Helyi, ám Mégis Közös ügyeink - Beszélgetés Határon Túli Református Egyházi Vezetőkkel

A Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent (GK) elnökségének szeptember 30-án Budapesten megtartott tanácskozása után néhány egyházvezetővel helyi, de az egész reformátusságot, sőt az egész magyarságot érintő aktuális kérdésekről beszélgettünk.

Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspököt az ukrajnai magyarságot érintő legégetőbb problémákról, az oktatási és a vízumhelyzet jelenlegi állásáról kérdeztük.
– Ukrajna idén rendeleti úton kötelezte kisebbségeit az érettségi ukrán nyelvű letételére. Milyen hatással volt ez a magyar iskolák őszi tanévkezdésére?
– Sok szülő megijedt, kivette a magyar iskolából a gyermekét, illetve elsősként nem magyar iskolába adta be. Volt, ahol nem is indult első osztály. Könnyen belátható: ha nem lesz változás, a magyar oktatás léte kerül veszélybe. Eddig is rengeteg értelmiségi, főleg orvosok és tanárok hagyták el Kárpátalját. Most ez a veszteség megsokszorozódhat, és ez már pótolhatatlan lenne.
– Mit lehet tenni ebben a helyzetben?
– Idén először szerveztünk nagy tanévnyitó istentiszteletet, ahol megpróbáltuk elmondani a diákoknak, szülőknek és pedagógusoknak: a lemondás nem megoldás. Hangsúlyozzuk, hogy a gyerek magyar iskolában tanuljon meg ukránul. Mert ott emellett megtanulja azt is, ki volt Petőfi vagy Ady. Ráadásul, ha a gyerekeink egyre több vegyes közösségben vesznek rész, egyre több vegyes házasság lesz, egyre többen adják fel a nyelvüket a második generációban. Nem vagyok híve az elzárkózásnak, de ahhoz, hogy ne hátrányos helyzetből induljon valaki, fontos, hogy az anyanyelvén tanulhassa meg azokat az alapvető ismereteket, amelyekre szüksége lesz az életben.
– Ha jól tudom, ön is ukrán iskolába járt első osztálytól az érettségiig.
– Sajnos így van, ezért tudom, milyen hátrányokat jelent ez. Mit jelent soha nem tanulni magyar irodalmat, magyar történelmet. És tudom, mit jelent elsajátítani egy tananyagot idegen nyelvűként úgy, hogy anyanyelvűként kezelnek, és emiatt folyamatos lemaradásban van az ember. Ezért gyermekeim természetesen magyar iskolába fognak járni.
– Mégis, mi akkor a teendő?
– A magyar iskolákat vonzóbbá kell tenni a színvonal és a komfort javításával. Ez nem könnyű. Az ukrán iskolák sokkal több támogatást kapnak az államtól. Összefogásra van szükség, a szülőket pedig rá kell venni: álljanak ki a jogaik mellett.
– Ez mind érthető, de nyilván az sem állapot, hogy Európa közepén a 21. században nem érettségizhet valaki a saját anyanyelvén.
– Több társadalmi szervezetet megkerestünk mind Kárpátalján, mind Magyarországon. A helyi szervezetek egyszerűen tehetetlenek, az anyaországiak pedig azt jelezték, nem értik a problémánkat. Néhány hónapja a köztársasági elnök úr Kijevben járt, megállapodott abban, hogy az oktatási tárcák tárgyalni fognak a kérdésről, de azóta sem történt semmi.
– A többi kisebbséggel, az oroszokkal és a románokkal nem lehet összefogni?
– A románokkal közös beadványok formájában működünk együtt, de eredmény nélkül. Sokak szerint az oroszok jelenthetik a megoldást, de úgy tűnik, hogy ők kivárnak. Valószínűleg azt fogják javasolni, hogy kétnyelvű legyen az ország. Ez az ő problémájukat megoldaná, a mienket nem.
– A vízumkérdésben viszont történt előrelépés.
– A két kárpátaljai magyar párt kapott jogosultságot arra, hogy olyan igazolást adjanak ki a tagságuknak, aminek birtokában nincs szükség a több ezer forintos meghívóra, és ezzel fordulhatnak vízumért a konzulátushoz.
– És mi van, ha valaki nem tagja egyik pártnak sem?
– Sajnos nem megnyugtató a helyzet ebből a szempontból, mert hallani, hogy olykor bizony vissza-visszaélnek a helyzetükkel. Messze nem a tökéletes megoldás ez, de mindenképpen előrelépés az eddigiekhez képest.

