RICHARD WAGNER: PARSIFAL

A Bayreuth-i Ünnepi Játékok 2016. június 25-i Parsifal előadásának magyarországi közvetítése adta az ötletet, hogy megemlékezzünk Wagner utolsó operájáról. A szöveget és a zenét egyaránt maga a szerző jegyzi. A szöveg 1877-ben igen különböző forrásokból keletkezett: Chrétien de Troyes breton legendájából, Wolfram von Eschenbach Parzival című eposzából (1210) és Lamprecht 1130-ból való Alexanderliedjéből. A korábbi nevekkel: Percival, Parzival Wagner szakított, így dolgozta fel a maga számára a Grál-legendát. A szerző utolsón éveit Olaszországban töltötte, ám ezt a baureuth-i Festspielhaus színházának szánta. Zseniális szervezőképességére és a bajor király (II. Lajos) pénzére volt szüksége 1882 táján, hogy operáját bemutassák Bayreuth-ban. 1913 óta – a szerzői jog lejárta után – játszhatják másutt is a Parsifalt.

Különös módon egyesülnek itt keresztény és buddhista elvek: a részvét ereje hajtja a főhőst, Parsifalt, hogy lemondjon a földi életről, és megtisztítsa létét a bűntől. Wagnert azonban e műben nem a vallás vezérli, csak a színtiszta művészet. Egyébként ideges, túlérzékeny, hisztérikus alkat lévén, barátait kíméletlenül kihasználta, célja a luxus-élet kialakítása volt a maga számára. Két ellentétes világból – a jó és a rossz harcából – teremti meg a német romantikához a nemzetközi dallamvilágot, így válhatott a 19. század legnagyobb formaalkotójává. A nyitány nála nem zenei összefoglalás, hanem külön drámai szimfónia. A szereplőktől megint rendkívüli teljesítményt vár el, az énekelt szöveg verses elbeszélését (Sprachgesang) kívánja. A programot a drámai tartalom testesíti meg érzelmi, lelki történések során a zene eszközeivel. Liszt hatása vitathatatlan, de az egymásba szövődő vezérgondolatok Weber példáján működnek. A cselekmény tetőpontjai azonosak a drámai helyzetek csúcspontjaival. Beethoven után nem követte az abszolút zenét, Brahms nem drámai romantikus kifejezésmódját pedig megvetette. A betanítást maga Wagner végezte, a 17 bayreuth-i előadás karmestere Hermann Levi volt.

Wagner szerint az európai drámának olyan hatásúnak kell lennie, mint a görög társadalomban volt, vagyis népvezérlő elvűnek, amilyet egyedül ő alkot a demokratikus szellemű középosztálynak. Nos, ez alig sikerült, hiszen grandiózus elképzeléseit csupán a "vájtfülű" rajongók értékelik. A szerzőt saját belső ellentmondásai a feuerbachi forradalmi materializmustól a schopenhaueri pesszimizmuson át az egyéni naturalista gondolkodásig vezette az általa gondolt megváltó művészethez. Az emelkedett, ünnepélyes muzsika egyházzenei motívumokat is tartalmaz. Kétségtelenül változatos hatása volt az irtózástól a rajongásig a 20. században, és talán most is. Erről beláthatatlan mennyiségű Wagner-irodalom született.

A Parsifal-sztori

Az ötórás „szent színpadi ünnepi játék" (Bühnenweihfestspiel), ahogy Wagner elnevezte, arra utal, hogy magára vessen, aki bedől a három felvonás szokásos hosszának.

Erdőszél, tópart Monsalvat vára mellett. (Itt őrzik a Grált, azt a kelyhet, amelyben valaki Krisztus vérét felfogta, miután egy római katona beleszúrta holttestébe a lándzsáját.) A Szent Grál lovagjai, őrzői nagypéntek előtt fürödni viszik főnöküket, Amfortast, hogy a tóban enyhülést leljen soha be nem gyógyuló sebére. Amfortas rettenetesen szenved, nézni is rossz. Sebét állítólag egy lándzsa okozta, de később bebizonyosodik, hogy tiltott szerelmi kalandba bocsátkozott valahol (talán nemibetegséget szerzett). Kundry, a kóbor utcalány gyógyfüveket hozott a főnöknek, aki azonban nem hisz a természetgyógyászatban. Gurnemanz, az ügyeletes lovag hosszan elbeszéli a király szomorú történetét, amikor a tó felett elhúzó hattyút (a Lohengrinben már bevált szereplőt) valaki nyíllal leteríti. Ismeretlen fiú kerül eléjük a megfeszített íjjal. A fiú, Parsifal annyira bunkó, hogy sem a szüleiről, sem a Grál nevű serlegről halvány fogalma sincs, direkt primitívnek nevelték, hogy ne érje veszély, ne bocsátkozzon az akkor divatos lovagi tornákba. A sokat tapasztalt Kundry persze mindent tud az ifjúról: Herzeleide (szívfájdalom) fia, az erdőben nőtt fel, csak a vadászathoz ért. Anyja a fiú indulásakor belehalt a búcsúzásba. Gurmenanz iszonyatosan letolja Parsifalt a hattyú miatt, de bízik a jóslatban, miszerint csak egy tudatlan ifjú képes visszahozni a lándzsát a Grál-lovagok közül egykor kivált gonosz varázslótól, Klingsortól. Parsifal nagyon megsajnálja Amfortast, felkínálja a segítségét. A lovagok persze azonnal útnak indítják, előbb még megmutatják neki a Grál körüli fenséges szertartást.

A II. felvonásban gyorsabban zajlanak az események. Parsifal Klingsor fantasztikus várába, a gyönyörök kertjébe érkezik. Virágnak öltözött lányok csábítják, majd a Klingsor által futtatott utcalány, Kundry is próbálkozik. Ezúttal csinosan felöltözve, kikészítve, Herzeleide hangján próbálja magához édesgetni az ostoba fiút. Parsifal Kundry csókjától magához tér, mégsem szerelmeskedhet egy anyja korú nővel. Klingsor erre felé hajítja a lándzsát, amely csodamód megáll a fiú feje fölött. Parsifal gyorsan elkapja a fegyvert, erre összedől a vár, és a varázslóval együtt megsemmisül.

A III. felvonásban Parsifal hosszú vándolás után Monsalvat várába tart. Gurmenanz felismeri benne a hattyúgyilkost, de főleg a szent lándzsát, a Grál királyának megmentőjét. Mindjárt királlyá avatja, hiszen Amfortasnak már úgyis befellegzett. Parsifal új tisztségében felveszi az előbb megsemmisült Kundryt is a közösségbe, de a lány a megváltás örömébe menten belepusztul. A lándzsa egy csapásra meggyógyítja Amfortast, aki már nyugodtan készül a másvilágra. Parsifal immár királyként ünnepélyesen felmutatja a hitet sugárzó Grált.

Tanulság: nem az ész, hanem az erő teszi alkalmassá a vezért.

A zene viszont túlvilágian szépséges, nem véletlen, hogy időről-időre műsorra tűzik a tehetősebb intézmények.

DOBI ILDIKÓ