Múltak életeinek emlékei

A halottak napja a múltról szólva szól a jövőnek a mában. A múltról, mert óhatatlanul az elhunytak kora is belesodródik az emlékek örvényeibe. S a jövőnek szól, mert aligha van olyan ember, aki a múltról emlékezve legalább egy kicsit ne gondolna arra, hogy vajon milyen emlékeket hagy maga után ő maga. Függetlenül attól, hogy elődeinek emléke milyen alkalomból köszönt rá. Így novemberben, a keresztény világban óhatatlanul a halottak napja és a temetőlátogatás az, ami alkalmat teremt erre.

A halottak napja a múltról szólva szól a jövőnek a mában. A múltról, mert óhatatlanul az elhunytak kora is belesodródik az emlékek örvényeibe. S a jövőnek szól, mert aligha van olyan ember, aki a múltról emlékezve legalább egy kicsit ne gondolna arra, hogy vajon milyen emlékeket hagy maga után ő maga. Függetlenül attól, hogy elődeinek emléke milyen alkalomból köszönt rá. Így novemberben, a keresztény világban óhatatlanul a halottak napja és a temetőlátogatás az, ami alkalmat teremt erre.

Ugyanakkor a halottak kultusza nem új keletű. Valószínűleg az emberségünk egy részét képezi, és alighanem onnan eredeztethető, amikor első ősünk nem hagyta a törzs elhunyt tagját a dögevőknek martalékul. Talán akkor kezdődött a jövőre való elképzelések sora is, amikor ez az ős eltemette az elhunytat, és egy botot tűzött a sírra. Megkülönböztetve ezt a földhalmot a természet sodorta talaj-dombocskáktól. Ezt a régészeti nyomokból csak sejteni tudjuk, ahogy azt is, hogy a törzsek kulturális izolálódásának hatására miként alakult ki az a sokféle hagyomány és rítus, mely akár napjainkban is jellemzi a Föld nevű bolygó lakosságának szokásvilágát az ősökkel kapcsolatos viszony rendezésében.

Mert az emlékezés óhatatlanul ezzel is jár. Ha még volt idő, amikor az elhunyttal személyesen találkoztunk, akkor a beszélgetések, a cselekedetek felelevenítése. S talán olykor a lelkiismeret hangjaié is. Hiszen aligha voltunk szentek mindahányan, ahogy a megemlékezés alanya sem volt feltétlenül az. De nem véletlen a mondás, „halottakról jót, vagy semmit". Nagy igazsága van ebben a néphagyománynak, hiszen a hibákat nyugodtan elfedheti a feledés fátyla. Jóvátennie a halottnak úgy sem lesz érkezése. A jót viszont érdemes lehet példaként tekinteni a jövő nemzedékek felé. Mert a történelmi múltban is kicsit így működik az emlékezett. A múlt nagyjairól is hajlamosak úgy megemlékezni, hogy mást nem, csak a nagy dolgokat látják. Elfeledve azt, hogy ők sem voltak mások, mint emberek. Jók, és rosszak egyaránt. Jó vagy rossz eszmék hirdetői, mely utóbbiakat is nyugodtan takarhatja a feledés. Azokkal az eszmékkel egyetemben, melyet hirdettek, és melyet csak az ideológia guberálói kajtatnak felszínre néhanap.

Kérdés persze, hogy a halottak napja kapcsán mennyire tudunk így viszonyulni a múltunkhoz. Mennyire tudunk megfeledkezni a hétköznapok haragjairól. Egymás iránt, vagy akár más emberek csoportjai iránt. Mert érdemes lenne talán emlékezni arra is, hogy alig pár száz évre visszatekintve is egész másutt húzódtak meg a családok határvonalai. Folyamatosan éreztetve azt, hogy mind azon emberek utódai vagyunk, aki először jelölte meg kedves halottja sírját egy vesszővel. Hiába is tanultuk meg időközben megkülönböztetni magunkat egymástól. Gondolataink, kinézetünk alapján. Holtunkban egyformán visszatérünk a világ körforgásába. Meghagyva csupán azt, ami maradandót hagyni képesek vagyunk. S talán, a múltat felégető viták helyett érdemesebb ezt, az emberit figyelni a mécsesek lángjában. Így, november havában.

Simay Endre István