Hautzinger Gyula: Volt egyszer egy (Nemzetvédelmi) Egyetem. Gondolatok egy könyv elolvasása után.

A közelmúltban „Volt egyszer egy egyetem 1996-2007, Rektor a tűzvonalban – Objektív tények – Szubjektív emlékek" címen a Zrínyi Kiadó gondozásában jelent meg M. Szabó Miklós akadémikus könyve[1]. Magam, könyvtárban szemezgetve, a Honvédségi Szemle egyik múlt évi számában, Harai Dénes nyá. ezredes által írt recenziót[2] olvasva szereztem tudomást a volt rektor újabb könyvéről.

A közelmúltban „Volt egyszer egy egyetem 1996-2007, Rektor a tűzvonalban – Objektív tények – Szubjektív emlékek" címen a Zrínyi Kiadó gondozásában jelent meg M. Szabó Miklós akadémikus könyve[1]. Magam, könyvtárban szemezgetve, a Honvédségi Szemle egyik múlt évi számában, Harai Dénes nyá. ezredes által írt recenziót[2] olvasva szereztem tudomást a volt rektor újabb könyvéről.

Mivel Harai professzor írása nagyban felkeltette a kíváncsiságomat, nem kevés kutakodás után kezemben vettem az írásműt. Nos, az első benyomásom a könyv vizuális megjelenését, külsejét illetően az volt, hogy inkább egy egyetemi jegyzetet tartok a kezemben, mint a széles szakmai olvasó közösségnek írt könyvet. Olvasás közben a tartalmat illetően végig szembetűnő kettősséget éreztem, amelyre a szerző már eleve a könyv alcímében is utal. Objektív tények – Szubjektív emlékek. Érdekes, talán egy akadémikus munkásságát tekintve furcsa kettősség, hogy az egyetem működését illetően imponálóan sok, a történéseket illetően gondosan, kronológiai sorrendben összegyűjtött (nem lehet kétséges!) tényhalmaz mellett, dőlt betűsen megjelenik a volt rektor időnként nem éppen akadémikushoz illő az anyagban akár „széljegyzetnek" is felfogható, disszonánsan ható, egyes esetekben vulgáris kifejezésekre is utaló megjegyzései.

Amikor az egyetemről beszélünk – és erre az előszó-vallomásában korrektül utal is -, feltétlenül meg kell említenünk, hogy a Nemzetvédelmi Egyetem nevesítése előtt működött Zrínyi Miklós Katonai Akadémia is már régen egyetemi státusszal rendelkezett. A képzés mellett kutatási tevékenységet végzett, egyetemi doktori és kandidátusi képzést folytatott, otthont és működési hátteret biztosított a ma már negyedszázada működő Magyar Hadtudományi Társaságnak. Ezt azért tartom célszerűnek megjegyezni, hogy az utalás ellenére is, nehogy véletlenül valaki arra gondoljon, hogy a szerző által tárgyalt időszak volt csak és kizárólagosan a hazai katonai, bizonyos értelemben nemzetvédelmi felsőszintű, egyetemi képzésének kora. Nem beszélve arról, hogy maga a tárgyalt évtized is torzó marad, mivel a szerző csak a saját működése alatti időszakot tárgyalja. A szuverén egyetem megszűnéséig a következő négy esztendő történéseinek lejegyzését (mint erre utal is) nagyvonalúan az utókor krónikásainak engedi át.

