Révay András: Széchenyire Emlékeztek

„A legnagyobb magyar" halálának százötvenedik évfordulója előtt egy nappal, április 7-én, „A katona Széchenyi" címmel emlékkonferenciát rendeztek a Honvédelmi Minisztérium Magyar Örökség Díjas Hadtörténeti Intézetében. A hallgatók bepillantást nyerhettek a huszártiszti élet hétköznapjaiba, a napóleoni háborúk ismert – ismeretlen eseményeibe, képet kaptak a család felemelkedésének történetéről.

Nevezetes ütközet zajlott 1815 májusának elején Tolentino városa közelében. Ekkor még nincs Olaszország, de már vannak olaszok – emelte ki előadásának elején Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. A harc egyik számon tartott magyar vonatkozása, hogy részt vett benne Széchenyi István is – igaz akkor még az osztrákok oldalán. Korábban már járt Nápolyban, Metternich kancellár diplomáciai küldötteként forgolódott a „nápolyi király" Murat tábornok udvarában, olykor a tábornok feleségével, a királynővel, Napóleon húgával táncolt, tehát élte a fiatal tisztek életét. A császár száznapos, sikeres elbai visszatérése sodorta vissza őt a hadseregbe. Magyar huszárkapitányként kitűnően megállta a helyét a harcmezőn. A Tolentino-i csata volt életének utolsó ütközete, attól kezdve már csak szerelmi csatározásokat folytatott.

Az utolsó, egyben az első igazi ütközete is volt – folytatta a történetet Kedves Gyula ezredes – hiszen előtte és utána is, katonai pályafutásának nagyobb részében a huszárdolmányt inkább csak viselte. Ha nincs háború, ha nincs csata, akkor csak felkészülni lehet. Széchenyi ilyenkor nem nagyon találta a helyét. A huszár mindennapjait a lóval való kapcsolata határozza meg. Egy huszárkapitánynak kétszáz lóval kell foglalkozni – és ezt Széchenyi nem szerette. Nem érezte jól magát a vidéki környezetben. Az is bántotta, miért nem lett belőle már korábban törzstiszt. Őrnagyi előléptetése az udvari Haditanácsban többször is, rendre elbukik. Ennek ellenére feladatát lelkiismeretesen ellátta, de végig elégedetlen maradt. Ezredének parancsnoka az ugyancsak híres magyar huszár, Simonyi óbester, akivel szintén nem volt felhőtlen a viszonya. Ugyanakkor hamar átlátta, hogy a lótartás a hadsereg működésének alapja és ebből gazdasági előnyök is származhatnak.

Széchenyi további életének, gondolkodásának megértéséhez viszont elengedhetetlen a pályatársak sorsának ismerete. Közülük emelt ki egyet Hermann Róbert, a Hadtörténelmi Közlemények Szerkesztőségének igazgatója. Akiről ő beszélt; Ottinger Ferencből viszont tábornok lett. Széchenyinél két évvel fiatalabb, 1793-ban született Sopronban. Önként állt a huszárok közé 1810-ben, 1813-ban már hadnagy, néhány hónapon belül pedig főhadnagy lesz. Széchenyivel 1814-től szolgál együtt, mintegy két és fél évig. Pályájuk később szétvált, Ottinger karrierje felgyorsult, 34-ben már őrnagy, gyorsan lett alezredes és ezredes. Pont olyan karriert futott be, mint amiről Széchenyi álmodott, 1846-ban vezérőrnagy, budai dandárparancsnok. Batthyány is felfigyel rá, 1848 áprilisában a Nemzetőrség felügyeletével bízza meg. Széchenyivel több alkalommal tanácskozik. Aktívan vett részt a Honvédség felállításában, Mészáros Lázár megérkezéséig, május végéig a honvédelmi miniszteri feladatkört is ellátja. Augusztusban – még a Szabadságharc tisztjeként – találkozik Jellachich tábornokkal, ezt követően lemond, majd októberben átáll a horvát bán oldalára. A továbbiakban az osztrák oldalon harcolt, érdemeiért altábornagyi kinevezést kapott.

A korszak egy másik eseményének ismert – ismeretlen forrásaira mutatott rá Reiszt T. Csaba, Az Országos Levéltár főigazgatója. Az 1809. évi nemesi felkelésről több dokumentumot is őriznek. A hadműveleti naplókat vizsgálva Lipszky ezredes munkája az egyik legérdekesebb, a jelentés közvetlenül az uralkodó felkérésére készült. Az utolsó nemesi felkelésről Kisfaludy Sándor is készített leírást. József nádor szárnysegédjeként kifejezetten ez volt az egyik feladata. Saját munkáját sohasem hozhatta nyilvánosságra, Jókai viszont felhasználta a Névtelen vár című regényéhez. A hadműveletben Győrnél Széchenyi is részt vett, akkor teljesített futárszolgálata híres maradt.

