20 éven át dolgozott világcégek vezető csapatában, gazdasági tapasztalatait később a katolikus egyházban kamatoztatta. Ma vállalkozók százait oktatja arra, hogyan lehet Istennek tetsző üzletet építeni. Kiss Ulrich atyával az Erdélyi Napló munkatársa, Makkay József beszélgetett Marosvásárhelyen.

 

20 éven át dolgozott világcégek vezető csapatában, gazdasági tapasztalatait később a katolikus egyházban kamatoztatta. Ma vállalkozók százait oktatja arra, hogyan lehet Istennek tetsző üzletet építeni. Kiss Ulrich atyával az Erdélyi Napló munkatársa, Makkay József beszélgetett Marosvásárhelyen.

 

– Lenyűgözően gazdag az életrajza: gazdasági szakemberként sok helyen megfordult, mindent elért, amit el szeretett volna érni. Multinacionális világcégeknél betöltött vezetőtisztségek után az utóbbi negyed században a magyarországi jezsuita rend egyik alapemberévé, közismert előadóvá, egyházi médiaarccá vált. Hogyan kezdődött ez a nem mindennapi karrier?

– Gyerekkoromban újságíró akartam lenni, lenyűgöztek Egon Erwin Kisch és Richard Katz riportjai. Édesapám azonban lebeszélt a zsurnalisztikáról, azt mondta, link szakma, de ha mégis ezt szeretném, előbb járjak ki egy rendes egyetemet, és ha értek is valamihez, akkor legyek szakújságíró.

– Nem lehetett könnyű a kezdés, hiszen szülei disszidáltak Magyarországról…

– Érettségi előtt, 1962-ben látogatóba mentünk nagymamámhoz Nyugat-Berlinbe, és ott is maradtunk. Karácsony előtt Frankfurtban, a német hatóságok szűrésén találkoztam a kastli magyar gimnázium tánc- és énekcsoportjával, elbeszélgettem a diákokkal, meg az igazgatóval, és megszületett a döntés, ott fogok tanulni. Később kiderült, hogy ösztöndíjat is kapok. A közgazdaságra a magyar kollégiumban egy évvel korábban érettségiző Závoly Péter barátom hívta fel a figyelmem: ő a Leuveni Katolikus Egyetemen tanult Belgiumban, és áradozott az ottani lehetőségekről. Később a Siemens cég menedzsere lett, manapság a kezdő vállalkozóknak szóló magyarországi startup programok főguruja.

– Nem volt túl meredek Németországból Belgiumba menni egyetemre?

– A szüleim egyáltalán nem örültek neki, Berlinben laktak, és azt szerették volna, ha az ottani közgazdaságira iratkozom be. Én mégis Belgiumot választottam. Dr. Galambos Irenaus bencés szerzetes, a kastli kollégium igazgatója becsült és szeretett engem, mert jó tanuló voltam, így aztán remek ajánlást írt rólam. A leuveni kollégiumnak is magyar volt az igazgatója, Muzslay István jezsuita szerzetespap, aki levelünkre azt válaszolta, már senkit nem akart Kastlból hozni, de az igazgatóm olyan szép ajánlást írt, hogy nem tud ellenállni. Hogy miért nem mentem Berlinbe? Akkor már érződött 1968 előszele. A berlini egyetem tanári kara, illetve a diákok nagy része is Kelet-Németországból menekült, ez lett a nyugat-német baloldal melegágya, nekem meg egyáltalán nem tetszett a balos szellemiség. Inkább valamilyen konzervatív képzésre vágytam, amire tökéletesen megfelelt a Leuveni Katolikus Egyetem. Az is motivált, hogy meg akartam tanulni franciául. De hát itt sem volt könnyű a kezdés: karácsonyig teán és pirítós kenyéren tengődtem, mert egy vasam nem volt. Karácsonykor sikerült belga állami ösztöndíjat szerezni.