Az aprólékos adathalmaz összegyűjtése sok tekintetben megkönnyítheti az utánunk következők, a témát kutatók munkáját. Ez kétségtelen és tagadhatatlan tény és eredmény. Az nem a rektor felelőssége, hogy az ország számos intézményéhez hasonlóan – de maradjunk csak a felsőoktatásnál – a tárgyalt időszakban a Zrínyi a lázas átalakulás folyamatos állapotában volt. Ha szabad, a rektor szerepét hétköznapi kifejezéssel a „mókus kerékhez" lehet hasonlítani. A rendszerváltozás után a magyar felsőoktatás átalakítását illetően (amelyben nekem is volt szerencsém gyakorló főiskolai tanszékvezetőként évekig részt venni) sokszor a külső, nemritkán a nemzetközi hatások indukálták, de mondhatnám kényszerítették ki. Ehhez egy parancsokon alapuló irányító háttért (HM, Vezérkar) figyelembe véve ellentmondásos közegben még nehezebb lehetett az egyetem rektorának a helyzete. Még nehezebb helyzetben, mint a hazai felsőoktatás bármelyik egységében ahol, ha jól meggondoljuk alapvetően inkább a „civil-logika" szerint működött, működik a rendszer. És itt utalnom kell mindenképpen az erőszakszervezetek hatáskörében működtetett és a polgári életben meglévő felsőoktatási egységek közötti különbségekre. Adott egyszer a szigorú, sokszor még mindig a porosz-orosz parancsnoklási stílust követő vezetési rendszer kontra az univerzitászokra világszerte oly' jellemző belső autonómia, kollektív vezetési-irányítási modellek, szuverén egyéni gondolkodás.

A könyvből a változások időbeni egymásutániságából követhető, hogy az immár nevében is egyetem folytatta a rendszerváltozást követő gigantikus átalakulást. A szerző a történések tárgyalásánál módszerként az események bekövetkeztének folyamatos, kronológiai bemutatását választotta. Szemben az egyes területeket talán az olvasó-kutató számára tematikusabban érthetőbben, külön-külön elemezve, majd a fejlődést elért eredményeket bemutatva. Természetesen elismerem, a mű felépítése, szerkesztése végső soron bemutatása az alkotó elidegeníthetetlen joga.

Néhány területet a leírtak alapján én kiemelek. Összevonások. Kétségtelen, hogy egy erősen csökkenő létszámú haderőhöz igazítani kellett a káderutánpótlást biztosító képzési intézmény szervezetét is. Ez a sokszor „fűnyíró" elv szerinti pusztán, közgazdasági elveket követő oktatókat is érintő beavatkozás nyilván rontotta a korábban elért minőséget. Ennél még összetettebb az egyetem addig szuverén katonai főiskolákkal történő összevonása. Értem én, hogy egy egyetemnek a felsőoktatás teljes spektrumában (ma úgy mondjuk alap, mester, PhD) kell a képzést minimálisan két tudományágban folytatnia, és ennek a korábbi Zrínyi főleg a főiskolai képzés hiányában nem felelt meg. Nyilván ehhez járult hozzá a „karcsúsítás" is, amely sok tekintetben az intézmények összevonásával ráadásul költségmegtakarítást is eredményezett. Ennek az általam is a mai napig megkérdőjelezett mindenáron való „horizontális" összevonásnak az én korábbi főiskolám a Bólyai állt legharcosabban ellen (nem tagadom magam is az autonóm intézményként működő, a katonai mellett a polgári életben is felhasználható diplomát adó önálló, de az egyetemi képzés későbbi, magasabb követelményeinek is megfelelő képzés híve voltam). Meg is volt az „eredménye". A két intézmény vezetőjének ilyen esetben általában elkerülhetetlen szembenállása is kiderül a szerző dőltbetűs, sokszor a közönséges jelzőkre történő utalásokat sem mellőző személyessé vált viszonyából. De ebből a korszakból való személyes emlék is, hogy a Bólyain a '90-es évek közepe táján, az akkori oktatói követelményeknek elegendő egyetemi doktori címek PhD-betörténő átfordítása[3], miért-miért nem a főiskola vezető oktatói állományánál egymásután zátonyra futott.

