„Istentől Kapott, Gyönyörű Hivatás” – Ötven éve A Mátyás-templom Karnagy-kántora Tardy László

Tardy László Liszt Ferenc- és Magyar Örökség-díjas karnagy-kántor, érdemes művész, az Országos Magyar Cecília Egyesület társelnöke. Ötven éve vezeti a Budavári Nagyboldogasszony-templom ének- és zenekarát. Életéről, hivatásáról, zenei pályájáról, Kodály Zoltánnal való kapcsolatáról kérdeztük.

– Hatgyermekes, mélyen hívő katolikus családból származik. Már gyermekként, szüleivel, testvéreivel együtt tagja volt a mosoni plébániatemplom énekkarának. Mondhatjuk, hogy Ön beleszületett a hitbe és a zenébe?

– Kodálytól egyszer megkérdezték, mikor kell elkezdeni a gyermekek zenei nevelését. Erre ő kedvesen azt válaszolta, hogy a születés előtt kilenc hónappal. Édesanyám leánykorában Nagyváradon elvégezte az óvónőképzőt és a kántorképzőt, majd a tanítóképzőt levelezőn az Angolkisasszonyoknál, ezt már Budapesten. Ő volt az, aki a családban a gyerekek zenei tanulását szorgalmazta. Amikor 1950-ben a Fejér megyei Nagylók pusztáról rendőri parancsra el kellett költöznünk, édesapám szülővárosába, Mosonmagyaróvárra kerültünk, ahol édesanyánk mind a hat gyermekét beíratta zeneiskolába. Szüleim tagjai lettek a mosoni templom énekkarának, s ahogy mi gyerekek növekedtünk, minket is vittek magukkal, szépen sorban. Az énekkar karnagya Kiss Ödön volt, öt gyermek édesapja, az ő révén ismertem meg az egyházzene alapjait, a vallásos népéneket és a kóruszenét.

A kántortanítóság a '30-40-es években komoly státuszt jelentett, de a kommunista hatalomváltás után, 1948-49-ben az összes kántortanítót választás elé állították: iskola vagy templom? Kiss Ödön azt válaszolta: „Bár az iskolában több pénzt lehet keresni, de orgona nélkül nem tudnék élni". Karnagy-kántorként maradt a templomban, az egyház és a hívek segítették, amennyire erejükből tellett. Jelenleg Cecília nevű lánya vezeti a mosoni templom énekkarát.

– Egyenes út vezetett tehát az egyházzenei hivatás felé…

– Ez nem egészen így volt, mert gyermekként és gimnazistaként – bár zeneiskolába jártam – nem akartam zenész lenni. A szolfézsosztályban rajtam kívül volt egy másik tehetséges fiú, Holló Attila. Az iskola igazgatója az órák végén mindig megkérdezte tőle: „Attila, mi szeretnél lenni?" Ő azt mondta, elektromérnök. „Hülye vagy!" – reagált keresetlen szavakkal Németh Gusztáv igazgató úr. Én pedig autómérnök szerettem volna lenni. „Te is hülye vagy, mindketten zenésznek valók vagytok!" Végül is neki köszönhetem, hogy az lettem. Beadtam ugyan a jelentkezésemet a Műegyetem közlekedésmérnöki szakára, és bár a felvételim jól sikerült, maximális pontszámot értem el, nem vettek fel származási okokból, mivel édesapám egy nagy grófi uradalomban volt főintéző, mindenes, negyven hold földdel rendelkezett. Soha nem rejtette véka alá a világnézetét, emiatt aztán a hat gyermekből egyetlenegy sem kapott ajánlást egyetemi továbbtanulásra. Németh László igazgató úr még korábban megígértette velem, hogy amint megkapom a felvételiről a határozatot, megkeresem őt. Elmentem hozzá, és mondtam, hogy nem vettek fel. Megkért, hogy másnap reggel menjek be a zeneiskolába. Beültetett az autójába, és elvitt Győrbe, a Zeneművészeti Szakközépiskolába felvételiztetni. Így kerültem zenei pályára.

