Palládium Díj 2009

Április elsején a budapesti Szabó Ervin Könyvtárban kiosztották az idei Palládium-díjakat. Az alábbiakban az elhangzott laudációkat közöljük.

Szépirodalom

Márton László: Amit láttál, amit hallottál

(Jelenkor)

Rögtön lehetett látni, hogy született író. Abszolút hallás a mondatok zenéjére, kiszámíthatatlanul csapongó, sokrétű, erős fantázia, vad irónia, bármilyen irodalmi forma parodisztikus kezelésének képessége: minden együtt volt, és ami nem, a tapasztalat, meg szokott jönni.

Negyed század alatt a szertelen ifjú szerzőnek illett volna középkorúvá és letisztulttá érnie. Klasszicizált is egy XIX. századi dramaturgiát idéző trilógiát, majd példás önmérséklettel és alázattal megírta az elmúlt két évtized egyik legszebb remekművét, az „Árnyas főutcát". Többnyire azonban ifjonti kedvvel szövegelt, mintha rá a korosodás szabályai nem lennének érvényesek.

Barokkos stílusparódiákkal kezdte, és a szörnyűségeket továbbra is barokk gazdagságban halmozza. A különös rémségekben faunvigyorral kutakodó, a saját prozódiáját ma is gyermetegen élvező, a mese ég és föld között lebegő közegében szívesen időző szerzőt azonban mintha utolérte volna a valóság, annyira, hogy olykor már-már sültrealistának érzékelem. Ez a realizmus diadalának egy egészen speciális esete. A mai magyar valóság elkezdett barokk rémségektől hemzsegni, és a saját paródiáját adja elő. „Amit láttál, ami hallottál" című novelláskötetében olyan rémrealizmust művel, ami elmenne tényfeltáró irodalomnak is akár.

Van valami, amit már akkor megérzett a magyar világból, amikor még vidoran hajhászta a rémeset. Ez az ifjúkori előérzet azoknak a szorongása és félelme, akik lecsúsznak. A novellák közege nem az értelmiség, nem a nagypolgárság, nem a melósok világa, hanem az a valami, amire nem találó kifejezés a „kispolgári" sem, hiszen ez a kádári kreatúra soha valódi polgári erényt nem hordozott. Középosztály? De minek is lenne ez a külső és belső erőknek kiszolgáltatott, iróniára és öniróniára képtelen réteg a közepe? Kertész Imre ezt a lumpent nevezi Oglütznek; kívüle igazán sokat Márton László tudott meg róla.

Ennek a közegnek akkor sem tud melléje nyúlni, amikor a mesét meg-megterheli szerzői mellészövegeléssel. Olykor kissé kacifántos, ahogy a szerző a lecsúszást kezeli, de akkor is hátborzongató. Egy törpeségéből élő törpe úgy jár pórul, hogy a hormonkezelés hatására megnő. Valaki a gyermekkora óta szerencsétlenül alakuló nőügyeire fogja életének kedvezőtlen fordulatait, holott bőven elég, hogy a szülei disszidáltak, őt meg itt hagyták egyedül. Az özvegy felkeresi holt férje szeretőjét vidéken, és majdnem megkedveli a várost. Ezek a hősök a saját életükről csúsznak le, és ők vannak e sorscsapás okával a legkevésbé tisztában. A politikai események mások által korszakosnak vélt cezúrái – a szerző emlegeti is őket – nem jelentenek határkövet a lumpenizálódás általános, nagy folyamatában.

Persze nem oly naiv a szerző, hogy ne tudná: két ember viszonya, meg az egyén és az állam viszonya mindig pokoli. Legjobb novellái ezt a két alaprémséget variálják. Kedvencem a „Rabosítás" című. Kafka világa rémlik fel bennem, de a díszletezés hajmeresztően mai magyar, és az intézményi működés analitikus ábrázolása, a jelentéktelen ügy szinte végzetessé válásának elfogulatlan tárgyalása bámulatra méltó.