Az önálló főiskolai szintű tisztképzésnek a mai napig világszerte nagy hagyománya van. Ki merné kétségbe vonni az USA „West Point Military  Academy"-nek a felkészítési értékét, a végzettek társadalomban elfoglalt helyét? Vagy a francia Saint – Cyr szerepét és rangját, hogy csak a leghíresebb, felsőoktatási képzést nyújtó nyugati katonai iskolákat említsem. De, arról sem hallottam, hogy az ezekben a tisztképző intézményekben végzetteknek bármilyen továbbtanulási gondjuk lenne akár a védelmi szférába tartozó (pl.: USA NDU) vagy civil egyetemeken. Előttem a mai napig érthetetlen, hogy miért nem sikerült találni egy olyan elfogadható megoldást, amely alapján sikerült volna a Zrínyi egyetem érdekeit is megtalálni, és az önálló, a vezérkar érdekeinek talán jobban megfelelő főiskolai képzést megtartani…

Idegen nyelvoktatás. A műben visszatérő téma az intézményi nyelvképzés fejlődése-buktatói. Kétségkívül hatalmas eredmény, hogy egy korábbi egy idegen nyelvre (orosz) fókuszált képzést hatalmas humán és anyagi ráfordítások során sikerült az elmúlt nemcsak a tárgyalt tíz, hanem negyedszázadban átalakítani. Erről nekem is van személyes, saját tapasztalom. Mind a két (orosz-angol) általam mai napig használt idegen nyelvet, igaz külön korokban a Zrínyin szereztem meg. Vallom, hogy csak akkor van értelme valakit nem kis ráfordítás mellett idegen nyelvre tanítani, ha azzal utána a beiskolázónak konkrét tervei vannak. Nekem szerencsém volt, mivel mindkét esetben hosszú, évekig tartó külszolgálaton tökélesíthettem az iskolapadban megszerzett nyelvtudásomat. Magyarul, a kapott alapokra támaszkodva külföldi közegben megtanultam a nyelvet. Kritikám, hogy a '90-es években tömegesen (sokszor a MH folyamatos átszervezése miatt elveszett beosztások nyomán!) beiskolázott, sokszor nem is a nyelvtanulás szempontjából ideális korcsoportú hallgatók a tízhónapos tanfolyam után, külföldi kiküldetés híján hamar elvesztették kín-keservvel megszerzett tudásukat. De volt ebben a korszakban más furcsaság is. A kezdetekben az USA nagyvonalú segítsége a szerző által is idézett Lackland légibázison működő nyelvkiképző központ[4] révén megkapott teljes, a gyakorlatilag STANAG 3333 szintre felkészítő, az USA-ban harminc év alatt kifejlesztett anyagot mi „megmagyarosítottuk"! Ahelyett, hogy szigorúan követtük volna a több mint negyven részből álló, könyvekből, hanganyagból, tesztekből álló logikusan felépített képzési rendszert, mi mellette már a tanfolyam első hetei után elkezdtünk a karácsonyi bemutatóra készülni és mindenféle sokszor kicsit bugyuta mondókákat, jeleneteket, dalocskákat betanulni, amelyekkel aztán „lám-lám, hogyan fejlődünk" elkápráztattuk a főnökséget. Ugye nem csoda, hogy a tanfolyam végére jó, ha az anyag valamivel több, mint a felével végeztünk…

A Rendőrtiszti Főiskolával történő fúzió. A volt rektor érinti az egyetem másik, a biztonság kategóriájába tartozó felsőoktatási intézménnyel (jelesül a BM irányításához tartozó Rendőrtiszti Főiskolával) történő integrálódási kísérleteket, amelynek csúcsa a 2006-ban egymást követően másodszor megalakult baloldali-liberális kormány honvédelmi minisztere Szekeres Imre által ország-világ előtt tett bejelentése volt, hogy a kormányzati ciklus ideje alatt megvalósítják a honvédelmi és rendvédelmi oktatás egy intézményen belüli oktatását. A miniszter a feladatok koordinálására a kellő biztonságpolitikai ismertekkel, széleskörű nemzetközi tapasztalatokkal és a rendszerben korábban betöltött magas vezetői gyakorlattal is rendelkező Gyarmati István nagykövetet kérte fel. Sokan, akik az egyre inkább térhódító, integráló biztonságpolitika hívei voltunk (és vagyunk!) örömmel üdvözöltük ezt a döntést. Végre úgy gondoltuk, hogy a biztonságpolitika végre megtalálja a maga tudományát is és annak művelése szempontjából elengedhetetlen intézményi bázisát. Ha megvizsgáljuk ennek előzményeit, találunk is az intézményesedésre utaló komoly jeleket már a Zrínyi egyetem szervezetében is. A szerző is ír Matus János professzor az ezredfordulón tett korszerű, sajnálatosan hamvába hullt kezdeményezéséről, ami a biztonságpolitikai kar megalapításáról szólt[5]. De maga az egyetem névválasztása is erre utal, mivel a nemzetvédelmi jelző már nyilván több mint a korábbi katonai. Túl a külső jeleken és az előbb említett, dugába dőlt próbálkozáson, maga a szerző is említi, hogy megkeresésre a tűzoltók egyetemi szintű képzését is felvállalta az egyetem. És számtalan más jele is volt a nyitásnak. A doktori képzésben történő BM állományúak részvételtől a nyelvi képzésig. Nem beszélve a határőrtiszti képzésről, amely érdekes kettősség alapján[6] az egyetemen is történt. A teljesség érdekében meg kell jegyezni, hogy a határőrizet rendészeti-igazgatási feladataira való felkészítés a Rendőrtiszti Főiskolán folyt.