– Később, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kodály Zoltán már nem tanította Önt, mégis kiemelt figyelemmel kísérte az Ön pályafutását. Mi volt ennek az előzménye?

– A zeneakadémiára 1961-ben vettek fel, és még ebben az évben néhány társammal együtt megalakítottuk a Gesualdo énekegyüttest, amely először négy, majd öt énekesből állt. A cél az volt, hogy több művet ismerjünk meg, mint amennyi a kóruspróbákon elhangzott. A könyvtárból ki lehetett kölcsönözni az összkiadások kottáit, ezeket blattoltuk, énekeltük. A karvezető tanszak évente rendezett egy tanszaki hangversenyt, amelyen mindenki olyan produkcióval lépett fel, amit nem a főiskolán tanult. Mi énekegyüttesként szerepeltünk. A koncertre eljött Kodály tanár úr is, és a szünetben odahívott magához bennünket, kérdezgette, milyen célból alakítottuk az együttesünket. Elmondtuk. Akkor ő arra biztatott bennünket, csináljuk ezt komolyabban: „Most jöttem haza Angliából, ott hallottam az angolok egy híres énekegyüttesét, maguk semmivel sem rosszabbak náluk!" – mondta. Az elhangzott művek közül egy Gesualdo-madrigál ragadta meg legjobban, és ő javasolta, legyen az együttes neve „Gesualdo kvintett." Ez komoly biztatást jelentett számunkra, ettől kezdve még nagyobb lelkesedéssel énekeltünk, többek között Földes Imre tanár úr zenetörténeti sorozatában, gregoriántól kezdve 20. századi zenéig, mindent.

Két évvel később, 1964-ben egy ugyanilyen tanszaki hangverseny után Kodály tanár úr felesége, Sárika meghívott bennünket a szombat délutánonként a lakásukon tartott zenei összejövetelekre, melyen neves énektanárok, karvezetők társaságában énekeltünk. Attól kezdve rendszeresen jártunk Kodályék lakására. Ebben az időben már készültünk egy olaszországi tanulmányútra. A budapesti Olasz Intézetben olaszul tanultunk. Együttesünk tenoristája, Reményi Károly egyik óra után talált egy prospektust a római Santa Cecilia Akadémia nyári velencei zenei fesztiváljáról. Elkezdtünk levelezni a szervező Renato Fazano karnagy úrral, aki biztatott bennünket, hogy adjuk be hozzá a jelentkezést. Ehhez azonban itthoni minisztériumi hozzájárulás is kellett. Elutasították kérésünket, mondván, hogyan gondoljuk, hogy az olasz-magyar államközi egyezményből lefoglalunk magunknak öt ösztöndíjas helyet, ráadásul egy olyan programmal, ami nem is része a hivatalos zenei képzésnek, mint például a hegedű- vagy zongorajáték. Kodály Zoltán közbenjárására végül mégis kijutottunk, és a jól sikerült felvételi éneklés után megkaptuk az ösztöndíjat.

– Ön 1966 augusztusától vezetője a Mátyás-templom ének- és zenekarának. Ezt követően nem sokkal Kodály Zoltán felajánlott Önnek egy kaliforniai ösztöndíjat. Hogy történt ez pontosan?