– Hogyan érezte magát magyar diákként ebben a teljesen idegen környezetben?

– A 35 ezer diákból 8 ezer volt külföldi, sokan érkeztek Afrikából, Európa minden részéből akadt hallgató. Három magyar diáktársam is volt a kollégiumban. Leuven flamand város, akkoriban nem volt annyira vad a franciaellenesség, a lakosság nagyobb részével normálisan lehetett beszélgetni franciául, de közben megtanultam flamandul is. Ennek később is hasznát vettem. A leuveni egyetem már akkoriban kimagasló, keresett felsőoktatási intézmény volt, csupa elsőrangú gyakorlati ember oktatott ott. A német közgazdasági egyetemektől eltérően – ahol a tanárok zöme nem látott belülről céget – a belga egyetemen a tanárok eleve cégtulajdonosok voltak, köztük többen miniszterek is. A pénzügyi kurzust például a Belga Nemzeti Bank elnöke tartotta, könyveléstanra pedig a legnagyobb belga könyvelési cég tulajdonosa oktatott.

– Látta valami előnyét kelet-európai származásának?

– Igen, az államvizsga dolgozatom megírásakor. A nyugati sajtó túlságosan is felértékelte akkoriban a kelet-német külgazdasági reformokat, abból a témából államvizsgáztam. A dolgozatomban azt a végkövetkeztetést vontam le, hogy ez vakvágány, nem lesz belőle semmi, ami akkoriban nem volt annyira egyértelmű, de nekem lett igazam. A témavezető tanárom – akit közben behívtak katonának egy afrikai lázadás leverésére – azt ajánlotta, menjek el egy-két évre külföldre is tanulni. Így kerültem Franciaországba, Fontainebleau-be.

– Mi indokolta a váltást?

– Valamiért különösen vonzott a marketing, és a gazdasági szaksajtóban kutakodva, kiderítettem, hogy Fontainebleau-ben egy posztgraduális képzéssel végre elérhetem azt, amiért a közgazdaságra iratkoztam. De nem voltam benne biztos, hogy felvesznek, így aztán egyszerre három helyre írtam pályázatot: Brüggébe, Strasbourgba és Fontainebleau-be. Az első két helyen igen jelentős ösztöndíjat ígértek, amikor jelentkezésemet elfogadták, én mégis az utóbbit választottam. Három nyelven: angolul, németül és franciául folyt a tanítás, így aztán el kellett mennem három hónapra Londonba, hogy megtanuljak rendesen angolul.

– A francia egyetem alapozta meg későbbi karrierjét?

– Sok szempontból igen. A menedzsmentiskola legnagyobb hozadéka az volt, hogy megtanultunk csapatban dolgozni. A posztgraduális képzésben résztvevő diákok között minden elképzelhető szakma előfordult a jogásztól a közgazdászon át a mérnökig. Norvég, belga, francia, német vagy magyar egyaránt volt a csoportban, rengeteget tanultunk egymástól. A kollégiumban az egyetemi oktatáson túl sok közös programunk volt, egy ideig én is elnököltem a diáktanácsban. 1966-ban, a magyar forradalom tizedik évfordulójára olyan kiállítást szerveztünk, hogy a nagy napilapok az első oldalon számoltak be róla. Az iskolának igen fontos közvetítő szerepe is volt. Évente katalógust adtak ki azoknak a cégeknek az adataival, amelyek szakembereket kerestek, egy másik katalógus pedig minket, végzősöket mutatott be. Tíz interjún estem át, közülük az egyik a L'Oreal volt, végül a cég bonni leányvállalatához kerültem.

– Mit jelentett egy fiatal végzősnek egy világcég csapatába bekerülni 1970-ben?

