyi várakozás és figyelem, mint a habánokét.

A mûkedvelõ közönség számára a habán titokzatos presztizs-tárgy. A budapesti Iparmûvészeti Múzeum õrzi a világ legnagyobb habán anyagát, de jelentõs habán készlettel bír a Magyar Nemzeti Múzeum is. A nyolcvanas évek óta nem került sor nagyobb habán kiállításra Magyarországon.

A habán mûvészet hordozóiról

Habán kerámia motívum

A habánok (más néven anabaptisták, vagy újrakeresztelkedõk) egy, a 16. században létrejött protestáns vallási irányzat képviselõi voltak. Svájcban szervezõdött ez az újkeresztény vallási csoport, amely a felnõttkori keresztségbõl nyerte a nevét. Hitük szerint az eredendõ bûn születéskor nem öröklõdik át a csecsemõkre, így szükségtelennek tartották az eredendõ bûntõl megmentõ keresztség születéskori felvételét. A keresztelkedésre

12-13 éves kor körül került sor. Elfordultak az erkölcstelen világtól, az utolsó ítéletben és az igazak üdvözülésében hittek. Krisztus második eljövetelét várják, ezért folyamatosan dokumentálják életüket és a környezetükben megfigyelt jelenségeket, az égi jelet várva, ezért részletes krónikát, kódexeket vezetnek.

Vallott hitelveik a reformáció más ágainak szemléletével ütköztek, emiatt a mai Svájc és Tirol területén üldözték õket, az eretnekség vádjával máglyán való megégetés elõl csoportjaik dél-Tirolba, Morvaországba vándoroltak. Menekülés közben, 1528-ban Morvaországban alapították meg az õskereszténység szelleme szerinti vagyonközösségen alapuló, zárt közösségüket, õrízve német nyelvüket és szigorú rendszabályaikat.

A tiroli kalaposmester, Jacob Hutter 1529-ben tûnt fel Morvaországban, és õ szervezte ún. házközösségekbe az újkeresztényeket. Innentõl kezdve hutteritáknak vagy hutteri testvéreknek is nevezték õket, míg magyar elnevezésük (habán) a Haushaben szóból (házközösség) ered. A több száz fõs ?udvarok" közös árutermelésre rendezkedtek be. A pénzt közösen kezelték, közösen intézték beszerzéseiket és értékesítették áruikat. Személyes szükségleteikrõl, ruházkodásukról, étkezésükrõl és a gyermekek nevelésérõl a közösség gondoskodott. Közös konyhán fõztek, együtt étkeztek, aktív vallási életet éltek. Nagy gondot fordítottak a gyermekek, köztük a lányok oktatására és az iparos mesterségek tanítására. Mindenkinek el kellett sajátítani valamilyen mesterséget. Szigorú szabályok szerint történt a munkamegosztás, amely a termelésre, a házi munkára és a családi életre is kiterjedt. Fegyelmezettségük és szigorú, igényes munkájuknak köszönhetõen igen magas színvonalú kézmûiparuk fejlõdött ki.

Ónmázas fajanszaik olyan luxuscikknek számítottak a 16-17. századi Európában, amelyet csak a fõurak engedhettek meg maguknak. Ezeket a kerámiatárgyakat csak ünnepi alkalmakkor használták, egyébként a kastélyok, püspöki, érseki paloták termeit díszítették. Az edényekre gyakran évszámot, monogramot, nevet, címert festettek. A kiállítás habán kerámiái a 17. századi habán mûvészet színe-javát reprezentálják.

Több, mint harmincféle mesterséget ûztek: voltak köztük takácsok, posztósok, kalaposok, orvosok, bábák. Híresek voltak a habán késesek és õk voltak az elsõk, akik éghetetlen, agyagba mártott szalmatetõt raktak (?habán fedél"). Bármi munkát is végeztek, azt a lehetõ legmagasabb színvonalon csinálták. Leghíresebb azonban fazekasságuk volt: a 16. század végétõl készítettek ónmázas fehér edényeket, azaz fajanszot. (Itáliában Faenza az eretnek anabaptista mozgalmak fészke volt, innen ered a habánokhoz szorosan kapcsolható fajansz szó is – valószínûleg az onnan elmenekült mesterek honosították meg ezt a technikát). Közép-Európában akkoriban egyedül õk tudták a fajansz-technika titkát. Mesterségbeli tudásuk és a magas minõség a ?Hafnerordnungen"-nek, azaz a kézmûvesek számára elõírt, szigorúan követendõ rendszabályoknak (egyféle minõségbiztosítási rendszernek) köszönhetõ. Ez elõírta, hogy csak tökéletes munkát lehet a kézbõl kiadni, amit elrontottak, azt össze kellett törni…

