Politikai leszámolás – doktorival

Nem titok, otthon egy(vagy több) magánszemély nagy pénzt dobott fel, hogy átvizslassák a politikusok múltját. A feladat a magyar egyetemi rendszert ismerve nagyon bonyolult: fel kell kutatniuk azok szakdolgozatát, doktoriját és bebizonyítani, annak bizony egy kis nagyobb vagy lehetőleg még nagyobb része nem felet meg a szabályoknak. Itt Brüsszelben nevek is keringenek, de erről inkább nem beszélnék. Hiszen mindenkinek van személyhez fűződő joga.

Nem titok, otthon egy(vagy több) magánszemély nagy pénzt dobott fel, hogy átvizslassák a politikusok múltját. A feladat a magyar egyetemi rendszert ismerve nagyon bonyolult: fel kell kutatniuk azok szakdolgozatát, doktoriját és bebizonyítani, annak bizony egy kis nagyobb vagy lehetőleg még nagyobb része nem felet meg a szabályoknak. Itt Brüsszelben nevek is keringenek, de erről inkább nem beszélnék. Hiszen mindenkinek van személyhez fűződő joga.

A háború úgy tűnik eszkalálódik Magyarországon, a HVG pár órával e sorok írása előtt megjelent cikkében megint egy ilyen ügyet szándékozik kirobbantani. Természetesen nem dr. xy a piripócsi rendelőintézet segédorvosa, hanem egy politikai pontentát van a célgömbben. Aki nem gondolkodott a disszertációjának időben történő eltüntetéséről. http://hvg.hu/itthon/20121118_plagiumgyanu_Semjen

A dolog különben nem új, éppen a német politikában alkalmazták sikerrel a módszert. A gond viszont más. Magyarországon ezek a munkák, – bár szemforgatóan amikor kiderül valaki, mindig az önálló tudományos kutatásról és a csalásról szóltak, hagyományosan nem ezek. Sokszor egyfajta hűség nyilatkozatot szolgáltak. Például amikor megtaláltuk egyik azóta elhalt akadémikusunk Sztálin elvtárs prózája című örökbecsű alkotását, akkor halálra nevettük magunkat.

De ez a tudományos komolyság – tisztelet a kevés kivételnek – bizony tartotta sokáig – és bár nem járok magyar egyetemre már régen – de valószínűleg ma is tartja magát. Amikor én jártam, akkor a jól tanuló és jó szintetizáló képességű egyetemisták nem kurvának mentek – mint most a szociológiai kutatások szerint tandíjért mainapság – hanem  bér rabszolgaként szakdolgozatokat és disszertációkat készítettek. Az alaposabb munkákban bebbe volt a delikvens felkészítése a védésre illetve a konzultációkra. Akkoriban szép pénzt lehetett ezzel keresni.

A leggyakrabban az úgynevezett „gyógy egyetemisták" jöttek ilyen igénnyel. Ez a Marxizmus Leninizmus, majd a edző torna és sport szakok hallgatói voltak. De szinte mindenhonnan jöttek ügyfelek. És kialakult egyféle gyakorlat is, a pedagógusok a TTK-n elsősorban módszertani, a jogászok meg jogtörténeti, munkásmozgalom történeti vagy éppen az osztályharccal kapcsolatos dolgokat, míg a TTK természettudományos szakos egyes hallgatói akár az orvoskarok egyetemistáknak – akkoriban sok forradalmi együttműködésben itt tanuló diáknak, meg kitüntetéssel felvételi nélkül bejutott kádergyereknek – készítették el a kötelező penzumait.

Ezt a legtöbb esetben a tanárok is tudták. Egyfajta olyan gyakorlat alakult ki, hogy aki tudományos karriert akart, az meg azért nem csinált komoly dolgot, mert tudta, a francia tapsifülesek a féltékeny tanarak képében úgyis megjelennek. Azaz lenyúlják. Így alakult ki az a szakdolgozat-disszertáció rendszer, ami ma itt van Magyarországon.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne születnének valóban értékes munkák. Még réges-régen is születtek, és a biológus kutató nem csak Micsurin komoly biológiai munkásságáról vagy éppen Maxim Gorkij pedagógiai képességéről áradozott. Vagy mint nálunk egyes disszertációk a szocialista jogrendszer felsőbbrendűségét és a kapitalizmus és a fasizmus azonosságát bizonygatták. Sőt volt aki megerőszakolva a római jogot, az osztályharc fontosságára keresett benne bizonyítékot.  Mert ilyenek IS születtek. Bár irodalomként kötelezően idézte, és felsorolta az irodalom jegyzékben.  A hatvanas évek végétől ez a nyomás enyhült, de akkor is ez a tudományos komolytalanság nyomta rá bélyegét.

Természetes volt a dolgozatok „átültetése". Ugyanis nem lévén akkor internet, nagyon sokszor ugyanazt a dolgozatot beadták, néha csak a címet megváltoztatva néha még azt sem, mondjuk egy pesti vagy vidéki egyetemen, főiskolán. Az is természetes, hogy az érintettek tagadnak. De nem ezen dolgoztatok beadói, hanem írói megtanultak valamit: Gyorsan hatékonyan tudományos kutatást és információ-szintetizálást végezni. Hiszen kevés idő általában egy két hónap állt a rendelkezésükre.

Ilyen viszonyok közepette szinte majdnem minden dolgozatra rá lehetne bizonyítani, hogy nem felelt meg a szabályoknak. Így a dolog legtöbbször azon múlik, kinek van vagy kinek nincsen szerencséje, illetve a pokol tudatos kirobbantása előtt ki hogyan tudta zárolni, ellopatni az egyetemen fellehető példányokat.

Ne itélj, hogy te sem ítéltessél! Véget kellene venni ennek a háborúnak. Ezen emberek egzisztenciák sérülnek, minden látható eredmény nélkül. Ugyanakkor, ha az ember idéz és megjelölte idézete forrását az bármilyen rendszerben természetes. Ezt annak idején azért is alkalmaztuk, hogy egy adott terjedelmet elérjünk. Ez viszont nem hiba. Még mai szemmel nézve sem.

Ilyenkor mindig felmerül az alapvető emberi jogok között a felejtés és az elévülés joga. Hiszen ezek az emberek nem gyilkoltak. Nagy részük később tisztességes tudományos, közéleti karriert futott be. Ha meg is ismerjük a múltat, mert ezt kell, de vegzáljuk miatt már ez embereket. Mit szólt volna kb tiz évvel ezelőtt a világ, ha valaki előszedi akkor még élő magas funkcióban lévő akadémikusunk örökbecsű darabját Sztálin elvtársa prózájáról. Bár az illető ezt az Akadémiai Könyvtárból gondosan eltüntette. De sokaknak még korábbról megvolt. És mindenki hallgatott. Az más dolog, hogyha szóba került egy-egy beszélgetésen nagyokat derültek rajta. Mert tudta, az ember mai tevékenységéről ítélődik meg.

Advocatus Diaboli