– Óriási kihívást, a vállalatnál ugyanis nem elégedtek meg a korábban megszerzett diplomáimmal, már az első naptól elkezdtek képezni. A főnököm szintén Fontainebleau-ben végzett, az ő marketingasszisztense lettem. Első naptól bedobtak a mélyvízbe: ajakrúzs- és körömlakk-terméklistát kaptam, hogy készítsek egy Németországra szóló eladási tervet. Amikor statisztikai adatokat kértem, azt mondták, olyan nincs. Úgy éreztem, minden összeomlik abból, amit én éveken át az egyetemen tanultam. Az első marketingtervem azonban sikeres volt, a főnökeim mindent kipróbáltattak velem. A németországi leányvállalatnak sokféle tevékenységi területe volt, így aztán három hónaponként egy-egy új szakterület irányításával bíztak meg. Először a teljes németországi árukészlet felelőse lettem, később következett a logisztika és így tovább. Amikor minden próbát kiálltam, a kezembe nyomtak egy bőröndöt a cég legfontosabb illatszereivel, onnantól kezdve kilenc hónapon át ügynökként jártam a kisebb-nagyobb németországi üzleteket, árultam a cég termékeit. Ez hihetetlen tapasztalatot nyújtott a későbbiekhez.

– Hogyan került a L'Oreal párizsi központjába?

– Szerencsés véletlen révén. A párizsi vezérigazgatónk egy nap bejelentetlenül érkezett Németországba, a főnökeimnek épp halaszthatatlan programjuk volt, így engem bíztak meg, hogy foglalkozzam vele. A nagyfőnök valamiért megkedvelt, mert amikor hazautazott, azt mondta, csomagoljak, és keressem meg Párizsban. Amikor beállítottam hozzá egy kis csomaggal, értetlenül nézett rám. Kiderült, mindenemet magammal kellett volna hoznom, mert már nem térek vissza Németországba: kineveztek a cég luxusparfümjei felelős igazgatójává. Ekkor esett meg az a történet, hogy egy új termékkel kapcsolatos vitában egy tanácskozáson azt mondtam a vezérigazgatónak: uram, önnek nincs igaza. A kollégák szörnyülködve mondták utána, hogy ilyesmit soha ne mondjak a nagyfőnöknek. De hát, ha nincs igaza, akkor mit tegyek? – kérdeztem. Mi is tudjuk, hogy nincs igaza, de ezt akkor sem szabad nyíltan kimondani, jött a válasz. A vezérigazgató azonban nem rúgott ki, még csak meg sem sértődött – az első sikereim után elküldött Mexikóba egy jutalomkirándulásra. Az alatt vezették be a piacra azt a terméket, amit én még az elején elleneztem. Mire hazaértem Mexikóból, már ki is vonták a piacról. Fiaskó lett.

 

– Tíz éven át dolgozott a L'Orealnál, az utolsó néhány évet a csúcsvezetőség tagjaként. Miért hagyta ott a vállalatot?

– Több oka is volt. Egy összeférhetetlen embert neveztek ki új főnökömmé, aki az összes európai leányvállalat vezetőségével veszekedett. Nem bírtam a munkastílusát, ezért arra kértem a vezérigazgatót, helyezzen át az Egyesült Államokba. A döntés azonban késett, ezért egy nap úgy határoztam, ebből elég volt. Kapóra jött, hogy egy fejvadász cég megkeresett a Cartiertől. Előbb még bemutattam a cég új termékeit Párizsban, majd miután elcsendesedett a tízperces taps, odaléptem a vezérigazgatóhoz, és bejelentettem a távozásom. Ami csak elérhető egy csúcsvezető számára, minden megígért, de nem tudott visszatartani. Úgy éreztem, itt az idő a váltásra. Később az ugyancsak a cégnél dolgozó édesapám és öcsém látta ennek a kárát, nekik sem tudták megbocsátani a távozásomat.

– Sosem bánta meg a döntését?