Nos, az eredményt, de inkább eredménytelenséget tekintve meg kell állapítani, hogy a hangzatos bejelentés ellenére, az elgondolás megvalósítása csúfos kudarcot vallott. Magam, és tudomásom szerint mások is – bár nem volt hivatalos megbízásom – a Rendőrtiszti Főiskola egyes vezetőivel korábban kialakult személyes, jó kapcsolataim felhasználásával igyekeztem az összevonás sikere érdekében lobbizni. Egyértelműen tudomásomra hozták, hogy az egyetem vezetése részéről olyan feltételek támasztódnak, amelyek kvázi mint a többi, korábbi  katonai főiskolák beintegrálásakor az egyetem egyik karaként való beolvasztására utalnak és messze nem egy intézményen belüli egyenjogú, partneri együttműködést sejtetnek. Az egyetem részéről az érvek között felvetődött, az oktatók Zrínyin meglévő tudományos végzettség szempontjából számbeli fölénye. Ez részben igaz, hiszen a Rendőrtiszti mindig is egy tudományos alapokat sem nélkülöző, de az életben a végzettektől belépésüktől kezdve nagyon is elvárható, azonnali gyakorlati felkészítést nyújtott. Azt pedig majd az utánunk jövő generációk kutatói munkája fogja megmutatni, hogy a Zrínyi több tekintetben itt általam bővebben nem kifejtett, de érthető okokból, a '90-es évektől létszámában felfokozott doktori képzés eredményessége az abban résztvevők személyes előmeneteli feltételének teljesítésén túl mit is hagyott az utókor számára.

Nyilván a kétezres évek első évtizedének végén történt intézményi összevonás elmaradása (úgy vélem első lépésként ez lett volna a helyes és járható út, megelőzvén idővel egy fokozatos teljes integrálódást!) már nem a volt rektor idejében történt. De ki vonná kétségbe, hogy az előzményeket tekintve meghatározó lehetett benne a szerepe? Fájóak a történések (és ebben az érzésben osztozom a volt rektorral!) azért is, mert a 2010-es kormányváltást követően a hatalom pillanatok alatt elrendezte a régóta vajúdó kérdést. Civil vezetés mellett, egy kétségkívül nem a biztonságpolitika körébe tartozó, addig a Corvinus egyetemen működő kar bevonásával „közszolgálativá"[7] alakították át azt, amit mi sokan nagyon is biztonság-centrikusnak álmodtunk meg. Ráadásul, híre ment, hogy ez azért is jó, mert majdan a kiszuperált rendőr-, és katonatisztek elmehetnek önkormányzati tisztviselőknek. Erről csak annyit, hogy majd pár évtized múltán a gyakorlat fogja megmutatni sikerült-e ezt a több szempontból is ma irreálisnak tűnő elképzelést megvalósítani. A jelek szerint viszont így sikerült a hadtudományi és rendészeti tudományokat egy harmadikkal „összeházasítani". De én reménykedem benne, talán még megérjük akár a nemzetközi trendek változásának hatására is, hogy a  biztonsággal foglalkozó tudomány elnyerheti azt a rendjét, helyét és rangját amit  a  lehetőség elszalasztása miatt, már  korábban megérdemelt volna. Kérem a tisztelt olvasót, hogy gondolkozzon el. Vajon, ha akkor 2007. táján létrejön a biztonságpolitikának egy fellegvára, biztosan bekövetkezhetett volna a közszolgálati egyetem ilyetén történő létrehozása?

