Szabadesés – Csak egy történet.

Magyarországi bemutatóval kezdte 2011. október 15-én a Bárka Színház az idei évadot. Az ír származású kortárs író, Michael West Szabadesés c. művét állította színpadra Várady Zsuzsa fordításával, Göttinger Pál rendező.

Magyarországi bemutatóval kezdte 2011. október 15-én a Bárka Színház az idei évadot. Az ír származású kortárs író, Michael West Szabadesés c. művét állította színpadra Várady Zsuzsa fordításával, Göttinger Pál rendező.

Szabadesés – Csak egy történet.

A Szabadesés eredeti előadását megalkotó Corn Exchange az egyik legelismertebb ír színházi társulat. Művészeti vezetője, Annie Ryan férjével, Michael West drámaíróval dolgozik együtt a szövegeken. Ők így számolnak be az előadás keletkezéséről:

„Ritkán használunk kellékeket, ezért inkább az érdekel bennünket, hogyan lehet átalakítani a teret a közönség szeme láttára. Tudtuk, hogy az átalakulással akarunk kezdeni valamit: azt az érzést akartuk bemutatni, amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj.

Amikor elkezdtünk dolgozni a Szabadesésen, véletlenül találtunk rá Jill Bolte Taylor, a Harvard neurológusának történetébe, aki, miután harmincas éveiben szélütést kapott, majd abból szerencsésen felépült, gyógyulásának megindító történetéről és élményeiről beszámolt a világnak. Csodálatos, felemelő, amerikai történet -mi viszont arra voltunk kíváncsiak, mi lenne, ha az áldozat egy hétköznapi ír ember lenne. Így született meg Gerry karaktere, akit egy szélütés álomvilágba emel, amelyben saját múltjának pillanatait éli meg újra.

A külvilág történései is beleszóltak a munkánkba. A próbafolyamat közben látott napvilágot a Ryan-jelentés, amely megállapította, hogy a huszadik század folyamán harmincezer gyermeket zaklattak szexuálisan a katolikus egyház által fenntartott árvaházakban. Ez az egész országot megrázta; tudtuk, hogy szólnunk kell erről a veszteségérzésről, egyfajta kulturális identitás elvesztéséről, a szörnyű múltról, amivel mindenkinek szembe kell néznie. És egyszerre csak ennek is lett helye a történetünkben.

Teljesen természetes volt az alkotói folyamat. Gerry történetét nem kitaláltuk, sokkal inkább rátaláltunk arra. Rengeteg eszközt használunk, kísérletezünk, hogy megnevezzük az érzést, amit ki akarunk fejezni. Ugyanakkor meglehetősen régimódi színházi társulat vagyunk, hiszen végül is csak egy történetet mesélünk el." (részletek Susan Mansfield interjújából)

És valóban, csak egy történet. Az egyszerűen berendezett színpadon, ülőgarnitúra, fotel, asztal

társaságában Kálid Artúr a szemetet akarná összeszedni, de nem sikerül, mert érzi valami nincs rendben. És valóban nincs rendben. Időben kalandozva, oda-vissza ugrálva megismerjük az életét, kórház, barátok között, iskola és közben az egész előadás folyamán mintha film lenne a színházban vagy színház a filmben. Kivetítőn látjuk a szereplőket, premier plánban szemlélhetjük arcjátékukat, látjuk a szemekből tükröződő félelmet, vágyakat. A színpadképet fehér függönyök mozgatása tagolja, a dialógusok az egyik idősíkból folyamatosan visznek a másikba, miközben a tér is megváltozik. A jelenet végszava, szinte már a következő más térben és más időben játszódó események kezdő szövege is. Pillanatnyi üresjáték nincs, nem is adódik, állandó figyelésre késztetve a nézőt. Amikor mindenki eltűnik a játéktérről, azaz a történet szerint a ház pincéjében a gombaszakértővel vizsgálják az alapokat, akkor a kivetítő a domináns. Mindent látunk, a gombákat a gerendákkal együtt és mindez a nézőtéri széksorok alatt történve, de az illúzió tökéletes. A történések puzzle-szerű darabjait összerakva rajzolódik ki előttünk a főhős: egy középkorú ember szélütést kap, és a szemünk előtt látjuk leperegni az életét.  

Pont most.

„Nem akarom ezt túlbecsülni, mert a véletlen is, meg az évadok más előadásai is, meg a társulat ezerfelé széttartó (jó pillanatainkban találkozó) közös gondolkodása is, meg közben némi műfaji kitérő is befolyásolta az eseményeket – de mégis van kapcsolat a (most a Párkákat nem számítva) az eddigi bárkás rendezéseim között.

Az elszámoltatás problémája.

