Sziget 20

Nem feltétlen a legszerencsésebb ötlet egy fesztivál jubileumi évére felborítani az egész megszokott elrendezését, legyen bár az indok korszerűsítés, modernizálás, látogatók érdeke, bármi. Az huszadikat jobb érzés megszokásból ünnepelni. Huszadszorra ugyanazon a helyen, mintha kicsit az ember hazajönne, az éves megszokott nyaralás a Balatonon, mindig ugyabban az időben, nagyjából ugyanazokkal az arcokkal. (Képeink a No Smoking együttes koncertjén készültek)

Huszadik alkalommal vagyunk a Szigeten, nem hagytunk ki egyetlen évet, egyetlen napot sem. De nem, a Sziget szervezői pont a jubileumi dátumra időzítették a Nagy Átalakulást. Kezdték azzal, hogy a keményebb rockzenének nincs külön helyszíne, azaz, szép klisésen nincs metálhelyszín. Helyette volt a nulladik nap, Ákos versus a svéd Hammerfall és a black metál huszonéves norvég legendája, a Dimmu Borgir, remek műfaji összhang. A keményebb rockzenék tárháza ezzel egy hétre ki is fújt nagyrészt. Nemhogy rockzenei színtér, de más nagyobb keményrock-zenekarnak sincs nyoma a programban. Ezzel még messze nincs vége az újításoknak, a legtöbb színpad, kivéve persze a Nagyszínpadot, új helyre költözött, módosítva ezzel a hangzást, a színpadméretet, a körülményeket is. Így járt például a Világzenei Nagyszínpad is, amelyik ugyan a bejárattól egy jóval rövidebb úton megközelíthető helyre került, ám ez az egyetlen pozitívum, ami elmondható róla. Ekkor még nem beszéltünk a vendéglátóhelyek és egyéb pavilonok elhelyezkedéséről.

De ne ugorjunk ennyire előre, időrendben pedig kezdjük egy igazi pozitívummal, egyrészt a karszalagok minősége és a hivatalos szigetelők belépését, eligazítását végző személyzet sokkal rátermettebbnek tűnik idén, mint eddig valaha. Türelemmel intézik a dolgokat, adnak felvilágosítást, nincs az az érzése az embernek, hogy kolonc a nyakukon és csak a gond van vele. A karszalag is strapabíróbbnak látszik, igaz a rögzítési megoldása szintén az újítások tárházát gazdagítja. A szokásos, atombiztos műanyag patent helyett most egy alumínium kapocs hivatott rögzíteni a szalagot, amit egy krimpelő fogóval kell összezárni a beengedőknek. Azzal valószínűleg senki nem számolt, hogy a vékony lányok a kapuban nem feltétlen boldogulnak majd a többszázadik, ezredik kapoccsal. Azért remélem megússzák komolyabb kézsérülés nélkül. Az első két napon talán tényleg az új elrendezés miatt, talán az idén induló, de máris nagy népszerűségnek örvendő youtube.com élőközvetítés hatására, de nem látszott sehol tömeg a fesztivál útjain. Mintha kevesebben lennénk, mint egy évvel ezelőtt, igaz az első napok sosem a látogató csúcsokról szóltak. Nagyszínpados újítás a nézőtér hűtése és az újabb típusú porfogó járólapok, amik idén kevésbé megbonthatóak, ám jóval botlásveszélyesebbnek tűnnek az eddigieknél. A látogatók között jelentős a külföldiek aránya, annak ellenére, hogy a nulladik napon Ákos, az első napon mainstream Quimby, az Anima Sound System és az Pál Utcai Fiúk is színpadra léptek, a teljesség igénye nélkül.