– Az igazság az, hogy a L'Oreal volt a legjobb munkahelyem, az jelentette számomra a legnagyobb szakmai kihívást. Családi vállalkozásból nőtte ki magát a világ egyik legnagyobb szépségipari cégévé, de továbbra is nagyszerű, családias hangulat uralkodott, nagyon erős csapatszellemmel. Rengeteget költöttek kutatásra, az volt az alapelvünk, hogy bóvlit nem árulunk. Az ugyancsak világcégnek számító Cartiernél a leányvállalatok menedzsmentfeladataival bíztak meg, ez azonban sem szakmailag, sem spirituálisan nem jelentett számomra akkora kihívást, mint L'Oreal újabb és újabb termékeinek piaci bevezetése, amelyek mindig más-más filozófiát igényeltek.

– Húsz év alatt több világcégnél is dolgozott fontos beosztásokban. A váltásoknál mennyire jelentett szempontot az ígért fizetés?

– Lehet, hogy ma hihetetlenül hangzik, de ez akkoriban nem volt szempont. A hetvenes-nyolcvanas években a nyugat-európai nagy cégek más gazdaságfilozófia mentén működtek, mint manapság. A munkát szolgálatnak tekintettük. A L'Oreal tulajdonosa, az alapító lánya, a híres Madam Betancou-nak teljesen mellékes volt, hogy évente százmillióval több vagy kevesebb a tiszta profitja. Nem a haszoncentrikusság volt a fő felhajtóerő, mint manapság, hanem az, hogy mi forgalmazzuk a legjobb minőségű termékeket. Egy akkori menedzser, csúcsvezető a mai multinacionális cégek csúcsvezetőivel összehasonlítva nevetségesen keveset keresett. Nem az volt az elv, mint manapság, hogy a csúcsmenedzserek megtömik a zsebüket, és utánuk az özönvíz.

– Mikor érezte, hogy megcsapja a mai vadkapitalizmus szele?

– Rövid időre egy akkoriban világcégnek számító amerikai vállalatnak, az All opticnak lettem 1983-ban az egyik németországi vezetője. A tulajdonos új európai megbízottja felhívott a frankfurti repülőtérről, hogy beszélni szeretne velem. Egy fényes ebéd után bejelentette, hogy a Németországban működő leányvállalat ügyvezető igazgatójává nevez ki. Csodálkoztam, hogy miért, hiszen a főnököm volt az ügyvezető. Kiderült: az a baj vele, hogy nem érti a cég új filozófiáját, miszerint a hét németországi fiókvállalatból négyet azonnal be kéne zárni. Akkor elmagyaráztam neki, hogy a német főnökömnek teljes mértékben igaza van, hiszen az optikai lencsék csiszolásával foglalkozó cég csak úgy tudja 24 órán belül leszállítani az egész ország területén a rendeléseket, ha mind a hét fiókja működik. Láttam, hogy ez abszolút nem érdekelte az amerikai férfit. Visszatértem az irodába, és benyújtottam a felmondásomat. Tudtam, hogy ennek a cégnek nincs jövője. Azóta meg is szűnt. Rablók, fosztogatók voltak, akik kiveséztek egy-egy céget, az alkalmazottak többségét elbocsátották, majd továbbadták a vállalatot.

– A legutóbbi gazdasági válság összefüggésben van ezzel a mentalitásváltással?

– Igen, a gazdasági világválság részben azért következett be, mert miután cégeiket csődbe juttatták, a kapzsi bankelnökök további több száz millió dolláros vagy eurós végkielégítést is felvettek. Ez a neoliberális gondolkodás teljes csődje, ami húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Ez azonban nem a válság igazi oka, csak felgyorsította a folyamatot.

– Mi akkor az igazi ok?

