Révay András: A Leg-ek Kiállítása

Először mutatkoznak be Európában a kínai kortárs festészet legjobb alkotói. A Hagyomány és megújulás című kiállítás a Szépművészetei Múzeumban az elmúlt harminc év kínai képzőművészetéről ad áttekintést. A Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum által válogatott mintegy 120 olajfestményből, hagyományos kínai tusfestményből, grafikából és plasztikából álló kollekció sokrétűen ismerteti az elmúlt időszak változatos művészeti irányzatait.

A „leg-ek" kiállításának nevezte a most megnyílt tárlatot dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Ilyen nagy alapterületű kiállítás, ami közel kétezer négyzetméteren veszi igénybe a nagytereket és a mélyföldszint két termét is eddig még nem volt ebben a múzeumban. Ekkora méretű kortárs kiállítás Kínából sem érkezett még soha Európába, ez az első alkalom, hogy ilyen léptékű tárlat errefelé bemutatkozik. A pekingi magyar kiállítás folytatásának tekinthető és reméljük, hogy ez csak egy lépés a további szorosabb együttműködés felé. A képek által felölelt időszak nagyon jelentős történelmi fordulókat tartalmaz és egy világhatalom felemelkedéséről is számot ad.

A pekingi Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum tudományos igazgatóhelyettese arra hívta fel a figyelmet, hogy 1978, a nyitáspolitika óta, a kínai társadalom és a művészet is újabb korszakba lépett, ami több ihletet és témát adott a kortárs művészeteknek. Ma Shulin maga is festő, egy impozáns – hagyományos kínai stílusú – képe látható is a mélyföldszinten. A kiállítás három oldalról közelíti meg ezt a színes világot. Az első, „Az idő viszontagságai" című rész munkái a reformidőszak társadalmi fejleményeit tükrözik; „A természet költészete" a több mint ezeréves kínai tájképfestészeti hagyomány mai továbbélését szemlélteti; végül pedig „A sokszínűség gyönyörködtet" az egymás mellett élő különböző irányzatok változatosságát, a kelet és nyugat, a régi és új együttélését mutatja be.

A Budapesten látható művek a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum kincsestárából valók, a legjobbakat választották ki. Ezek a képek nem sokszor hagyták el Kínát. Ilyen például a „Nép és az elnök" és egy sereg más alkotás, melyeken jól kimutatható a kortárs kínai művészet fejlődése. A fiatal és az idősebb korosztályból való alkotók egyaránt képviseltetik magukat a tárlaton. A ma élő legnagyobb művészek a XX. század negyvenes hatvanas évei között születtek és közülük kilencvennyolcan vannak jelen ezen a kiállításon. Ők most vannak a csúcson, ők jelentik a kortárs kínai művészet legmagasabb szintjét.

A Kínai Nemzeti Művészeti Múzeumnak több százezer olyan műve van, melyek a XX. század művészetét reprezentálják. A most bemutatott keresztmetszet azért is rendkívüli jelentőségű, mert innen nem viszik tovább. Sehol máshol nem lesz látható, kifejezetten a magyar Szépművészeti Múzeum számára állították össze. Érdekes következtetésekre ad alkalmat, hiszen ha áttekintjük a történelmet, megfigyelhetjük, hogy a világ hatalmi központjai vándorolnak. A XVI. század a spanyoloké volt, a XVII. a franciáké, később az angolok következtek, végül Amerika emelkedett föl.

Jól látható, hogy ezt mindig követte a művészetük megerősödése és szétsugárzása is. Sok elemző szerint a XXI. század Kína időszaka lesz és ennek a felemelkedő nagyhatalomnak most azt a művészeti bemutatkozását láthatjuk, ami a saját válogatásukban, a saját nézőpontjuk szerint az ő fejlődésük csúcspontjait jelenti. Kicsit előre is mutat a jövőbe, hogy vajon a XXI. század egyik lehetséges szuperhatalmának milyen lesz, milyen lehet a művészete? Elképzelhető, hogy egy idő után már nem befogadó, hanem meghatározó lesz. Éppen ezért ez egy kitüntetett pillanat, hogy egy ilyen nagy kiállítás éppen Magyarországon látható és nem Londonban, Berlinben vagy éppen Párizsban.