Eredmények, beválás. Az igazi értékeket keresve, fontos lenne, ha a korszakot átívelő mű a saját problémák, sikerek, felmutatása mellett bemutatná azt, hogy a kínkeservvel felépített egyetem alapfunkcióját tekintve milyen valós, kifejezhető eredményt produkált. Milyen lett saját mérések alapján az a beválás, ami minden egyetem fokmérője, minősítője szerte a világban. Nos, erről nem sikerül sok mindent megtudnunk. Elismerem,  nehéz korszakban állt a rektor a kapitányi hídon (talán szerényebb kifejezés lenne, mint egy valódi harci  körülmények között soha sem szolgált katona, ha képletesen is de a „tűzvonalba" vizionálja magát). A mögöttünk álló negyedszázad történéseinek elemzése alapján bátran merem állítani, hogy a rendszerváltozással párhuzamosan maga a hadtudomány és a vele kapcsolatos intézmények is folyamatosan változtak. Egy ilyen korban csupán az események változásainak követése, lereagálása is érték. Ezt nyilván az egyetem is teljesítette. Mást nehéz is lehetne elvárni. Ha már beválásról beszélünk, nem szabad elfelejtkeznünk a mindenkori iskola elvégzése után a végzettek új közösségekbe kerüléséről, az élet-, a gyakorlat iskolájáról, amely ha kellő alapok vannak, legalább olyan fontos egy szakember fejlődésében, mint maga az alma mater, ahonnan kikerült. 

Van még egy fontos terület, amiről beszélnünk kell. Ez a felületesen említett rektorválasztások kérdése. Bennem, mindegyik keserű emléket hagyott. Az első az a bizonyos 1997-es, amikor akadt kihívója Szabó Miklósnak, mégpedig egyik helyettese, Czékus János személyében. Hogy-hogy nem, valakik kiderítették, hogy egyik tudományos munkájában Czékus plagizált. Igaz volt vagy sem, nem tudom. Egy biztos, ezek után elállt a szándékától, majd hamarosan távozott az egyetemről. A következő években csinos karriert futott be, amelynek betetőzése, hogy a NATO-ba kerülésünk után, ő lett hazánk első hivatalos katonai képviselője Brüsszelben. Erről ennyit. Nem minden érdekesség nélküli volt a következő rektorválasztásra történő felkészülés sem, amikor a katonai humán szféra akkori sztár csillaga, Szabó János abban az időben, mint a SVKI főigazgatója tervezte kiütni a korban idősebb, szolgálati idejének amúgy is vége felé haladó névrokonát. Nem részletezem. A két kétségkívül tehetséges ember között ismeretem szerint történhetett egy „gentlemen's agreemant" mondván: „Te még fiatal vagy, nekem ez az utolsó lehetőségem. Te visszalépsz, én pedig támogatlak a következő rektorválasztáskor!" Erről már nem szól a könyv, de a rektor tartotta a szavát. Igyekezett később minden lehetséges akadályt eltávolítani prof. Szabó útjából, sőt még, mint a MTA levelező tagságra aspiránsnak az ajánlója is volt. Nos, az eredményt ismerjük. Az új rektor a börtönbe, az egyetem valami egészen más dimenzióba került.  Ez is hozzátartozik a korszakhoz.