– Ennek előzményeként, 1965-ben kint Velencében további három évre nyertünk ösztöndíjat. Sőt, a tanárunk, a római rádió karnagya felajánlott egy egész évi ösztöndíjat Rómában. Mi azonban, miután a feleségem (Tarkó Magda énektanár, karvezető és magánénekes, 47 éve házasok Tardy Lászlóval, három gyermekük, nyolc unokájuk van – a szerk.) és a kvintett két másik tagja akkor még nem diplomázott a Zeneakadémián, hazajöttünk. Egy év múlva persze ismét nem engedélyezték az egyéves római ösztöndíjat. Az együttes nevében én kerestem fel Aczél Györgyöt, aki nagyon őszintén azt mondta: „Nézze, maguknak olyan lehetőségeik nyílnának kint Olaszországban, amilyet én nem tudok önöknek biztosítani itt Magyarországon. Nem akarom önöket nehéz döntés elé állítani, hogy hazajöjjenek-e, vagy sem. Inkább nem adom meg az engedélyt." Így aztán csak hat hétre mehetett ki az együttes Olaszországba, de már nélkülem, mert az öcsém az előző évben egy látogatás során kint maradt Németországban. Akkoriban az, akinek disszidens hozzátartozója volt, több évig nem utazhatott külföldre.

Abban az időben a Sas-hegy oldalában laktam albérletben, a Szent Imre-templomba jártam szentmisére. A házinénim viszont a Mátyás-templomba ment fel vasárnaponként. Egyik alkalommal azzal jött haza, hogy ott kántor-karnagyot keresnek. „Nincs magának ehhez kedve?" – kérdezte. Elgondolkoztam ezen, elsősorban azért, mert az együttes szempontjából elemi érdek volt, hogy Budapesten kapjak állást. Minden vidékről feljött zeneakadémiai hallgatóra vonatkozott az a törvény, hogy a vidékieknek három évre vissza kell menniük tanítani, csak utána vállalhatnak a fővárosban állást. Zenetanárként tehát nem helyezkedhettem el Budapesten. Rövid gondolkodás után felhívtam Bárdos Lajos tanár urat, aki azt mondta, nagyon örülne neki, ha elvállalnám a kántor-karnagyi állást a Mátyás-templomban. Ő mint karnagy, 1942 és 1962 között vezette az itteni ének- és zenekart. Tőle tudtam meg, hogy már hónapok óta keresnek valakit az állásra, de egyikük csak a karnagyi munkát vállalná, a másik a kántorságot. A kettőt együtt nem. Így aztán 1966. augusztus 1-jétől először kántorként dolgoztam a templomban, ezt a hónapot kiváló elődöm, Kósa Sándor egyházzenész karnagyként még végigvitte. Karnagyi bemutatkozásomra 1966. szeptember 4-én – tehát napra pontosan ötven évvel ezelőtt – került sor, ekkor vezényeltem először Schubert G-dúr miséjét. A mostani, vasárnapi hálaadó szentmisén is ezt fogom vezényelni.

Tardy László ötvenéves jubileuma alkalmából, szeptember 4-én, vasárnap délelőtt 10 órai kezdettel hálaadó szentmise lesz a Mátyás-templomban, melyet Erdő Péter bíboros celebrál.

Elkezdtem tehát az itteni munkámat 1966 nyarán. November végén üzenetet kaptam egykori tanszakvezetőmtől, Szőnyi Erzsébettől, hogy Kodály tanár úr szeretne velem beszélni. Keres valakit, aki a kaliforniai Stanford Egyetemen két éven át tanítaná a róla elnevezett módszert. Elmentem a tanár úrhoz, ő elmondta elgondolását, érdeklődött angol nyelvtudásom iránt, és javasolta annak zenei irányú fejlesztését. A beszélgetés végén megkérdezte, jelenleg mit csinálok. Megmondtam, hogy karnagy-kántor vagyok a Mátyás-templomban. Akkor egy pillanatig elgondolkodott, majd azt mondta: „Felejtse el, amit ajánlottam. Menjen vissza, és folytassa, amit elkezdett fél évvel ezelőtt a Mátyás-templomban. Maga helyett négy-öt másik embert is ki tudok küldeni Kaliforniába, hogy tanítsa a módszeremet, de senkinek nem tudom azt mondani, hogy menjen és legyen kántor-karnagy egy templomban, ráadásul a Mátyás-templomban." Akkor arra gondoltam: ha Kodálynak ez ennyire fontos, akkor ez a feladat sokkal több annál, mint hogy szereztem egy budapesti állást – Istentől kapott, gyönyörű hivatás, ami végigkísért egész életemben. Búcsúzóul Kodály még ezt mondta: „Az ajtóm mindig nyitva áll maga előtt." Ez is sokatmondó gesztus volt a részéről, amit persze sokáig már nem élvezhettem, hiszen fél év múlva, 1967 márciusában meghalt. Özvegye, Sárika akkor megkeresett, hogy az engesztelő gyászmisét a Mátyás-templomban szeretné elhunyt férje lelki üdvéért mondatni. Később egy alapítványt is létrehozott, így minden év március első hétfőjén egykori tanítványai, tisztelői, a szentzene művelői szentmisén emlékeznek meg a nagy mesterről.