A Tengeren is erről akart szólni. Hogy ha bármikor, bármilyen komplikált élethelyzetben, pont fordulóponton, pont, mikor az embernek nincs ideje ilyesmivel foglalkozni, pedig tudja, hogy nem odázhatja el már sokáig, csak ne most, ne ma, mert nem érek rá – szóval pont a legrosszabbkor beállít az ördög, hogy elszámoltassa, akkor tud-e majd felelni. Hirtelen össze tudja-e adni az életét, és kijön-e valami értékelhető, igazolható végeredmény.

A Haydn… is erről akart szólni. Erős vagyok, mondja az öregen, rég elkésve szerelembe eső mester – az erőm a gyöngeségem. Soha a legkisebb indítékom sem volt, hogy az örökkévalóságnak írjak. Mindig csak az idővel foglalkoztam. Hogy mi történik két időpont között – mondja nagyvonalúan, félmosollyal. Mintha a zenéről beszélne, de közben lehet tudni a nézőtéren, miközben nézzük Benedek Miklóst, hogy melyik két időpontra gondol itt – az elsőre és az utolsóra. Az elszámoltatás, amint kilép az időből, az utókorra marad.

Ez a két előadás az elszámolás, összegzés gondolata köré szerveződött. És minden köré, ami ezzel együtt jár. Félelem, gúny, tompaság, cinizmus, bölcsesség, irónia, pánik, nyugalom – vadul váltogatják egymást, ahogy az ember a kikötő felé közeleg, ahonnan majd indulnia kell. Esterházy a Hrabal könyve végén leír egy ilyen nagy "minden egyszerre megtörténik az utolsó pillanatban"-másodpercet, amikor minden, de minden egyszerre látszik. Az utolsó tagmondat: Látott mindent, és ettől olyan egyedül lett, mint az ujjam.

Ha ez az eddigi két előadás egy sorozat része, akkor annak harmadik darabja jön most, októberben. A téma a lényeges – az csak véletlen, hogy ez is ír szerzőtől van. A Szabadesés dísztelen, nem ünnepi, rosszkedvű szöveg. Nem jut hősének a felismerés és a nagy, semmibe nyúló hideg tenger fennkölt ígérete, vagy egyszerűen csak egy tiszta játszma, mint Sharkynak. Sem az örökkévalóság, az utókor, a nagy Teremtés akkordjai, mint Joseph Haydnnek. A Szabadesés hőse összeesik, kész. Kómában, magán kívül kell megértenie, hogy semmi, de semmi nincs még elrendezve, hogy az a teendősor, amit mindannyian csak odázunk, odázunk örökké – az nem odázható tovább, mert az idő hirtelen, figyelmeztetés nélkül: lejárt, elfogyott. Hogy mindez: igaz. Elvben fennkölt, hatásos, drámai dolog: azt kiáltani, pláne némán, kómában: még nem mehetek el, még dolgom van, még nem mondtam meg a fiamnak, hogy… de amikor történik, nem ünnepélyes, nem drámai. Csöndes és megállíthatatlan. A Szabadesés a visszacsinálhatatlan dolgokról szól, miközben az életünk döntései és az emberi kapcsolataink egyre nagyobb része virtuális, választható, visszavonható, átgondolható.

Nem, nem látom problémának, hogy csak huszonöt éves voltam a Tengerennél és huszonhat a Haydnnél. Hogy én nem tudhatok sokat az élet végén összeadandó tételekről, persze. Nincs még fiam, mit tudhatok én arról a félelemről, hogy esetleg nem lesz időm elmondani neki, hogy…

Van viszont édesapám. Az idő… sok dolgunk van még. És ez csak (hasonlóan a legjobb színdarabokhoz egyébként) egyetlen egy példa."

„U.i.: És egy megjegyzés: nagy dolog a társulat. Az egy fedél alatt dolgozó alkotók ismételt, újra és újra próbára tett találkozásai. A Szabadesésben a tehetetlenül földre zuhanó ember Kálid Artúr, a Tengeren Mr Lockhart-ja. Az ördögi mesterember pedig, aki a hazugságtól, gyengeségtől, emberi kicsiségtől, piszokságtól elgombásodott pincét jön rendberakni: Ilyés Róbert, a hajdani Sharky. Alig várom, hogy lássam: van-e még mit mondaniuk egymásnak."

(Göttinger Pál)

Michael West: Szabadesés magyarországi bemutató

Fordította: Várady Zsuzsa

Szereplők:

Kálid Artúr

Kardos Róbert

Varga Anikó

Szoták Andrea m.v.

Ilyés Róbert

Látvány: Kovalcsik Anikó, Tölli Judit, Omodi Gábor

Zene: Dinyés Dániel

Rendezte: Göttinger Pál

Michael West engedélyét a Judy Daish Associates Ltd. (London) és a Hofra Kft. (www.hofra.hu) közvetítette.

Lantai József