Csűry István királyhágómelléki helyettes püspökkel az egyházkerület és az intézményei viszonyát érintő átalakításokról beszélgettünk.
– Az elnökségi ülésen beszámolt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Diakóniai Alapítványának létrehozásáról. Miért volt szükség erre a szervezetre?
– Kerületünknek van árvaháza, nyomdája, idősotthonai, mentálhigiénés szolgálatai, gyülekezeti központjai, iskolái. Nem panaszkodhatunk. A fenntartás ugyanakkor óriási terheket ró ránk, hiszen a kárpótlás csak részben valósult meg. Olyan javakat kaptunk vissza, amiket egyáltalán nem, vagy csak nehezen tudunk hasznosítani, vagy a finanszírozásra fordítani.
– Ezt hogy értsük?
– A földeket legtöbbször a legrosszabb helyen mérték ki, az épületeket pedig rendkívül rossz, használhatatlan állapotban kaptuk vissza. Nem kaptuk vissza legértékesebb iskoláinkat, kollégiumainkat, művelődési és szeretetotthonainkat, ahol modern iskolákat, szanatóriumokat, idősotthonokat, konferenciatelepeket lehetne indítani.
– Ezek szerint a diakóniai szolgálatok finanszírozhatósága érdekében volt szükség az alapítványra?
– Pontosan. Feladata egyfelől a diakóniai munkaágak összefogása, másfelől a szükségletek felmérése. Belföldre és külföldre tekintő pályázati stratégiát is kidolgoz, ami azt jelenti, hogy folyamatosan támogatásért ostromolja a román államot, és a nemzetközi kapcsolatrendszeren keresztül is megpróbál forrásokhoz jutni.
– Van esély arra, hogy a román állam rászánja magát valaha a magyar egyházak tisztességes kárpótlására?
– Ha a román állam az maradt volna, ami eddig volt, akkor nem lett volna. Nagy szerencsénk viszont az európai nyomás. Az EU egyre gyakrabban ellenőrzi Romániát az egyházi kárpótlás, a kisebbségi jogok érvényesülése terén, és emiatt – bár fogcsikorgatva, de – muszáj teljesítenie a követelményeket.
– Vannak kézzelfogható eredmények?
– Románia a nemzetközi bíróságokon – többnyire magánszemélyekkel, köztük református egyháztagokkal szemben is – folyamatosan veszíti a pereket. A református egyház egyelőre kivárja a törvény szabta határidőket, bízunk abban, hogy az európai ellenőrző bizottságok munkájának meglesz a gyümölcse.
– Az önállósítás nemcsak a diakónia területét érinti, hanem az egyéb egyházi intézményeket és vállalkozásokat is, mint például a nyomdát, a könyvesboltot és a kávézót is. Miért van erre szükség?
– Az egyházkerület eddig egy hatalmas, többfunkciós gépezetet tartott fönn, ami természetesen hatalmas kiadást is jelentett. Az elmúlt hónapokban kimondtuk azt, hogy bizonyos munkaterületeknek függetlenedniük kell, önfenntartóvá kell válniuk. Ennek köszönhetően több erőt fordíthatunk a gyülekezetépítés lelki és adminisztrációs munkájára. Ilyen összefüggésben alkotmányos jogainkért javítani fogjuk kapcsolatunkat a román állammal. A külkapcsolatok terén már megvalósult diplomáciai sikernek tartjuk Tőkés László munkáját az Európai Parlamentben.

Fazekas László püspökhelyettest a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban nemrég lezárult tisztújítás eredményeiről és a közös egyházalkotmány felvidéki fogadtatásáról kérdeztük.
– Szeptember 24-én számolták össze a felvidéki presbitériumok szavazatait. Kik fogják vezetni január 1-jétől a szlovákiai reformátusok közösségét?
– A püspöki tisztségre Somogyi Alfréd apácaszakállasi lelkipásztort és engem jelöltek. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy a gyülekezetek többsége nekem szavazott bizalmat. A világi elnöki tisztségben nincs változás, Fekete Vince marad a főgondnok. A magyar püspökhelyettes Géresi Róbert abaújszinai lelkipásztor lett, főgondnokhelyettes pedig Porubán Ferenc tornagörgői gondnok. Két szlovák egyházmegyénk saját püspök- és főgondnokhelyettest választ. Az előbbi Marian Hamari, az utóbbi Jan Marcinčak lett.
– Most vett részt először a GK elnökségi ülésén. Milyen benyomásokkal távozik?
– Erdélyi Géza püspök urat helyettesítettem, de örülök a lehetőségnek, hogy már hivatalba lépésem előtt beletekinthettem a GK munkájába. Üdvözöljük a református egyházak egységesülési szándékát, viszont hangsúlyozzuk: átgondoltan kell előkészíteni mindent, hogy megfelelő konszenzus alapján lehessen együtt lépni és munkálkodni ebben a kérdésben.
– A felvidéki küldöttek a GK májusi ülésén arra figyelmeztettek, hogy a magyar református egységtörekvés sértheti a szlovák reformátusok érzékenységét, akikkel önök egy egyházban élnek. Sikerült ezt a dilemmát a szlovák egyházmegyékkel tisztázni?
– Ebből a szempontból nem túl szerencsés, hogy tisztújítás közben vagyunk. Célszerű megvárni az új vezetőség hivatalba lépését, és az új zsinat előtt megbeszélni ezt a kérdést. Ezt sok-sok beszélgetésnek, felvilágosító konzultációnak kell megelőznie, hogy szlovák testvéreink is világosan lássák: hitbeli egységről van itt szó. Figyelnünk kell arra, hogy ne sérüljön egyikünk nemzeti érzékenysége sem. Mi reformátusok itt a Kárpát-medencében szét vagyunk szabdalva. Meg kell tanulnunk együttmunkálkodni, hogy sokkal hatékonyabban tudjuk végezni szolgálatunkat.

Kiss Sándor