Mialatt az írónak született ifjú szorgalmasan tanulta a világot, a világ is alkalmazkodott az ő szertelen képzeletéhez. A világ ismét megőrült, ő pedig megértette a közeg mentalitását, és hitelesen ábrázolja félelmeit, örömeit, közönyét, öncsalásait és elfogultságait.

Nem tudom, hová sorolják be manapság az ilyen típusú szerzőt, de régen úgy hívták, hogy népi író.

Spiró György

Kántor Péter: Trója-variációk

(Magvető)

A Palládium költészeti-díját ismét olyan pályatársunknak volt szerencsénk odaítélni, akinek kapcsán joggal kérdezhető: hogyhogy nincs már Palládium-díja?

Kántor Péter két kötetére is kaphatta volna az utóbbi hét évben, és, azt hiszem, most sem csupán e kötetre kapja, hanem arra a folytonos költői jelenlétre, verses figyelemre, arra az érett, markáns költészetre, melynek ez a könyv egyik fontos állomása.

Nem értékszempont, de vannak költők, akik könyveket írnak, és vannak, akik az elkészült verseiket időnként kötet-formában bocsátják közre. Úgy érzem, Kántor Péter utóbbiak közé tartozik. A Trója variációk vékony kötet, huszonhat vers és két kisebb versciklus. Arról szól, amiről az irodalom általában, múltról és jelenről, konkrétabban a szabadságról, ami „mindig csak tól-ig, ugyebár".

Még konkrétabban szó esik Víg Bébiről és Grünfeld Olgicáról, falicsapról és hajdani becsengetésről, Kubitsch Ágiról és egy gauguin-i hajójegyről Hiva-Hoára – talpra magyar, Híva-Hoa, teszem hozzá, ízlelgetvén a sziget nevét –, szó esik a lottócédulaként hulló levelekről, az eső és a nevetés égő gyújtózsinórjáról, a villanyról az anya ablakában, egy bevásárlókosárról, melyben „mindig ugyanaz: sajt, bor, alma". Igen, a legkisebb és a leghatalmasabb dolgokról beszél egymásban, egymáson és egymás mellett.

Az örök hétfőkeddszerdákról például nagyon sokat tud Kántor Péter, a mindennapok kicsi, futó képeiről, melyeket minden erőlködés nélkül emel verssé. Illetve: nem emel, hanem hozzájuk hajol, mintegy köréjük teríti a papírt.

Minden fanyarsága és okossága mellett is szenvedélyes, elemi költészet az övé, akárcsak Petrié, egyszer csak ott van a vers, magától értetődő jelentőség van adva a semminek, a pornak, egy lyuknak a pulóver közepén, bizonyos falaknak, amik „Egy könnycseppbe költöznek bele, / melytől a látás elhomályosul."

Szó esik továbbá a kellő távolságról, egy ferde napcsíkról, egy kerti székről, az apa vérző orráról, egy táncosnőről, aki nem bizonyult rátermettnek „egy valós világban / ahol a rátermettséget pénzben mérik".

Szó esik egy faxról, Tarnói Gabi emlékéről, Glenn Gouldról, a tökéletességről „vagy amit sikerül helyette összerakni", szó esik a víz vonaláról ködben, mely víz persze az idő, láthatatlan sínekről és járókeretről, a börtönről, ami menedékház, a téglák közt kinövő fűről, a kutyáról és a csontról, arról, hogy „a csont nem engedi el a kutyát", szó esik továbbá istenről, „mint egy szelet vajaskenyérről" – és folytathatnám.

A Trója-variációkban Kántor Péter szót ejt erről-arról, de amiről szól, az természetesen Trója, úgy is értve, hogy, idézem, „Trója, ahogy ma látom, nem az egész egy része, hanem maga az egész: az élet". (Itt a díj átadásakor az Egy kavics című vers felolvasása következett.)