– Ez az ipari termelési mód húsz-harminc évenként szükségszerűen krízisbe jut azon egyszerű oknál fogva, hogy az új technológia két-három évtized alatt elavul. A húszas évek válsága valójában a kőszénről a kőolajra történő átállásról szólt. Ma valami hasonlót élünk át, azzal a különbséggel, hogy ma annyira erős a nemzetközi pénzügyi szolidaritás, hogy ezt a krízist még vidáman túléltük. Nem következett be tömegnyomor, mint 1929-ben. Az autó- és a kőolajipar szövetsége uralja ma a világot, ők a fejlődés legnagyobb kerékkötői. Ha például Kína vagy Oroszország kiépítene egy olyan hálózatot, hogy minden faluban fel lehessen tölteni az elektromos autót, megdönthetnék a világ legerősebb hét olajtársaságának egyeduralmát a világgazdaság fölött. Ehhez már technikailag is adottak a lehetőségek. Olyan hatalmi harcok ezek, amelyekben a nagyvállalatok vezetői érdekszövetséget kötnek a politikai hatalommal. Ebben a status quóban nem érdekelt a világgazdaságot megújítani hivatott technológiai fejlődés. Ma ez a harc folyik, és ez az igazi krízis. Aki ezt tudja, nem tesz halott lóra. Amikor a magyarok vagy a szlovákok azzal büszkélkednek, hogy milyen szinten fejlesztik az autóiparukat, azt szoktam mondani: elég baj, mert ez tíz éven belül összeomlik.

– Általában bejöttek a megérzései?

– Elmesélek egy történetet. Amikor 1988-ban eldöntöttem, hogy felvételemet kérem a jezsuita rendbe, Kanadába, Torontóba mentem novíciusnak. A berlini fal 1989. november 9-i leomlása előtt hat hónapon át minden reggel azért imádkoztam, hogy ez a fal omoljon le. A novíciustársak minden reggel megmosolyogtak, senki nem hitt nekem, hogy hamarosan vége lesz a kommunizmusnak. November 9-én, amikor elkezdték a falat bontani, mindenkinek az arcára fagyott a mosoly. Akkor megkérdezték tőlem: miért imádkozom ezután? Azt válaszoltam: hogy bukjon meg a Ceauşescu-rendszer.

– Hogyan születik meg egy csúcsmenedzser fejében a döntés, hogy mindent maga mögött hagyva jezsuita szerzetesnek menjen?

– Nem 1988-ban született meg a döntés, hanem kereken húsz évvel korábban, amikor 1968-ban, a diáklázadások idején svájci zarándoklaton jártam. Ez volt a vatikáni zsinatot követő időszak, amikor ezrével léptek ki jezsuiták a rendből, a papok az egyházból. Nem biztos, hogy egy akkori elköteleződés jót tett volna.

– Azt mondják, a múltjától soha nem szabadulhat meg az ember…

– Amióta 1995-ben felvettek a rendbe, folyamatosan foglalkozom gazdasági kérdésekkel is. Előbb rám bízták a Szent Ignác Kollégium igazgatását, és miután sikerült egy nehéz gazdasági helyzetben helytállnom, a magyarországi jezsuita rend forrásfejlesztése lett a feladatom. Olyan elképzelés alapján oldottam meg a rend pénzügyeit, hogy arra felfigyelt a HVG és a Figyelő is: elkezdtek arról cikkezni, milyen érdekes és sikeres gazdasági ügyeket bonyolít le az egyház.

– Ön a magyarországi sajtó egyik kedvence, gyakran ad interjút, van tévéműsora, rengeteg előadást tart. Egy jezsuita pap számára mit jelent ez a fajta népszerűség?

– Az az igazság, hogy ezt nem én kerestem. Az újságírók fantáziáját nagyon izgatta, miként lesz egy multinacionális cég csúcsmenedzseréből jezsuita pap. Egy ilyen interjú után megkeresett az Amerikai-Magyar Gazdasági Kamara elnöke, hogy tartsak előadást náluk. Innentől kezdve meghívtak mindenhová előadni, és én elvállaltam.

– Egy nagyon érdekes szemináriumsorozatot tart Légy sikeres Krisztussal címen, amely már Erdélyben is vonzza a hallgatóságot. Egy nem elkötelezett keresztény ember számára hogyan fér meg egymás mellett a Biblia és a gazdaság?