A történelem egyik érdekes segédtudománya a heraldika. A címer a középkori fegyverhasználaton alapuló szabályok szerint alkotott, színes jelkép. Használatának joga azt jelenti, hogy a jogosult a címerét saját tulajdonaként használhatja. Dr. Csáky Imre alezredes, a magyar katonai címertan legjobb ismerője, a Széchenyi család címerének eredetét dolgozta fel. Ez a család több ragyogó hírű embert is adott a hazának. Nevüket az Ipoly folyó partján fekvő Szécsény városáról nyerték. Köznemesként kezdték, az első nevezetes alak az 1592-ben született Széchényi György püspök volt, aki viszonylag későn induló papi pályán jutott el a legmagasabb csúcsra. Végigjárta a papi ranglétrát, 39 évesen még plébános volt.

A magyar katolikus egyház hierarchiájának csúcsát jelentő esztergomi érseki széket 1685-ben foglalhatta el. Hosszú életet élt és közben hatalmas vagyont gyűjtött. Alapított több jezsuita kollégiumot, a török háborúban megsebesült katonák javára 337 ezer forintot adományozott. Ő kapta az uralkodótól a család első címerét. A címer heraldikai jobb oldalán, felül a hétszer vágott ezüst – vörös Árpád – házi pajzs látható. A címerpajzs középponti eleme: kék mezőben, hármas sziklán álló fehér galamb, csőrében virágkoszorúval. Utal a címerszerző érsekre, a papi tisztaság, a jótét jelzője.

Ez kíséri a családot mindaddig, amíg a nemesi címert fel nem váltotta a grófi. II. Széchenyi György katonai érdemeiért kapta a grófságot 1697-ben I. Lipót császártól. A címer négy mezőből áll. Az első és a negyedig mezőben az apostoli kettős kereszt megjelenése a királyi kegy jele. A második és harmadik heraldikai pajzsmezőben felröppenő címerállat a Nap felé indul el. Ez a család tevékenységének elismerése. Az ovális címerpajzsot barokk keret övezi. Középen a korábbi címerből megtartott galamb az ősökre utal. A család hitét és elkötelezettségét a jelmondat őrzi: „Ha isten velünk, ki ellenünk?"

Széchenyi katonaként is magyar maradt és ez karrierjének legnagyobb gátjává vált – mutatott rá előadásában Ács Tibor. Pedig harctéri sikereiben nem volt hiány. Részt vett az 1809., 1813., 1814. és 1815. évi hadjáratban. Személyes bátorságával, határozottságával, parancsnoki képességeivel és kezdeményezéseivel, futárküldetéseivel és haditetteivel kitűnt a győri, a drezdai, a nollendorfi, a liebertwolkwitzi, a wachaui, a lipcsei, a köseni, az arcisi, a tolentinói, a maceratai csatában, ütközetben és más harcokban. Többször megsebesült. Katonai érdemeiért kitüntették az orosz Szent Vladimír Rend IV. Osztályának lovagkeresztjével, a porosz „Pour le Mérite" Katonai Érdemrend lovagkeresztjével, a szardíniai Szent Móric és Lázár Rend lovagkeresztjével, a nápolyi Szent Ferdinánd Rend lovagkeresztjével és az osztrák Hadseregkereszttel. A várt reményei a katonai pályán azonban nem váltak valóra, mert politikai kijelentései és magyarságának hangoztatása miatt egymás után érték a mellőzések; neve bekerült azok közé, akik nem mindenben támogatják az udvar törekvéseit. Hiába hajtotta végre hőstetteit a csatatereken, hiába lett a hadsereg egyik kitüntetésekkel legszebben dekorált tisztje; örök bánatára még a megérdemelt Mária Terézia Rend lovagkeresztjét sem nyerte el, őrnaggyá sem léptették elő. Hiába vált a hadsereg egyik legképzettebb tisztjévé, hiába fejtette ki magas körökben tudományos igénnyel a birodalmi hadügy célszerű reformjának szükségességét, erőfeszítései meddőnek bizonyultak. Katonai karrierje, életútjának egyik fontos és tizenhét esztendeig tartó időszaka, – rendfokozatáról való lemondással és a hadseregből való kilépéssel – lényegében kudarccal záródott.

Katonához méltó tragikus utolsó tette, az 1860. április 8-i pisztolylövése, félelmetes erejű tiltakozás volt az önkényuralom ellen, amelynek óriási mozgósító visszhangja lett és hatása ma is élő a nemzetben, a magyarságban. A legnagyobb magyar életműve örökre és maradandóan rányomta pecsétjét a magyar történelemre.