Csütörtökön pedig a Tankcsapda debütált a Szigeten az új gitárosukkal, természetesen a Nagyszínpadon. Ha az előző felsorolásból nem tűnne ki, sokkal több magyar fellépő jut egy-egy fesztiválnapra, mint valaha. Ennek oka szintén a számtalan újítás közt keresendő. Az eddigi Világzenei Nagyszínpad helyére, a Hajógyári-sziget északi csücskébe a Petőfi Rádió Magyar Zenei Nagyszínpada költözött. Vagyis inkább átneveződött, nyilván az eddigi felszereléssel. A Világzenei színpad egyértelműen az idei fesztivál mostohagyereke. A bejárathoz közeli elhelyezkedésnek sajnos áldozatul esett a hangosítás vagyis a hangzás és a körülmények. Egy igazán nagy közönséghez sokkal kisebb lett a közvetlenül színpad előtti terület, igaz ezt kárpótolja a pazar rálátás a játszótér domboldaláról, de ott sajnos a távolság miatt se a hangzás, se a látvány nem az igazi. A vendéglátóhelyek száma és kapacitása is kisebb, de a legnagyobb és legbosszantóbb hiányosság az a járólapok hiánya a színpad előtti téren. Csak az érkező közönség akkora port vert fel, hogy elhomályosította a területet. A koncertek alatt pedig iszonyatos és elviselhetetlen sűrűségű porfelhő kavargott minimum 5 méter magasan, egészen a keverőpultig. Teljesen elképesztő, hogy egy ilyen jelentőségű helyszín, ennyi színvonalas és népszerű nemzetközi fellépővel abszolút elkerülje a rendezők legapróbb figyelmét is. A rock/metal helyszín eltűnésével ugyanis a világzenei nagyszínpad lett a Sziget 2012 szinte egyetlen olyan helyszíne, ahol a fellépők szellemisége és műfaja őrzi még az elmúlt húsz év hangulatát, ha nyomokban is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a bosznia-hercegovinai Dubioza Kolektiv nyitókoncertje az első napon. A szarajevói, mostari, zenicai rockzenészekből alakult, műfajilag teljesen besorolhatatlan csapat 2003-ban alakult, számaikat angolul és anyanyelvükön is előadják, leginkább az angol illetőségű Fun-Da-Mentalhoz lehetne hasonlítani őket, de azt is teljesen feleslegesen. A ritka pörgős zenén túl a nagyközönség számára hol érthetőbb, hol kevésbé érthetőbb szövegeket sem szabad figyelmen kívül hagyni, a pörgős, ugrálós, balkáni zenei alapokon komor, komoly társadalom-kritikus, háború- és gyűlöletellenes, szókimondó sorokat találunk. Aki a korai időpont miatt lemaradt róla, az interneten megtalálja őket.

A különféle antiglobalista tánczenék híveinek egyetlen rossz szava nem lehetett a nyitónapon, a Dubioza Kolektív után a spanyol Che Sudaka mutatta be hazánkban idén már másodszor tízéves, jubileumi lemezét a fesztivál közönségének. Ez a kolumbiai és argentin bevándorlókból meg helyi punkokból alakult egykori barcelonai utcazenekar eleve biztos alap másfél óra helybenfutásra a színpad előtt. Ezt a fajta zenét mozgás nélkül nem lehet kibírni. Ilyen vidáman ritkán mutattak még fricskát a társadalomnak, politikának és úgy ahogy van a modern világnak. Nem volt azonban még vége a latinos lázadásnak, mielőtt a Quimby nyugalmasabb, lazább vizekre evezte volna a közönséget még színpadra lépett a Los de Abajo Mexikóból, akik már nevüket is egy forradalmi regény címéből kölcsönözték, jelmondatuk pedig Emma Goldmantól, az orosz származású anarchistától származik: „Amire nem tudsz táncolni, az nem az én forradalmam." Ehhez talán további magyarázat sem szükséges.

