Trump az új Nixon?

Donald Trump kiismerhetetlensége és lendülete sokakat lenyűgöz, és sokan üdvözlik azokat a vad, önérvényesítő vállalkozói ösztönöket, amelyeket Trump megtestesít, és amelyek a klasszikus „láthatatlan kéz" jellemezte gazdasági liberalizmus szellemét idézik.

Donald Trump kiismerhetetlensége és lendülete sokakat lenyűgöz, és sokan üdvözlik azokat a vad, önérvényesítő vállalkozói ösztönöket, amelyeket Trump megtestesít, és amelyek a klasszikus „láthatatlan kéz" jellemezte gazdasági liberalizmus szellemét idézik.

De van ezzel némi probléma: a láthatatlan kéz szellemisége teljes ellentéte annak, amit Trump elnök vall. Donald Trumpnál az önérvényesítő ösztön azt jelenti, hogy kényszeríteni próbálja a versenyszféra szereplőit, hogy tartsák az Egyesült Államokban (vagy vigyék oda vissza) az általuk kínált munkalehetőségeket, még akkor is, ha ez nincs összhangban a jövedelmezőségi, hatékonysági és növekedési elképzeléseikkel.

Érdekes jelenség az is, hogy miként próbál Trump elnök „munkahelyeket teremteni" egy olyan gazdaságban, ahol a Fed – sokakkal együtt – éppen a túlfűtött munkaerőpiac miatt aggódik. Az amerikai munkanélküliségi ráta a jelenleg az ország történelmi átlagos szint alatt áll, és ez tény. Az elnök érvrendszeréből hiányzik az a gondolat, hogy nem feltétlenül a munkahelyek darabszámát kellene növelni, hanem az amerikai gazdaság termelékenységét. A magasabb termelékenység azután feljebb tornássza majd a béreket, és ez javítani fogja az elérhető munkahelyek minőségét is.

Trump politikája szembe megy a gazdaság számára kívánatos folyamatokkal, így az alapkutatásokba történő befektetések növelésével, a gazdasági verseny erősödésével, és (ami a legfontosabb) az Egyesült Államok oktatási rendszerének komoly mértékű feljavításával. Az elnök az országon belül szeretné tartani a munkahelyeket, miközben a munkahelyek minőségét pont az életben maradásra ítélt ágazatok hibás koncepciója fogja meghatározni. Ez a megközelítés értelemszerűen a termelést magasabb határköltség mellett megvalósító koncepciót helyezi előtérbe ahelyett, hogy a versenyképesebb és termelékenyebb ágazatokra történő átállásra sarkallná a gazdaságot. Ezekkel a törekvéseivel Trump az Egyesült Államoknak az 1950-es és '60-as években jellemző termelési szerkezetét szeretné visszaállítani.

Donald Trump politikájának megértéséhez Richard Nixon elnökségéhez kell visszatekintenünk. Nixon alatt az USA külpolitikáját egyfajta kivonulás jellemezte (ez volt a Nixon Doktrína), a dollár gyengült, a nacionalizmus felerősödött, csakúgy, mint az elnöki kommunikáció dacos és konfrontatív jellege, a Fehér Ház pedig folyamatos háborúban állt a Feddel.

Donald Trump elnökségnek néhány hete alatt felerősödött az Egyesült Államok gazdaságát élénkíteni hivatott fiskális és monetáris politika hangoztatása, de egyéb területeken jó pár kudarcot is feljegyezhet magának az új elnök. A beutazási tilalom a Legfelsőbb Bíróság előtt van, az Obamacare inkább helyettesítve lesz valamivel, mintsem visszavonva, a külpolitika romokban hever, és Trump megmutatta azt is, hogy nem csak a váratlan húzásokban tud gyors lenni, hanem a visszavonulásban is – ez különösen Kínával és a NATO-val kapcsolatban volt látványos. Az előbbi esetében az első számú célpontból Kína hirtelen újra az „egy Kína" elvét valló amerikai külpolitika kedvezményezettjévé vált, míg a NATO, amelyet Tump korábban haszontalannak nevezett, már hivatalosan is várja a májusi csúcsára az amerikai elnököt.

Trump elnököt minden bizonnyal nem az alapján kell megítélni, amit mond, hanem amit tesz. Figyelmen kívül hagyhatjuk a hangzatos Twitter-üzeneteket, és inkább arra érdemes fókuszálni, hogy mi valósul meg az üres ígéretek helyett.

Steen Jakobsen Saxo Bank