– A Management by Jesus (Légy sikeres Jézussal) tíz éve indult. Szőcs László, a kolozsvári Manréza jezsuita igazgatója, aki elődöm volt Marosvásárhelyen, arra kért, hogy vállalkozóknak tartsak lelkigyakorlatot. Ebből született meg a vezetői szeminárium. Ha Machiavellit vagy Attilát menedzsmentszakértőként adják el szemfüles előadók, akkor én Jézust kínálom fel. Tíz év alatt 38 szemináriumot szerveztünk, jövőre hármat tervezünk Erdélyben. Általában keresztény felfogású emberek járnak el az előadásaimra, de szkeptikusok is vannak, és nem bánják meg.

– Mit tanácsol a vállalkozóknak?

– A célközönség kis- és középvállalkozókból áll, akik elsősorban cégtulajdonosok. A szeminárium egy kinyomtatott vázlatra támaszkodik, a 12 résztvevő elmondja saját tapasztalatait. Mindig akadnak olyanok, akik felkapják a fejüket: vajon én miért nem úgy csinálom? Tulajdonképpen egy fórum, utána lehetőséget biztosítok arra, hogy a kurzust elvégzők évente négyszer találkozzanak egymással. Az a téma, hogy hosszabb távon hogyan tudom a vállalkozásomat úgy vezetni, hogy az Istennek tetsző legyen. Isten nincs ellene a növekedésnek. Arra a kérdésre keresem a választ: hogyan lehetséges ez a növekedés?

– Sokan azt tartják, becsületes könyveléssel manapság csődbe jut egy cég…

– A Keresztény Vállalkozók Egyesületében fél éven át tartó vita volt erről. Én azt mondtam, inkább termékfejlesztésre fordítsa valamennyi vállalkozó azt a pénzt, ami adócsalásra menne. Ezzel legyél jobb, mint a másik. Nem az a megoldás, hogy nem adok számlát. Lehet, hogy így nehezebb lesz az utad, de a végén te leszel a nyerő. Mindig megkérdezem a hallgatóságtól: ha ma Jézus élne, vajon adócsaló lenne? Biztosan nem!

Kiss Ulrich Magyarországon született 1945. február 19-én. A Németországi Magyar Gimnáziumban érettségizett, Kastlban. 1969-ben szerzett üzemgazdasági diplomát a Leuveni Katolikus Egyetemen.

Tíz éven át dolgozott a L'Oréal németországi leányvállalatánál, majd a franciaországi anyavállalatnál töltött be vezető funkciókat. Volt projektmenedzser, a nemzetközi fejlesztésekért és értékesítésért felelt, majd 1979-ben a világcég európai marketingigazgatójaként dolgozott. 1979 és 1981 között a Cartier európai marketingigazgatója, 1981 és 1983 között a Párizsban székelő Fitch&Company International Design and Business Consultations arculattervezője, 1983-ban az All optic amerikai cég németországi marketingmenedzsere volt. 1983 és 1986 között a Ferdinand Menrad vállalat franciaországi, hollandiai, nagy-britanniai és írországi piacát és leányvállalatait felügyelte. 1986-1987-ben az Azzaro Deutschland marketing- és eladási igazgatójaként dolgozott.

1995-ben szentelték jezsuita pappá. 1996 és 2000 között a Szent Ignác Szakkollégium igazgató-lelkésze volt, 2001 óta egyetemi tanár: óraadóként oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikációelméletet és PR-gyakorlatot. Rendszeres munkatársa a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének és a Magyar Katolikus Rádiónak. Magyarországon és Erdélyben számos előadást tart. Jelenleg az Erdélyi Jezsuita Rend marosvásárhelyi rendházában dolgozik.

Forrás: Romkat.ro

Magyar Kurír

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük