Száz perc feszültség

Amíg a darabot nem láttuk, nem értjük, utána viszont már megérjük az okát, a nagyszínpad helyett miért a csak hetven néző befogadására képes Gaál Erzsébet Stúdióban játsszák a Karamazov testvéreket a József Attila Színházban. A csak 16 éven felülieknek javasolt előadás szünet nélkül pereg, összesen száz percig, de ez az idő tömény dráma, feszültség. A kiváló színészi játék másodpercre sem engedi, hogy a néző kikapcsolódjon a cselekmény sodrásából.

A „Karamazov testvérek” bármelyik kiadását vesszük kezünkbe, azt látjuk, ez egy igen vastag könyv. A József Attila Színházban a darabot viszont mindössze egyfelvonásosra sűrítve kapjuk. Elképzelhető, hogy Dosztojevszkij olyan szószátyár volt, annyi háttér, táj, öltözet leírását rakta a könyvébe, amiből a nagy részét ki lehetett dobni és így mindössze száz perc vibráló feszültség maradt belőle? A dramaturg, Szokolai Brigitta erre más magyarázatot tudott adni. Szerinte a megoldás kulcsa Hargitai Iván, a rendező, akinek ez már a harmadik Dosztojevszkij rendezése. A regényből ő készítette el a színpadi változatot. Számára az a két gondolat volt a vezérelv – és ilyen alapon válogatott az 1200 oldalnyi szövegtengerből – hogy az ember sohasem féreg. Kövessen el bárki, bármilyen szörnyűséget, gaztettet, egy másik embernek nincs joga olyan mértékben ítélkezni felette, hogy elvegye az életét! A színpadra alkalmazás előkészítését még a nyáron kezdte el, több változatot is írt és a terjedelem egyre szűkült. Annak, ami a végén egy óra negyven pernyi rohanásra csökkent, a szövegkönyve már csak ötven oldal. Olyan sűrűségű, hogy egyetlen fölösleges másodperc, kihagyható mondat nincs benne. A színész nem hibázhat azzal, hogy valamelyiket nem mondja el és a néző nem hibázhat azzal, hogy valamelyiket nem hallja meg! A „Karamazov testvérek” Dosztojevszkij életművének utolsó, de talán legfontosabb regénye. A szülők és gyermekeik közti konfliktusok feldolgozása már legalább kétezer ötszáz éves múltra, a görög drámaírók munkásságáig tekint vissza és ennek – az önéletrajzi elemekben is bővelkedő – regénynek is az alapját képezi. A könyvben még szerepet kapó, a színpadról már hiányzó apát, Fjodor Pavlovics Karamazovot megölik – de senki sem tudja, ki tette. Ahogy ez a krimikben szokás, a gyanú a legközelebbi rokonokra, a három testvérre terelődik – akikből valójában négy van! Ivan, a filozófus, a gondolkodó ember. Aljosa, a romantikus, idealista. Dimitrij, a Dosztojevszkijre leginkább hasonlító, hányatott, züllött életű fővádlott. A negyedik Szmergyakov, valójában csak féltestvér. A darab a rendőri kihallgatással, megalázó motozással kezdődik, Dimitrijt teljesen levetkőztetik.  A rendező és a művészek számára komoly próbatételt jelent, hogy a nézők karnyújtásnyi távolságban foglalnak helyet a színészektől, a legkisebb rezdülésüket is jól látják, szinte benne vannak a dráma közepében. A parányi színpadot egy ügyes megoldással kettőbe bontják, hosszában elválasztják egy üvegfallal. Amit a fal mögött látunk, az máshol, más időben történik, mint ami a fal előtt zajlik. Mivel a hely csekély, a díszletek is egyszerűek, de ez nem zavaró. Éppen a közelség miatt mindenki pontosan érzékeli, most éppen milyen helyszínen vagyunk. Még az sem gond, hogy az átrendezés is a nyílt színen zajlik. Nem zökkenünk ki, a figyelem lankadatlan maradhat. Az apróbb kellékeket a díszletfalba rejtett szekrénykék őrzik, akinek a szerepe szerint szüksége van valamire, onnan veszi ki. A bűnügyeknek általában két indítékuk van: a pénz vagy a nő. Ebben az esetben mindkettő szerepet kap, ráadásul nőből is kettő van. A félvilági Grusenyka és a becsületes Kátya. Mindkét szereplőt Kulcsár Viktória jeleníti meg – bravúrosan. Nagyon oda kell figyelnie a nézőnek, mire rájön, hogy ugyanazt a színésznőt látja, annyira más eszközöket használ. A felismerést Papp Janó jól eltalált jelmezei is megnehezítik. Két teljesen különböző embert látunk általuk. Igaz, a könyvében az író is két nagyon eltérő lelkialkatú nőt ábrázol, méghozzá úgy, hogy az egyiküket fontos, döntési helyzetbe hozza. Ez jellemző is Dosztojevszkij figuráira és a néző elgondolkodhat rajta, ő hogyan viselkedne hasonló, egy másik ember életét súlyosan befolyásoló esetben.  Dimitrij jellemével a néző hamar tisztában lesz. Sokkal nehezebb feladat várja, amikor Iván (Lábodi Ádám) és Szmergyakov (Horváth Sebestyén Sándor) kapcsolatában kell eligazodnia. Akik olvasták a regényt, azoknak valamivel könnyebb, akik még nem – ezek után valószínűleg kézbe fogják venni – azok bizonyára tippelni kezdenek majd. Megpróbálják magukban elhelyezni a két embert a vádlottak rangsorában. Nem lesz egyszerű dolguk! No persze a két színészé sem az. Talán az ő jeleneteikben a legészrevehetőbb, hogy a közönség jól látja még a legapróbb szemvillanásaikat is. Olyanokat, amik a szerepük kiteljesítésében lényegesek, a nagyszínpadon pedig talán elvesznének. A dráma sodorja magával a nézőt, nincs ideje ezeken gondolkodni, de hazafelé menet lehet, hogy ebből érti meg az előadás elhelyezésének okait.

Végül szólni kell egy olyan rendezői megoldásról, ami az első pillanatban meghökkentő, a regénytől teljesen idegennek, az egyik alkalommal pedig határozottan anakronizmusnak hat. Mintha moziban ülnénk, ahol a filmzene már megszokott, bizonyos jeleneteknél itt is aláfestő zenét hallunk. A helyzetet az teszi igazán érdekessé, hogy az első meghökkenés után az itt-ott megszólaló zenét már odatartozónak érezzük. Idő sincs sokat töprengeni a miértjén, mert a feszesre sűrített dráma nem enged, sodor magával. Bizonyos jeleneteknél pedig a dallam éppen feloldó szerepet kap. Egyetlen kivétel van. A vége felé a szereplőkből kórus alakul és egy olyan – az egész világon elterjedt – munkásmozgalmi dalt énekelnek, amit Dosztojevszkij nem ismerhetett, bár a figurák gondolkodásában találunk az időben előremutató vonásokat. Bizonyos kor feletti nézőknek ismerősen cseng, az orosz polgárháború alatt keletkezett, később „Bécsi munkásinduló” címen vált ismertté. Az első sora magyarul: „Munka hadának a lépte dobog”. Feladja a leckét, ki-ki értelmezze, ahogy akarja, beleérezhetünk akár még a színházhoz, Angyalföldhöz kötődést is. Ezt az előadást párban, társaságban, de feltétlenül érdemes megnézni. Utána biztosan sokat fognak beszélgetni róla!