Miután a hutteritáknak 1622-ben Morvaországból is távozniuk kellett és Bethlen Gábor habánokat oltalmazó erdélyi hadserege is elhagyta Morvaországot, az erdélyi fejedelem menlevéllel telepítette le õket Alvincra. Késõbb

I. Rákóczi György fejedelem Sárospatakra telepítette a habánokat, majd idõvel a szellemi központ Ószombatra tevõdött át. Tehát a habánok a magyar vidékek (a Felvidék és Erdély) felé vándoroltak, ahol birtokos fõnemesek hívására, patronálása mellett letelepedtek. Kézmûiparuk megbízhatósága és minõsége miatt a habán termékek Magyarországon mindenütt keresettek voltak. Különösen a fõúri udvarok, az arisztokrata családok vásárolták az igényes árukat, így a ?nagyasszonyoknak" (például Károlyi Zsuzsanna és Lórántffy Zsuzsanna fejedelem-asszonynak) volt nagy szerepe a habán kézmûipar felvirágoztatásában. A drága áruk (kerámiák, kályhák, díszes kések) a földesurak megrendelésére, az általuk kiadott anyagokból, földesúri szükségletek kielégítésére születtek. Kályhát, posztót, szappant vagy tûzálló háztetõt azonban már tehetõsebb gazdálkodók, kisnemesek is rendelhettek.

Morvaországban a Liechtenstein család jóvoltából nyertek otthont 60-180 településen (a kiállítás egyik darabja, az 1649-ben készült kézmosó edény és falikút is e neves hercegi családhoz köthetõ). A magyar nemes családok közül az Illésházyak, Révayak, Nádasdyak, Vízkeletyek, Szúnyoghok, Nyáryak, Zrínyiek, Erdõdyek, Bethlenek, Batthyányak, Esterházyak és Rákócziak is szívesen vásároltak habán tárgyakat.

Az önálló Erdély megszûnése után a Habsburg-birodalom katolikus egyházának nyomására meggyengültek a habán közösségek, kerámia mûvészetük lassanként a helyi népmûvészetbe épült be. A felsõ-magyarországi újkeresztények hivatalosan 1685-ig mûködtek egyházként. Az utolsó fennmaradt hutteri közösség 1767-ben az erdélyi Alvincról indult kelet felé, Lebédiába, majd a cári Oroszországba, ahonnan a hadkötelezettség bevezetése miatt Észak-Amerikába távoztak.

A habánok folyamatosan részletes krónikát vezettek életükrõl. Az ellenreformáció üldöztetése elõl 1725-ben a nagy krónikát az erdélyi Alvincon élõ habán közösséghez menekítették. Amikor az üldözés ott is kezdetét vette, a Havasalföldre menekítették a krónikát, amelyet végül egy ukrajnai család vitt magával Dél-Dakotába 1874-ben.

Itt fedezte fel 1937-ben egy germanista. Egy másik központi krónikára, melyet a 18. században rejtettek el, egy habanológus régész talált rá 1962-ben egy ószombati padláson. Ma mintegy 200 habán krónika ismeretes. Ezek a kódexek derítenek fényt a habánok ?titkaira".

A habánok mai élete

Amerikai filmekben találkozhatunk a halk szavú, lovaskocsival járó, áramot és fegyvert nem használó, fekete ruhás férfiak és kék szoknyás nõk közösségével. Õk azok a németajkú zárt közösségek akik a 18. században vándoroltak ki az Újvilágba s még mindig õrzik hagyományaikat. Az ámis (Amish) vagy mennonita néven emlegetett közösségek elutasítják a modern életvitelt, nem használják az autót, a telefont vagy az elektromos áramot.

Az erõszakmentesség jegyében nem teljesítenek katonai szolgálatot és nem fognak fegyvert. Egyes csoportjaik Kanadában tûntek fel, amikor az Egyesült Államokban be akarták sorozni tagjaikat. Nem viselnek közhivatalt, egyszerûen öltöznek, puritán életvitelt folytatnak és a német nyelv egy archaikus nyelvjárását beszélik. Ma is az érdeklõdés középpontjában áll e különös vallási közösség, vándorlási útvonala, hányattatása, titokzatos eltûnése, majd középkori nyelvükkel, ruházatukkal és középkori szokásaikkal együtt történõ láthatóvá válása a 20. században Észak-Amerikában.

A kiállításhoz kapcsolódó programok

A kiállítás májustól novemberig tartó idején mûvészettörténészek vezetnek színes programokat, színesítik a habán tárlatot. Ízelítõ a témákból: titokzatos túlélõk, a nagyurak luxusa, híres nagyasszonyok és a habánok, gyógyfüvek, fürdõk, fõzetek, terülj, terülj, asztalkám, híres mesterségem címere: fazekas.

Gyerekeknek habán oskola, felnõtteknek Habán-akadémia, idõsebb látogatóknak Teadélután a kísérõprogram.

http://www.imm.hu/

Harmat Lajos