Lezárult II. János Pál Pápa Boldoggáavatási Eljárásának Egyházmegyei Szakasza

A lateráni Szent János-bazilikát megtöltõ hívek hosszas tapssal köszöntötték Isten Szolgája II. János Pál pápa boldoggá- és szenttéavatási eljárása egyházmegyei szakaszának lezárását, amelyre a napközi imaóra elimádkozása után került sor, alig 21 hónappal a per megindulása után.

Az egyházmegyei vizsgálatot lezáró ülés, amelyet a Vatikáni Rádió élõben közvetített, Giuseppe Gobbi jegyzõ latin nyelvû szavaival vette kezdetét, amit a boldoggáavatás posztulátorának, S³awomir Oder prelátusnak az esküje követett. Ezután a jelenlévõ bírókkal együtt aláírták a jegyzõkönyvet és négy fémládába zárták a per dokumentumait, köztük a tanúságtételeket és a pápa írásait is. A lepecsételt ládákat a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának adják át.

Ezután Camillo Ruini bíboros tartott elmélkedést a pontosan két évvel ezelõtt, az Isteni Irgalmasság vasárnapjának elõestéjén elhunyt Szentatyáról. Az ülést a Vatikáni Rádió élóben közvetítette.A közvetítés alapján ismertetjük Ruini bíboros ott elhangzott beszédének fõbb gondolatait.

Ruini bíboros a ceremónia keretében mondott elmélkedésében kiemelte, hogy II. János Pál pápa ?Isten embere" volt. Az, ahogyan imádkozott, ahogy az evangelizáció és a keresztények egységének ügyéért fáradozott, amilyen gonddal viseltetett mások iránt, ahogy elfogadta a szenvedést: mind-mind életének alapvetõ döntését tette nyilvánvalóvá.

?E kép felvázolásának kezdetén, közép- és csúcspontjában nem állhat más, mint Karol Wojty³a Istennel való viszonya: ez a viszony már úgy tûnik, erõs, bensõséges és mély volt gyermekéveiben is, majd egyre növekedett, erõsödött és termést hozott élete minden dimenziójában. A Titok elõtt állunk itt: mindenekelõtt a megkülönböztetett szeretet titka elõtt, amellyel az Atyaisten szerette ezt a lengyel fiút, önmagához kötötte és megtartotta ebben az egységben, nem kímélve meg õt a megpróbáltatásoktól életében, sõt újra és újra Fia keresztje mellé állította, ám megadva neki a bátorságot, hogy szeresse ezt a keresztet, s a lelki okosságot, hogy általa felismerje önnön atyai arcát."

A bíboros különösen is kiemelte, milyen nagyra becsülte gyermekségétõl kezdve II. János Pál ?az imádság ajándékát, ízét és örömét", s ?hû maradt hozzá halálküzdelme órájáig". Imádsága egyetemes távlataihoz mindig hozzátette ?azt a rengeteg embert, mindenféle népekbõl és helyzetbõl, akik hozzá fordultak, hogy elnyerjék Isten segítségét, saját vagy hozzátartozóik testi-lelki egészségét: a pápa ezért térdeplõje fiókjában tartotta a hozzá érkezett kéréseket, hogy személyesen terjessze õket az Úr elé".

?Karol Wojty³a személyiségének egy másik vonása, amely ugyancsak az Istennel való bensõséges viszonyából fakadt, a szabadság volt: rendkívüli belsõ szabadság, amely sok irányban megmutatkozott. 'Lentrõl' kezdve, az anyagi javakhoz való viszonyában, hiszen mindig, még pápaként is konkrét és radikális szegénységben élt."

?Óriási szavai, amelyekkel pápaságát megkezdte – 'Ne féljetek!' – ugyancsak ebbõl a hitbõl táplálkozó belsõ szabadságból születtek, és a történelem konkrét valóságát nézve ragályosnak bizonyultak, felszabadították Lengyelországot, és nemcsak Lengyelországot, a félelembõl és a politikai, kulturális, szellemi alávetettségbõl. Ugyanez az Istennel való egység és a belsõ szabadság tette függetlenné Karol Wojty³át e világ javaitól", képessé a természet és a mûvészet szépségeinek, a barátság melegének, a sport erõfeszítéseinek és gyõzelmeinek megbecsülésére és élvezetére – vagyis segítette õt, hogy teljes, mindenben megvalósuló emberré legyen."

?A hiteles Isten-szeretet elválaszthatatlan a felebarát iránti szeretettõl, az üdvözülése iránti szenvedélyes vágytól. Ezért volt lehetetlen, hogy az az ember, aki olyan intenzíven szerette Istent, mint II. János Pál pápa, ne legyen a testvérek iránti odaadás példaadó tanúja" – mondta Ruini bíboros. – ?Élete igazán bõségesen tanúsítja ezt." ?Valójában a szíve a szegényeké, a kicsinyeké és a szenvedõké volt, s ez megmagyarázza azt a mély lelki rokonságot, amelyet Kalkuttai Teréz anya iránt érzett."

?II. János Pálnak olyan idõszakban sikerült megerõsítenie az Egyházat hitében, amikor ez egyáltalán nem volt könnyû. A Krisztusba vetett hitnek és az emberek iránti szenvedélyes szeretetnek ez az együttese késztette arra, hogy vállalja fel az emberek és a népek méltóságának és jogainak, egyszóval valódi és konkrét javának védelmét és elõmozdítását, akadályokat nem ismerõ bátorsággal szegülve szembe azokkal a 'fenyegetésekkel', amelyek korunkban az emberiségre nehezednek."

Ruini bíboros végezetül emlékeztetett arra a különleges viszonyra, ahogyan Karol Wojty³a a fájdalomhoz viszonyult, ?már gyermekkorától, amikor elveszítette édesanyját, nem sokkal késõbb fivérét és még mindig igen fiatalon, édesapját, és átélte a háború és az elnyomás tragédiáját, megtapasztalva a fizikai szenvedést is, amikor egy német teherautó elütötte, és súlyosan megsérült. Mindannyian megrendülten emlékezünk arra a szenvedésre, amely 1981. május 13-án tört be életébe" – fogalmazott a bíboros. ?A pápa szenvedett testében, és szenvedett lelkében is, ahogy egyre inkább arra kényszerült, hogy csökkentse küldetéséhez kötõdõ kötelezettségvállalásait." ?Betegségét és a fizikai fájdalmat azonban derûvel és nagy türelemmel viselte, hiteles keresztény férfiassággal, kitartóan folytatva, amennyire csak lehetett, feladatai teljesítését, anélkül, hogy másokra teherként rakta volna bajait."

?Még abban a mély fájdalomban is, hogy nem rendelkezhetett már hangjával, amelyet annyiszor használta eszközül az Úr szavának tolmácsolására, újra teljességgel Mária kezére bízta magát." ?A pápa halála napján, mint egész életében tette, Isten igéjével kívánt táplálkozni, s azt kérte, hogy olvassák föl neki János evangéliumát: a kilencedik fejezetig jutott a felolvasás. S azon a napon is elimádkozta a jelenlévõk segítségével mindennapi imádságait: szentségimádást tartott, elmélkedett, s elõvételezte a vasárnapi olvasmányos imaórát is. Egyszer csak igen gyenge hangon azt mondta Tobiana Sobotka nõvérnek, valóságos õrangyalának: 'Engedjetek az Úrhoz menni'. Azután kómába esett."

Magyar Kurír