A kínai kortárs művészet felvirágzása a gazdasági növekedéssel egy időben zajlott le. Szorosan kötődik az ország társadalmi valóságához, mely 1949, a Kínai Népköztársaság kikiáltása óta folyamatos változásban van. Jelentőségteljesen hatottak az Európából és Amerikából érkező művészeti tendenciák, az expresszionizmustól kezdve a pop-arton át az akcióművészetig; a másféle látásmód és az új kifejezési eszközök keresése olyasfajta, napjainkban is tartó folyamatot eredményeztek, amely magába olvasztja az újat, s változó intenzitással, de a hagyománnyal is fenntartja a kapcsolatot. Közvetlenül 1949 után a művészet az ideák megjelenítésére, nem pedig a valóság realista ábrázolására szolgált, az alkotók pedig sokszor elkülönülten, a világtól elzárva dolgoztak.

Később a nyugatról érkező kortárs áramlatok megkérdőjelezték a pusztán realista szempontú szemléletmódot, és modern kifejezőeszközökkel való kísérletezésre, de egyúttal a hagyományos művészeti formák újragondolására is ösztönöztek. A 80-as, 90-es években újabb irányzatok jelentek meg: ezek közé tartozott a vidék életét feldolgozó „rurális realizmus", az európai gyökerű „klasszicizmus", a nyugati avantgárd tendenciái, így az expresszionizmus – ami az erőteljesen szubjektív szimbolikus tartalmai miatt vonzotta a művészeket. Ez utóbbi kitűnő példája az embert és hullámzást egyesítő, „A nagy folyó Keletre folyik" című allegorikus plasztika. Itt a tárlat rendezői még arra is ügyeltek, hogy a szobor a kiállító teremben valóban Keletre nézzen. A kortárs kínai művészetben az avantgárd mellett a régi műfajok is erőre kaptak, ám tartalmukban jelentősen megújultak.

A „reform és nyitás" következtében újjászerveződött az intézményrendszer, a kötöttségek megszűntek, az alkotók szabadon kísérletezhettek. A korábban meghurcolt művészek visszatérhettek hivatásukhoz, és megindult az új művésznemzedékek képzése is. Az elmúlt bő három évtized alkotásait soha nem látott változatosság jellemzi, ezzel együtt a kínai alkotók nemzetközi elismertsége is megnőtt. Találóan jegyezte meg erről a kínai Nemzetközi Kulturális Kapcsolatokért felelős hivatal munkatársa, Xie Fei, hogy a gazdasági életben bekövetkezett fejlődés nagy változásokat eredményezett és ez a képekben is jól megmutatkozik. A művészek nemcsak lejegyezték a kor eseményeit, de előre is vitték a fejlődést. Képeik már elkészülésük pillanatában is nagyhatásúak voltak.

Az 1981-ben készül „Édesapa" című festményt eleinte sokan elutasították, ma viszont már fontos műnek tartják. A képzőművészeti alkotások társadalomra gyakorolt hatását növeli, hogy Kínában minden múzeumba ingyenes a belépés. Ennek tükrében már az is érthető, hogy tavaly a múzeumoknak ötszázmillió látogatója volt! A művészek képzése tíz művészeti egyetemen folyik, mindegyiken több karon, és egy – egy karról évente mintegy két- háromezer a diplomázók száma. Az ugyancsak évente megrendezett „Művészetek napján" az országban olykor kétszázezer alkotó számára nyílik bemutatkozási lehetőség.