 Szubjektív emlékek. A könyv, olvasó általi megítéléséhez hozzátartozik mindaz, amit M. Szabó dőltbetűsen „szubjektív emlékekként" mintha az előző az eseményeket híven tükröző feljegyzéseken, jelentéseken, levelezéseken tett kézírásos széljegyzetekben tett volna.  Mindenekelőtt igaz a mondás, „a stílus maga az ember". Nem vonom kétségbe a volt rektor harcosságát. Egy vezetőnek ilyennek kell lennie. Ki kell állnia a szervezetért. De egy a MTA rendes tagjaként, – még ha előre is bocsájtja – szubjektív módon, én nem keverném össze és nem tenném a nagyon is tényszerű, hivatalos történések mellé a már csak stílusában sem ide illő visszaemlékezéseimet. Egyáltalán, sokszor meggondolnám, hogy eleve nyilvánosságra hozom-e akkori gondolataimat, ahogy a szerző fogalmaz, emlékeimet. Mert ugye az emlékek azon túl, hogy a múltban történtek lehet, hogy nem is igazán úgy történtek, ahogy Szabó Miklós ma, hosszú évekkel utána visszaemlékezik azokra.

Nem mehetek el véleményformálásomban azon tény mellett, hogy pláne egy demokratikus, közösség által választott, arra támaszkodó vezető, hogyan írhat le kollegáival kapcsolatban olyanokat, mint idézem: "…mérgemet Lacin töltöttem ki, mondván, ha még egyszer bármit  elárul az utalás nagyságáról, intenzív kapcsolatot teremtek a cipőm orra és a nadrágja ülepe között." [8] Vagy máshol, másra vonatkozóan, nyilvánosan: " Már megint hazudtál, b…..g!" Nem kívánok további hasonló, fennkölt, „akadémikusi" kijelentéseket idézgetni (vannak!), de a véleményem az, hogy ha a volt rektor mindenképpen ilyen magánjellegű „emlékeket" kívánt az utókor számára megörökíteni, tette volna egy magánkiadásban megjelentett memoárban. Biztos, legalábbis bizonyos körökben sikere lett volna.

De talán nem is a fenti és hasonló vehemenciájú kiszólások, amik elszomorítnak. A magán megjegyzésekben jellemző, hogy a rektor által leírt, minősített pozitív hősök név szerint szerepelnek, míg a negatívak csak rájuk valamilyen jellemzővel címkézve. Például a többször is visszatérő "táskás ember"[9] vagy, ami különösen felháborított, "…a hadtápvégzettségű főosztályvezető-helyettes" [10] Nos, ez utóbbi anonim megjegyzés késztetett arra, hogy gondolataimat, véleményemet, Szabó rektor regnálásával kapcsolatban rögzítsem. A „hadtápvégzettségű" kollega ugyanis évek óta nincs az élők sorában, így még véletlenül sem tudna reagálni a vele kapcsolatban, a könyvben többször is felemlegetett vélt vagy valós történésekre. Ez az én erkölcsi megítélésem szerint így, egyértelműen – halottgyalázás. A rektor korábbi időszakában, elhunyt pályatársam által egy vezetői állásra benyújtott pályázat kapcsán különben is emlékszem egy érdekes történetre. De ez a címkézés mindent felülmúl. Az igazság kedvéért kijelentem, magam is hadtápvégzettségű vagyok. És vannak közöttünk mások is hasonlók. Egyik volt társunk a közelmúltban egészen a Magyar Honvédség vezérkari főnökségi tisztségig jutott. Érdekes, arra nem utal Szabó úr, hogy bizony ő a történészi végzettsége mellett a '80-as években a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnok társadalomtudományi helyetteseként, nagyon is a könyvben általa csak „Nagy Fehér Főnök"-ként idézett, egyébként az akkori Magyar Néphadsereg Politikai Főcsoportfőnökének első helyettesének, a néhai Horváth István vezérőrnagynak a szakmai irányítása alatt ténykedett. Én már csak ezért sem címkéznék senkit, mert az elmúlt negyedszázadban mindegyikünk számára megadatott a lehetőség, hogy változzunk, továbblépjünk. Mint ahogy bizonyára M. Szabó Miklós is tette.