Parti Nagy Lajos

(Lantai József képei)

Társadalomtudomány

Kecskeméti Károly: Magyar liberalizmus 1790-1848

(Argumentum, Bibó István Szellemi Műhely)

Volt magyar liberalizmus. Próbálom egyforma hangsúllyal kiejteni ez állítás minden tagját: 1. Volt. 2. Nem contradictio in adjecto, hogy magyar. 3. Liberalizmus, a szó teljességében, s nem ahogy manapság egyesek szeretik emlegetni, per „lib." Ennél a 19. századi konzervatív nyelv leleményesebb volt, amikor az ellenfelet „szabadoncnak" nevezte. A Szabad Györgynél szakdolgozó, 1956 végén Franciaországba távozott és a nemzetközi levéltárügyben szép pályát befutott Kecskeméti Károly könyve, a „Magyar liberalizmus 1790-1848" persze nem tehet arról, hogy mi 2009-ben innen nézvést olvassuk. Mint ahogy a mai parlament felől vagyunk kénytelenek szemlélni másik tavaly megjelent, Jean Bérenger-val közös könyvét is, a magyar országgyűlés 1608-1918 közötti történetéről.

Miről szól a negyedszázaddal ezelőtt született, húsz éve Rómában franciául kiadott, ám nálunk alig hivatkozott, s most végre magyarul is hozzáférhető „Magyar liberalizmus"? S mitől friss és aktuális ma is?

Ha a szerzőt kérdeznénk, ő bizonyára azt mondaná, hogy könyve tézise: a folytonosság. Kecskeméti megközelítése ugyanis a legtisztább értelemben genetikus. Őt elsősorban az érdekli, milyen szálak kötik össze a felvilágosodás eszmekörét a liberalizmussal, hogyan világítottak tovább a jozefinizmus kori gondolatok az antijakobinus megtorlást követő évtizedek sötétjében, s hogy hova húzódhat vissza s élhet túl a szellem az elnyomatás korában? Megosztott a kontinuitás/diszkontinuitás kérdésében a magyar történetírás, s már az is érdeme a szerzőnek, hogy az alternatív nézetek lábra kaptak. Én a mostani alkalomból azt hangsúlyoznám, hogy a könyvben a feltett kérdések élessége és tisztasága mellett megragadó az a világosan elrendezett szerkezet, amelyben az intézményekkel, társadalommal és politikával kapcsolatos válaszokat a szerző elénk tárja. A politikatörténet, amely túl lát a politikán. Széles távlatokban és hosszú időtartamban gondolkodik. Remélem, hogy nem csak Párizsból és emigrációból ítélhetjük meg ilyen józanul magunkat. S abban is bízom, hogy negyed századdal születésük után más művek is lesznek olyan időtállóak, hogy (természetesen az újabb szakirodalmi terméssel kiegészítve) érdemes legyen újra kiadni őket.

Ilyenkor, ultima rációként Parti Nagy Lajos egy verset olvas fel a díjazott kötetéből, Szűcs Miklós pedig rábök a kiállított képre. Én térképeket és táblázatokat mutathatnék a könyvből, amelyek ha nem is olyan szépek, mint Krajcsovics Éva derengő fényei voltak, de nekem igencsak tetszenek és meggyőzőek. Így csak elmondom, hogy a kötet mintegy tizedrészét kitevő függelékben megtalálható szavazási táblák országgyűlésenként, reformkérdésenként, megyénként elemzik ki, mikor, miről, hogyan szavazott Pozsonyban. Ezek segítségével nemcsak a reformkori liberális többség mítoszának cáfolatát kapjuk, hanem elvonul előttünk a maga tarkaságában az egész hevesen gesztikuláló és cammogva haladó reformmozgalom, ahogy lökdösi, taszigálja, ráncigálja az ország társadalmát 1848 felé. Akik megmaradtak, oda is értek hatvanhétre.

