Háromdimenziós kommunikáció

Akár találós kérdésnek is feladhatnánk, valószínűleg kevesen lennének, akik gyorsan kitalálnák, mire is gondolunk a háromdimenziós kommunikáció kapcsán. A két szó külön-külön könnyen érthető, na de így, összekapcsolva? Főleg, ha hozzátesszük, hogy az, amit mi most e fogalom mögé rejtünk, manapság mindenki által ismert, ugyanakkor 1896-ig teljességgel ismeretlen volt Magyarországon.

A szakterület – bátran mondhatjuk – legkiemelkedőbb hazai alakja, Gábor Béla születésének 110. évfordulója alkalmából, munkásságáról kiállítással emlékezik meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum. A szakma pedig a kirakatrendezés, melynek tárgya, a kirakat, sokáig nem hogy vonzó, hanem egyenesen kárhozatos dolognak számított. Olyat is leírtak róla, hogy „Feltüzelik a képzelődést, elcsábítják, megrontják a gyönge női szíveket.” (Hölgyek Lapja, 1878.) Mígnem aztán 1896-ban a millenniumi ünnepségek egyik eseménye a kirakatverseny volt és ennek hatása rövid idő alatt megmutatkozott. A kereskedők elkezdtek foglalkozni a kirakattal. Amikor Goldberger Sámuel 1911-ben megnyitotta Budapesten a Párisi Nagy Áruházat, ott már hivatásos kirakatrendező dolgozott. Nagy adóssággal tartozunk Gábor Bélának és a kirakatrendező, dekoratőr szakmának, hogy felhívjuk a figyelmet a nagy elődök szakmai munkásságára – mondta dr. Török Róbert, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója, a kiállítás megnyitásakor. Gábor Béla a Kirakatrendező Szakiskola meghatározó oktatójaként tevékenykedett. A kiállítással egyidejűleg egy általa írt Kiállítás és kiállítás rendezés történeti kötet is megjelenik. A most nyíló kiállítás és főleg a kötet is hiánypótló munka, meghatározó, történeti forrásként is használni fogják. Gábor Béla szerény ember volt, nem kereste a rivaldafényt, de iskolateremtő személyiségként tekinthetünk rá. Munkásságáról a Gábor Béla-díjjal is megemlékezik a szakma.

Ami pedig a címben feltett, szinte találós kérdéshez kapcsolható, arról Gábor Béla könyvében a következőket írja: „A kiállítás olyan háromdimenziós kommunikáció, amely elsősorban a tájékoztatást szolgálja, a vizuális nyelv segítségével. A jó kiállítás kritériuma, hogy ez a vizuális nyelv, ábrázolás, mindenki számára érthető legyen és világos. A formák, színek, egységes, harmonikus jelrendszere támogassa sajátos eszközeivel a tartalmi mondanivalót. A kiállításban rejlő titok váljék világossá. A közönségre való hatáshoz pedig az indító, pillantásfogó motívum megjelenése a döntő fontosságú.” A múzeumban most megnyílt kiállításnál is ezt az eszközt használták. Látványos elemekkel bepillantást nyújtanak a kiállítás- és a kirakatrendezés történtébe. A tervek szerint ez csak az első, mégis kiemelt fontosságú bemutatkozása lesz a kirakatrendező szakmának, azon nagy mestereknek, akik szakmává tették ezt a különleges, látványos, a tűpárnával gyakran szimbolizált, kézműves mesterséget.

Gábor Béla lánya, Gábor Judit elhivatottan ápolja és őrzi édesapja hagyományát, lelkes alkotó, feldolgozó munkája nagyban hozzájárult a kiállítás megrendezéséhez. Elmondta, hogy édesapja minden olyan anyagot gyűjtött, ami kirakatrendezéssel, grafikával volt kapcsolatban. Nagyon gazdag, a század elejétől egészen 1983-ig terjedő, hatalmas anyagot hagyott hátra. Ez adja a most nyíló kiállítás alapját. A Kirakat és kiállítás című könyv is az ő, kézzel írt tanulmánya és az általa összegyűjtött dokumentumok felhasználásával készült. A kiállítás kurátora és egyben dekoratőre, rendezője, Imre Olga mesterdekoratőr ezt még azzal egészítette ki, hogy a könyv vélhetően nagy segítség lesz a szakmában dolgozók számára. Tananyagként is alkalmazható lesz, mert időtálló ismereteket tartalmaz. A kézirat mellé előkerültek fotók, dokumentumok, ami indokolta, hogy a könyv a szakmai rész mellett az életutat is bemutassa. A képzőművész, a kirakatrendező, a grafikus és elsődlegesen a tanár, a szakmapedagógus is jelenjen meg benne. A könyv öt részből áll, csakúgy mind a most nyíló kiállítás és igen nehéz volt válogatni a hallatlanul bőséges gyűjtemény anyagai között. A kiállítás jelképe, a könyv borítója nagyon fontos szimbólum, ugyanis Gábor Béla személyéhez kapcsolódik az iskolarendszerű dekoratőr és kirakatrendező oktatás megszervezése. Erre 1955-ben kapott megbízást az akkori minisztériumtól, hogy az addig még tanfolyamokon és továbbképzéseken tanított kirakatrendezési ismereteket egységes formába öntse. A megindult képzés 1955-ben még csak egyéves volt, 1956 szeptemberétől pedig már kétéves lett. A megörökölt gyűjteményből a kiállításon most bemutatott anyag az 1900-as évek elejétől egészen 1986-ig mutatja be a szakma fejlődését. A század elején már mindenhol az országban, egymás után épültek a szebbnél szebb üzleti portálok. A kirakatépítészet is fejlődött, megindult a verseny a vásárlókért és rohamosan szaporodni kezdtek az áruházak is. Elkezdődött a kornak megfelelő „modern” kirakatrendezés. A Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesületének kirakatrendező szakosztálya 1906-ban alakult meg, az első hivatásos kirakatrendező versenyt Magyarországon 1907-ben rendezték. A verseny sikere után a kereskedelemügyi miniszter tíz kirakatrendezőt külföldi tanulmányútra küldött, London, Párizs, Berlin és Brüsszel voltak az állomások. A fejlődést a háborúk törték meg, az 1945 utáni, hazai állapotokról pedig már bőséges anyag maradt meg és látható is – egészen 2022. április 3-ig – ezen a kiállításon.