Nagycsütörtök a Vatikánban
4 perc olvasásNagycsütörtökön délután 17.30-kor a Szentatya lateráni Szent János-bazilikában mutatott be szentmisét az utolsó vacsora emlékére. A szertartás során XVI. Benedek 12 papnak megmosta a lábát. A szentmisén egy kubai árvaház támogatására gyűjtöttek adományokat.
Nagycsütörtökön délután 17.30-kor a Szentatya lateráni Szent János-bazilikában mutatott be szentmisét az utolsó vacsora emlékére. A szertartás során XVI. Benedek 12 papnak megmosta a lábát. A szentmisén egy kubai árvaház támogatására gyűjtöttek adományokat.
Beszédében a pápa az utolsó vacsora estéjének néhány gondolatára világított rá. „Elérkezett Jézus órája." János két szóval jellemzi ezt az órát evangéliumában: átmenet (metabainein, metabasis) és szeretet (agape). Nem arról van szó – mondja a Szentatya -, hogy Jézus egy rövid földi látogatás után visszatér az Atyához. Az átmenet átváltozást jelent. Magával viszi testét, emberi mivoltát. A kereszten odaajándékozza önmagát, és átváltozik a létnek egy új formájába, amelyben mindig az Atyával és egyidejűleg az emberekkel lesz. A keresztet, a gyilkosság tettét az ajándékozás tettévé, a legvégsőkig elmenő szeretetté változtatja.
Azon az estén a lábmosás prófétikus és szimbolikus tett volt. Jézus leveti a dicsőség ruháját, magára veszi az emberiség „ruháját" és szolgává teszi önmagát. Megmossa a tanítványok piszkos lábát, s ezzel alkalmassá teszi őket, hogy részt vegyenek az isteni lakomán, amire az Atya meghívta őket. A kultikus és külsőségekben megnyilvánuló megtisztulás helyett – amely bár rituálisan megtisztítja az embert, de úgy hagyja, ahogy van – megjelenik az új megtisztulás: szavain, szeretetén és önmaga odaajándékozásán keresztül Ő tesz tisztává minket.
Majd a Szentatya így folytatja: napról napra a legkülönbözőbb formában belep minket a por, üres szavak, előítéletek, értékéből vesztett és meghamisított bölcsességek töltenek el minket. Sokféle féligazság vagy nyíltan hamis dolog folyamatosan beszivárog belső világunkba. Ezek elhomályosítják, megfertőzik lelkünket, és magával hozzák azt a veszélyt is, hogy képtelenek leszünk az igazság és a jó hordozására. Ha éber szívvel fogadjuk be Jézus szavait, akkor azok valóban átmossák, megtisztítják lelkünket. Erre hív minket a lábmosásról szóló evangéliumi részlet: engedjük, hogy mindig 'megmosson' minket ez e tiszta víz, és így képessé váljunk az Istennel és a testvérekkel való közösségre.
A lábmosásban tettében együtt látjuk az ajándékozást és a példát, melyek a kereszténység természetének alapvető jellemzői. Jézus nemcsak szavait, hanem önmagát adta, és továbbra is folytonosan ajándékozza magát, elsőként lép felénk. Ez az ajándékozás egyben követendő példa, egy feladat, amelyet meg kell tennünk egymás felé.
Jézus, miután megmosta a tanítványok lábát, „új parancsot" adott nekik: „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket…" (vö. Jn 13,34). Az „új parancs" nem egy eddig nem létező, új és nehéz norma. Ez a parancs abban áll, hogy együtt szeressünk Azzal, aki elsőként szeretett minket. Észrevehetjük, hogy életünk gyakran milyen távol van az Újszövetségnek ezen újdonságától, milyen kevéssé mutatunk példát az emberiségnek az Istennel való szeretetközösségről. Így az emberiség adósai vagyunk azzal, hogy bizonyságát adjuk a kereszténység igazságának, amely a szeretetben nyilvánul meg.
Az említett evangéliumi részletben olvassuk Jézus és Péter párbeszédét is: Péter nem akarta, hogy Jézus megmossa a lábát. Ez ugyanis teljesen ellentétes lett volna az ő felfogásával a mester és a tanítvány kapcsolatáról. Az ő felfogásában a Megváltó egyfajta fenséget, isteni nagyságot jelentett. Újra és újra meg kellett értenie, hogy Isten nagysága különbözik a mi 'nagyság-elképzelésünktől'. Az Ő nagysága éppen e leereszkedést jelenti, a szolgálat alázatát, azt a radikális, legvégsőkig elmenő szeretetet, amelyben egészen odaadja önmagát. Ezt nekünk is újra meg kell értenünk, mert mi következetesen a siker Istenére vágyunk, nem a szenvedés Istenére.
Beszéde végén a Szentatya hangsúlyozza: olyan értelemben is lábmosást kell végeznünk, hogy újra és újra megbocsátunk egymásnak. Nagycsütörtök erre buzdít minket: ne hagyjuk, hogy a másikra való neheztelés, harag, megkeserítse, megmérgezze lelkünket. Arra ösztönöz, hogy folytonosan tisztítsuk meg emlékezetünket, szívből bocsássunk meg egymásnak, hogy együtt vehessünk részt Isten lakomáján – olvasható a Vatikán honlapján.