Kövér György

————————————

Képzőművészet

Bukta Imre: „Kibontott táj"

(Életmű-kiállítás, Modem, Debrecen)

Már egy hete csak a gumicsizmákra gondolok. Meg-megállva. Ámde hogy kerül a gumicsizma a laudáció asztalára? Úgy kerül, hogy odahelyezem és leborulok nagysága előtt. Jószerével ugyanazokkal a szavakkal, mint közel nyolcvan éve Martin Heidegger borult le Van Gogh parasztcipői előtt (nem tudván, hogy maga a festő hordta őket, mármint Van Gogh, ahogy a gumicsizmákat meg falujában Bukta Imre hordja, ekként is Van Gogh emléke előtt tisztelegve), csak éppen Heidegger állításainak előjelét kell most lelkesülten megcserélnem: e lábbeli, mármint a gumicsizma, amit persze közel sem kötelező lábra húzni, voltaképpen bármire rá- és felhúzható, nos, e lábbeli „ki nem taposott belsejének tátongó sötétjéből nem mered ránk a munkásléptek fáradsága". És „az otromba lábbeli megszokott súlyosságában nem sűrűsödik benne a lassú járás szívósága sem a szántóföld messze nyúló, örök-egyforma barázdái között, melyek felett ott süvít a zord szél. Gumijába nem ivódott be a föld zsíros nyirka. Talpai nem láttatják a mezei út elhagyatottságát az ereszkedő alkonyatban. Nem remeg ott bennük a föld rejtett hívogatása, sem pedig gabonaajándékának csendes érlelődése és érthetetlen lemondása önmagáról a téli föld sivár kopárságában". Egyáltalán semmi sem sűrűsödik, remeg, semmi sem jelenik meg bennük. Kivéve természetesen a semmit. Ez az egyetlen jelentés, amely hol harsány iróniával, hol groteszk túlzással, hol pedig melankólikusan lefoglalja e gumicsizmákat magának, hogy örök emblémáivá tegye őket. A gumicsizmák ugyanis különös vágású lábbelik. Nem szabták, nem varrták, hanem öntötték őket. Döntő tulajdonságuk, hogy nincs individualitásuk, nincs történetük, nem vésődik beléjük képként használatuk módja, viselőjük jelleme, egy életforma vagy életvilág. Nem kopnak, nem használódnak el, nem gyűrődnek. Esetleg használhatatlanná válnak, mondjuk, kilukadnak. Föl lehet őket hasogatni csíkokra, és vághatók kockára is, matériájuk azonban halhatatlan. Túl vannak e világ gyűrődésein, és épp ezáltal vallanak erre világra, amelynek egyetlen varázsa kísérteties fantasztikumában, démonikus sterilitásában és tökéletes abszurditásában rejlik.

Bukta Imre tájként kibontott képei elsősorban abban különböznek a táj hagyományos képzőművészeti felfogásától, hogy ő mindent tájként – vagyis ember nélküli természetként – fog fel (még az emberek benépesítette kocsmai tájat is embertől elhagyott, kozmikusan vagy kísértetiesen idegen tájként koncipiálja!), a látható világ minden rezzenését, minden megdermedt színterét, önnön emblémájává alvadt használati tárgyát, alakját, tájként bontja ki, tájként – állítja elénk. Annak, hogy az emberi, társadalmi, történelmi világ tárgyiasságait tájként gondolja el és ezt a gondolatot képként realizálja, átfogó jelentése van. Az a jelentése, hogy a világot Isten után az ember is elhagyta, hogy ezt a világot nincs mivel szembeállítani: nem létezik többé sem az Ég, sem a Természet, sem a Történelem másik világa. Kihalt, holdbéli táj, mű-táj mű-ecsettel, mű-műalkotásokkal, mű-emberekkel és ez a műviség az egyetlen anyag, téma és mondanivaló, amelyből a mű-vészet élhet, föltéve, hogy a mű-vész értő közönségre talál a majorságban tartott állatok körében, akiknek alkalmi kiállítást rendez, és akik a műveken kérődzve, értőn el-elbődülnek egy-egy telitalálát – szénaboglyákra tűzött fehér lap – láttán: műűűűű! Éppoly értelemfölötti módon merednek e lapokra, mint az értelemfölötti istenség megtestesülésére – a Kisjézusra – egykoron. Ahogy nekünk kellene e kibontott tájra nézni, hogy megértsünk valamit annak fenségességéből, ami túl van minden értelmen és érthetőn.

