Húsvétvasárnap a Vatikánban – Nagymise a Szent Péter tére, Urbi et Orbi áldás és a pápa üzenete

„Resurrexi et adhuc tecum sum" „Föltámadtam, és veled vagyok most és mindenkor". Ezek a szavak a 138. zsoltár egy régebbi változatából valók (18b vers), és a mai szentmise kezdetén hangzanak el. Bennük húsvét hajnalán az Egyház magának Jézusnak a szavait ismeri föl, aki feltámadt a halálból, az Atyához fordul telve boldogsággal és szertettel, és így kiált: Atyám, itt vagyok! Föltámadtam, veled vagyok, és veled leszek mindig; a te Lelked sohasem hagyott el engem. Így értelmezhetjük a zsoltár további kijelentéseit: „Ha fölmegyek az égbe, ott vagy, / ha leszállok a mélységbe, ott is jelen vagy. / … / Neked nem sötét a sötétség, / és az éj mint a nappal, / oly világos előtted; / számodra a sötétség olyan, mint a fény" (Zsolt 138, 8. 12). Valóban: a húsvéti virrasztás ünnepén a sötétség fénnyé változik, az éj átengedi a helyét a nappalnak, amely nem ismer alkonyt. Isten megtestesült Igéjének halála és feltámadása a felülmúlhatatlan szeretet eseménye, a Szeretet győzelme, amely megszabadított minket a bűn és a halál rabságától. Megfordította a történelem kerekét, kitörölhetetlen és megújított értelemmel és értékkel töltötte meg az ember életét.

„Föltámadtam, és veled vagyok most és mindenkor". E szavak arra szólítanak, hogy szemléljük a feltámadt Krisztust, visszhangoztatva szavát a szívünkben. A názáreti Jézus megváltó áldozatával Isten fogadott fiaivá tett minket, így most be tudunk kapcsolódni mi is az ő és az Atya között folyó titokzatos párbeszédbe. Emlékezzünk, amikor egy nap ezt mondta az őt hallgatóknak: „Mindent nekem adott át az én Atyám; és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni" (Mt 11,27). Ebben a távlatban vegyük észre, hogy a feltámadt Jézus kijelentése, amelyet ma intéz az Atyához – „veled vagyok most és mindenkor" – ránk is vonatkozik, akik „Isten fiai, Krisztus társörökösei" vagyunk, „ha valóban részt veszünk szenvedéseiben, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk" (vö. Róm 8,17). Hála Krisztus halálának és föltámadásának, ma mi is új életre támadunk, egyesítjük a miénket az ő szavával és kijelentjük, hogy most már mindig Istennel akarunk maradni, aki a mi végtelenül jóságos és irgalmas Atyánk.

Így juthatunk el a húsvéti misztérium mélységébe. Jézus föltámadásának meglepő eseménye lényege szerint a szeretet eseménye: az Atya szeretetéé, aki odaadja Fiát a világ üdvözítésére; a Fiú szeretetéé, aki mindannyiunkért ráhagyatkozik az Atya akaratára; a Lélek szeretetéé, amely föltámasztja Jézust a halálból és átalakítja a testét. Mi több: az Atya szeretetéé, aki „újra átöleli" a Fiút, bevonva őt dicsőségébe; a Fiú szeretetéé, aki a Lélek erejével visszatér az Atyához magára öltve a mi átalakított emberségünket. A mai nagy ünnepből, amelyben újra átéljük Jézus föltámadásának abszolút és egyedi tapasztalatát, adódik tehát a felszólítás: térjünk meg a Szeretethez! Meghívást kapunk arra, hogy utasítsuk vissza a gyűlöletet, az önzést és tanítását szomjazva kövessük a mi üdvösségünkért föláldozott Bárány nyomait; utánozzuk „a szelíd és alázatos szívű" Megváltót, aki „a mi lelkünkért támadt föl" (vö. Mt 11,29).

Testvéreim világ minden részén, férfiak és nők, akik őszinte lélekkel nyitottak vagytok az igazságra! Senki ne csukja be a szívét ennek a szeretetnek a mindenhatósága előtt, amely felszabadít! Jézus Krisztus mindannyiunkért meghalt és föltámadt: Ő a mi reménységünk! Valódi remény minden ember számára. A föltámadt Jézus ma éppen úgy, mint amikor ott volt Galileában a tanítványaival, mielőtt az Atyához visszatért volna, bennünket is úgy küld mindenüvé, mint reménységének tanúit, és biztosít róla: én veletek vagyok mindig, minden nap, a világ végéig (vö. Mt 28,20). Ha lelki szemeinkkel átalakult teste dicsőséges sebhelyeit szemléljük, akkor megérthetjük a szenvedés értelmét és értékét, és enyhíthetjük azokat a sebesüléseket, amelyektől napjainkban is folytonosan vérzik az emberiség. Dicsőséges sebeiben felismerjük azokat a kitörölhetetlen jeleket, amelyek a végtelenül irgalmas Istenről tanúskodnak, akiről ezt írja a próféta: ő az, aki meggyógyítja a megtört szívűek sebeit, aki megvédi a gyengéket, és szabadságot hirdet a raboknak, aki megvigasztal minden szomorkodót, az öröm olaját nyújtva nekik a gyászruha helyett, a dicséret énekét a csüggedt szívűség helyett (vö. Iz 61,1.2.3). Ha alázatos bizalommal járulunk hozzá, akkor megtaláljuk tekintetében a választ a szívünk mélyéből feltörő sóvárgó kérdésre: megismerni Istent és élő kapcsolatba lépni vele, amely megtölti szeretettel a mi létünket, a mi személyes és társadalmi kapcsolatainkat. Ezért van szüksége az emberiségnek Krisztusra: benne, reménységünkben „nyertünk üdvösséget" (vö. Róm 8,24).

Hányszor fordul elő, hogy az ember és ember, csoport és csoport, nép és nép közti kapcsolatot nem a szeretet, hanem az egoizmus, az igazságtalanság, a gyűlölet, az erőszak jellemzi! Ezek az emberiség vérző, nyílt sebei, melyek fájdalma a föld minden részén sajog, még ha gyakorta figyelmen kívül is maradnak, még ha időnként szándékosan elrejtik is őket. Olyan sebek ezek, amely megszámlálhatatlanul sok testvérünk testét és lelkét gyötrik. Az enyhülést, a gyógyulást számukra a feltámadt Úr dicsőséges sebei hozhatják el (vö. 1Pt 2,24-25), és azok együttérzése, szolidaritása, akik az Ő nyomdokaiban járva és az Ő nevében a szeretet gesztusaival és konkrét cselekedeteivel az igazság mellett kötelezik el magukat, és a remény fénylő jeleit viszik el, s terjesztik a konfliktusoktól vérző helyeken, és mindenütt, ahol az emberi méltóságot továbbra is megcsúfolják és eltapossák. Reménykedjünk, hogy éppen ezeken a helyeken szaporodnak majd meg a szelídség és a megbocsátás tanúságtételei!