Egyetértek a szerzővel, amikor sajnálatát fejezi ki azon tényekkel kapcsolatban, hogy a folyamatos átszervezések során bizony sok felkészült kollegától kellett elköszönni. Arról viszont nem ír, hogy hányan mentek el értékes emberek a vezetése alatt álló intézménytől esetleg más, esetleg vele kapcsolatos személyes okokból. Hányan mentek el, mert nem kaptak továbbmaradási lehetőséget. Ismerve a volt rektort, olvasva szubjektív megnyilatkozásait maga teszi nyilvánvalóvá, bizony előfordult, hogy munkatársait akár nyilvánosan is csípős, tréfásnak szánt, mondjuk ki akár gúnyos megjegyzésekkel illette. Próbált volna bárki is hasonló hangnemben visszaszólni. És ha véletlenül mégis, magam is megtapasztaltam, hogy egy-egy személyét illető nem tetsző kiszólást, véleményt nem felejtett el.  

Befejezésül. Az eddig leírtakból is kitűnik, nem recenziót kívántam írni, azt Harai professzor megtette már korábban. Nem foglalkoztam nem reagáltam a könyvben foglalt valamennyi „objektív" és „szubjektív" megállapítással. Csupán ha nem teljes körűen is, a gondolataimat kívántam lejegyezni, hogy egy másik vélemény is kerüljön a „volt egyszer egy egyetem" történetének későbbi kutatói figyelmébe. Biztos vagyok benne, majd az utánunk jövők, időben távolabbról kutatók, objektívebben, szélesebb körűen, alaposabban fogják megítélni a közelmúlt történéseit és szereplőinek tetteit, mint azt mi ma tesszük. Talán ezért nem volt mégsem igaza a tiszteletreméltó Szabónénak, amikor férjét arra bíztatta, hogy maga írja meg az egyetem élén töltött éveit. De mivel ez így történt, marad számomra a sommás vélemény: igen, örülünk, hogy végre sok évtized után van katona tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. És reméljük, hogy a következő jobb lesz.  

[1]  M. Szabó Miklós: Volt egyszer egy egyetem 1996-2007, Rektor a tűzvonalban – Objektív tények – Szubjektív emlékek, HM Zrínyi Nonprofit Kft. – Zrínyi Kiadó, 2014.

[2]  Harai ny. ezds. : A körülmények csapdáiban. M. Szabó Miklós Volt egyszer egy egyetem, 1996-2007 című könyvéről, Honvédségi Szemle 2015/1. sz. 158-164. old.

[3]A korábban adott címek meghatározott kritériumok megléte esetén a kandidátusi címet kiváltó PhD fokozattal történő egyenértékesítése, ekvivalencia megállapítása

[4]  DLI,San Antonio, Texas

[5] M. Szabó Miklós: Volt egyszer…(170. old.) 

[6] Ennek oka talán az, hogy a Határőrség  ameddig a Honvédség  mellett a  Fegyveres Erők,  másik alkotó eleme volt,  a csapaterős határőr tiszti képzés mindig is a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán  illetve az egyetemi szintű képzés  a Zrínyin folyt.

[7] Az teljes mértékben igaz, hogy a katona, rendőr, tűzoltó, és más a biztonságunkért felelős az állam alkalmazásában lévő „közszolga", de feladata, tevékenységének veszélyeket is magában rejtő folytatása alapvetően más irányú feladatok ellátását, ez által felkészítést igényel, mint más sokszor pályája során adminisztratív feladatokat ellátó állami-, vagy önkormányzati alkalmazásban álló szakember.  

[8] M. Szabó Miklós: Volt egyszer…(174.old.)

[9] M. Szabó Miklós: Volt egyszer…(136. old.) A sejtelmes címkézésből adódóan felmerül az emberben, vajon mit hozhatott a "táskás ember"? Vagy ha vitt, mit vihetett, mint M. Szabó is utal rá, a később bíróság elé kerülő? És ha netalán vitt valamit, ami akár az egyetemé lehetett, mint az egyetem felelős vezetője miért nem tudott róla Szabó? Ha már feltűnt és jelzőssé vált számára az illető…

[10] M. Szabó Miklós: Volt egyszer…(191.old.)