A forradalmi lendületből azért maradt a Szigeten a második napra is. A Nagyszínpad továbbra is a visszalátogató mainstreamről szólt, a Tankcsapda után, az utóbbi években műfajt váltó Korn volt a főműsorszám, akire a 2005-ös emlékezetes, botrányosan lenéző, unott és minősíthetetlen produkciója után abszolút nem voltunk kíváncsiak. Szerencsére a porfelhőben úszó Világzenei színpad ismét megmentette a napot, az ottani főfellépő ugyanis igazi rockzenei érdekesség, annak ellenére, hogy ha ismerik egyáltalán, sosem ebből a szempontból kerül elő a nevük. Emir Kusturica & No Smoking Orchestra – lehet ízlelgetni a nevet, nem poén, nem névazonosság, ugye ritkán látunk világhírű, méltán elismert filmrendezőt, farmerban, basszusgitáron játszani egy éppen belgrádi rockzenekarban. Utóbbi sem elírás, az együttes története a legtipikusabb ex-Jugoszláv történet ami csak előfordulhat: rendes punkzenekarként alakultak meg Zabranjeno Pušenje (Tilos a dohányzás) néven Szarajevoban, 1981-ben az ÚjPrimitivizmus undeground kulturális mozgalom részeként, egy formabontó és polgárpukkasztó rádióműsor szerkesztőiből. A Top Lista Nadrealista (talán a Laár András féle produkciókhoz és a Holló Színházhoz hasonlatos vitriolos szatírikus adás) című műsor szép lassan átköltözött a televízióba és a Zabranjeno Pušenje meg az összjugoszláv kultegyüttesek sorába. Kiadtak négy lemezt, sikereik voltak, minden ment rendben egészen 1991-ig, amikor kitört a délszláv háború és kiterjedt a boszniai térségre. Mint sok ezer embernek, a zenekar tagjainak is menekülniük kellett, ki ki saját származása szerint. Így lett az együttesnek egy keleti (Belgrád, Szerbia) és egy nyugati ( Zágráb, Horvátország) szárnya. 1999-ig ebben a tipikus kelet-európai és főleg balkáni agyrémben zenéltek, nem túl kiegyensúlyozott viszonyban egykori kollegáikkal és barátaikkal. Aztán '99-ben a keleti fél megváltoztatta a nevét No Smoking-ra, de fellépéseiken elvétve még előkerülnek a régi, „szövetségi slágerek". Az idők folyamán basszusgitárosuk olyan filmeket rendezett, mint az Arizonai álmodozók, A Papa szolgálai útra ment, az Underground, a Macska-jaj, Az Élet egy csoda és hogy, hogy nem a zenekar felkérést kapott filmzenék írására. A No Smoking történetét aztán egy road movie-ban meg is örökítették, Umca-umca Macskazaj címmel. Ők tették másodszor is szlogenné a Casablanca című film híres mondatát: this is the beginning of a beautiful friendship (egy szép barátság kezdete). Ezt használták a számok közti átkötő szövegre évekig a koncerteiken. Csütörtökön a Sziget közönségéhez a Rózsaszín Párduc közismert dallamát választották, kicsit hiányérzetett hagyva a kultikus szlogen iránt. A film után a No Smoking teljesen átvette ezt az általuk unza-unza-nak nevezett balkáni folkos, cigányzenés, pörgős hangzást. Az új stílus hazai bemutatóján 2004-ben Belgrádban a rossznyelvek és városi legendák tanúsága szerint füttykoncert és poharak dobálása közepette zavarta el őket a közönség, mivel a koncert első 40 percében egyetlen régi stílusú számot nem játszottak.

Igazából a csütörtöki remek koncert közepette néha kicsit igazat adtam annak a többezres kiakadt belgrádi közönségnek. A No Smoking természetesen a védjegyévé vált szovjet himnusz dallamára lépett a színpadra, elküldtük közösen az MTV-t (félreértések elkerülése érdekében a globális Music Television-ről van szó) a vérbe, táncolhatott a közönség a színpadon, megismertük a modern Rómeó és Júliát, emellett pedig lejátszották az Underground, a Cigányok Ideje, a Macska-jaj és az Élet egy csoda közismert slágereit, továbbá a Bubamarát, amiket a zárónapon nyilván majd – a zenekar egykori átmeneti tagja – Goran Bregovic is eljátszik majd. Ezt nem tudták száz százalékban ellensúlyozni a régi televízió műsorukat idéző jelmezek, a virtuóz hegedű és gitárjáték, a Wanted Man című szám, meg amúgy a tény, hogy tulajdonképpen egy dél-kelet európai Atlantisz letűnt világának korosodó punkjai játszanak egy a műfajtól távolodó magyar fesztivál színpadán, szerényen, elszórakoztatva saját magukat is.

Az egykori Szovjetúnió himnuszának dörgő hangjai és az ettől láthatóan jókedvű közönség sorai közt hagytuk el a területet, megpillantva az idei Sziget eddigi legjobb újítását, a karácsonykor szokásos fákra fűzött kivilágítást az utak mentén, a sátorhelyek fölött. Amellett, hogy nem kell hasra esni az amúgy kivilágítatlan sétányokon, hihetetlenül jópofává és barátságossá teszik a környéket. Végezetül pedig egy szombati programajánló a Rotfront kedvelőinek: a csapat videoklipet forgat a fesztivál területén, szombaton délután 15:00 órára várják a Csónakháznál azokat, akik szívesen szerepelnének a felvételen.

Verner Adrienn – Szvitek Péter

Fotó: Szvitek Péter