A művészek igyekeztek szakítani a szocialista realizmus sablonos ábrázolásmódjával, ezáltal új irányzatok sokasága jelent meg. A hagyományok megtartása mellett a feldolgozásmód újszerűsége látszik az öregek tiszteletét, az öregkor dicséretét megjelenítő faragott szoborkompozíción, amely részleteivel bűvöli el a nézőt. A klasszikus kínai esztétikát és szimbolikát megőrző művek napjainkban is jelen vannak, de ezúttal már a modern társadalom képe is tükröződik rajtuk. Kísérletezéseik tárgyát, mely egy újszerű vizuális nyelv kialakítására törekszik, a művészek a legváltozatosabb eszközökkel és technikákkal alkotják meg.

A tárlat három részben mutatja be az elmúlt harminc év képzőművészetét: „Az idő viszontagságai" csoportban olyan képek láthatók, melyekről elmondható: az első években kialakult a „sebhelyek művészete". A megelőző időszak megpróbáltatásait dolgozták fel. Választ próbáltak találni a nemzeti sorskérdésekre, és elkezdték keresni saját identitásukat. A történelmi-politikai témák ábrázolása mellett igyekeztek pontosan megörökíteni a villámgyorsan változó kínai valóságot, a korábbi idealizált munkások és parasztok helyett a képeken valódi emberek és sorsok tűnnek fel, mint például az elgondolkodó harcosok a „Miért?" című képen. Az itt látható művek nem csupán műalkotások, hanem egyben e viharos korszak kordokumentumai is.

„A természet költészete" című részben kiderül, hogy a több, mint ezer éves múltra visszatekintő kínai tájképfestészet szemléletmódja alapvetően eltér a nyugatitól: célja nem a táj objektív megörökítése, hanem az ember és a természet kapcsolatának megragadása, egy eszményi spirituális otthon megteremtése. A kínai tájkép nem a valóságos tájat, hanem a festő belső világát ábrázolja. Az ősi hagyomány az 1950-70-es évek között megszakadt, ebben az időszakban az ember a természet része helyett annak meghódítójává vált. Az 1970-es évek végétől a természet és az ember egységének eszméje újjáéledt, és a kínai tájábrázolás visszatért gyökereihez. Ugyanakkor a műfaj jelentősen megújult.

Végül „A sokszínűség gyönyörködtet" című részben igen érdekes összeállítással találkozhat a látogató. Az új korszakban a kínai művészek szabadon megválaszthatják témájukat és technikájukat, bátran kísérletezhetnek, kereshetik saját művészi kifejezésmódjukat. Megnyílt előttük a világ, ötvözhetik a régit és az újat, a kínait és a külföldit, létrehozhatják saját egyéni nyelvezetüket. A sokféle stílus és technika a mai kínai képzőművészetet rendkívül színessé, változatossá, mozgalmassá teszi: együtt élnek és hatnak egymásra a hagyományos tusfestők és a posztmodern médiaművészek, a realista olajfestészet képviselői és az absztrakt kísérletezők. Virágkorukat élik mind a hagyományos műfajok, mind a kortárs irányzatok.

Érdekes volt megfigyelni, ahogy a látogatók vissza- visszatértek a nagyméretű „Falu" című képhez. Ez egy átlagos lakószoba falának hosszát betöltő, csodálatosan részletgazdag alkotás, mely előtt órákat is el lehetne tölteni az aprólékos kidolgozás tanulmányozásával. Már önmagában ez az egy kép is bizonyítja, hogy napjainkra a művészeti ágak közötti határok elmosódtak, a hagyományos kategóriák Kínában is érvényüket vesztették. A kínai művészeti élet nemzetközivé vált: a kínai művészek ma már részei és alakítói a globális áramlatoknak, miközben nemzeti sajátosságaikat is igyekeznek megőrizni. Nagy kár, hogy ez a kiállítás csak szeptember 9-ig látható a Szépművészeti Múzeumban, de a festészet iránt érdeklődő közönség körében bizonyára még hosszú ideig beszédtéma marad.