Szilágyi Ákos

—————–

Különdíj

Bán Zsófia: Próbacsomagolás

(Kalligram))

Idén januárban – örökséget herdálván – Kambodzsában-Laoszban jártunk, családi utazás, papamamagyerekek. Volt minden, Angkor csodái, Phnom Penh izgalmas tébolya, vagy hajókázás a Mekongon, Kirándulás a Pak Ou barlanghoz… Megszámlálhatatlan lépcső, és megszámlálhatatlan Buddha szobor. Esténként ájult fáradtság, csajok a híres esti piacon, én, betámasztva szállodai szobánkba, menekülök útivigaszomhoz, Bán Zsófi könyvéhez, a Próbacsomagoláshoz.

Zsófival utazni boldogságos. Gondolkodik helyettem. Lát helyettem.

(Két utazás egyszerre, őrület.)

Zsófi bezzeg felment a hegyek közé is, – olvasom – kicsiny hmong faluban a szokásos szociodráma a karkötőt áruló gyerekekkel, mi is vettünk vagy nyolcvan példányt, és ő is látta, tanusítja: a nyomor hetedik bugyrában, felnőttek, gyerekek egyaránt szívszorítóan, boldogan mosolyognak.

"Om mane padme om" sóhajtja a csak hajnalban elcsendesedő bajor túristák lelki üdvéért, de rögtön hozzáteszi, hogy sajnos "reménytelenül, genetikailag alkalmatlan a buddhista életszemléletre. Anyám kun volt, az apám félig székely, vagy hát nem egészen, pünkt verkehrt… De akkor mit keresek itt?" (Már megint helyettem kérdez!)

Fog ez menni, epediéta ide vagy oda: nagyszerű esti beszélgetések, El Kazovszkijról, Sontagról, Nádasról, Sebald Unheimliche Heimatjáról… Nem oktat, beszélget velem. Elgondolkodtat a Vonzások és választások kert-metaforájáról: »Zajos, tarka élet kell ahhoz, hogy majmokat, papagájokat, szerecseneket viseljünk el magunk körül«, olvassa-olvassuk Ottília naplójában.

Végiggondolja mindazt, amire én magamtól szellemi restségből, műveletlenségből aligha lennék képes. Őt hallgatva (olvasva) az ember gazdagnak érzi magát… Nincs benne semmi a tudósok gőgjéből, mondatai tiszták, az én nyelvemen írta őket. Nem kérkedik tudásával, velünk együtt gondolkodik.

Együtt bolyong velünk az új, endékátlanított Berlin ellentmondásos giganto-dzsungelében, nem segít (tehát segít) eligazodni "az igéretekkel terhes romhalmaz között", s egyszerre érzünk szánalmat az itt-ott meghagyott Fal-darab, "e gyűlöletes tárgy iránt; szinte felfoghatatlan, hogy ez a szerencsétlen, szinte emberinek tűnő roncs hogyan volt képes milliók életét megnyomorítani."

Így ír Susan Sontag halálára: "…nem én adtam először kezébe Benjamint, Barthes-ot, Sebaldot, Simone Weilt, Danilo Kišt vagy Nádast, nem engem hívott moziba (a dög), amikor először ment Bergmant, Godard-t vagy Fassbindert nézni, (…) és nem engem hoztak hírbe vele, hanem azt az undok Leibovitz Annie-t, hogy a fene ott enné meg, ahol van…"

A Próbacsomagolás nagyszerű könyv, na.

Boldog vagyok, hogy szerzője Palládium-díjat kap.

Szüts Miklós