– Karnagy úr 1968-ban bemutatta Szilas Imre Magyar beatmiséjét a Mátyás-templomban. Feltételezem, hogy ennek nem volt akkoriban egyértelműen pozitív fogadtatása sem az egyházi, sem a politikai oldal részéről…

– Én sem fogadtam ezt kezdetekben kitörő örömmel. Szilas beatmiséjét fiatalok egy évvel korábban Abonyban már előadták. Ők keresték meg a Mátyás-templom akkori plébánosát, Tóth János apát urat, aki nyitottan fogadta őket, de közölte velük, hogy zeneileg én vagyok az egészért felelős. Eleinte tiltakoztam, hogy nem ismerem ezt a zenei stílust, de ő biztatott, hogy csak foglalkozzam velük. Maguk a fiatalok sem voltak tisztában azzal, hogy ennek a darabnak az előadása a Mátyás-templomban milyen különleges felkészültséget igényel. Az első próbán tizenöten-tizennyolcan jelentek meg. Mondtam nekik, hogy ez kevés, ennyi ember énekhangjával nem lehet betölteni a templomot. Megkérdezték, mennyi énekesre lenne szükség? Mondtam, hogy harminc körül. A következő próbán negyvenen jelentek meg. Odaadó lelkesedésükkel engem is megnyertek az ügy számára. Időközben megkaptuk az egyházi hatóság engedélyét is a darab bemutatására. Végül ötvenen énekelték a művet. Minden áldozatra hajlandók voltak, a kezdeti heti egy próbát felemeltük kettőre, hangképzésen is részt vettek, hogy a mű valóban szépen szóljon, és mindent hallani lehessen lent a padokban.

A próbaidőszak utolsó két hetében már hívtam muzsikusokat, ismerősöket, barátokat, hogy lentről hallgassák, milyen a hangzás. S ők észrevételeket tettek: túl sok a dobhatás, nagyon kemény a hangja a szólógitárnak, stb. Így formálódott, alakult a darab az előadásra. A legkényesebb kérdés az volt, hogy fogadják mindezt állami részről. Rosszul fogadták. A bemutató előadás húsvétvasárnap volt, a diákmisén. Nagyszombaton, amikor este fél kilenckor bementünk a körmenetről, a sekrestyés rémült, sápadt arccal fogadott bennünket, és közölte Tóth János apát-plébános úrral, hogy telefonon keresi Budapest rendőrfőkapitánya. Csak apát úr válaszait hallottuk: „…igen, de én ezt másképp gondolom…" Apát úr utolsó mondata így hangzott: „Amennyiben főkapitány úr idejön holnap reggel és bejelenti a gyülekező fiataloknak, hogy nem engedélyezi a beatmise megtartását, akkor nem lesz bemutató, de én ezt most, az utolsó pillanatban lefújni már nem tudom". Persze a főkapitány nem jött el, így megtarthattuk a bemutatót. A Népszabadság meg a többi lap gunyoros cikkben adott hírt erről. Többször is előadtuk, majd Szilas Imre írt egy karácsonyi misét, azt is bemutattuk. Az államhatalom azonban nem hagyta ezt annyiban, és a következő év tavaszán Tóth János apát-plébánost elhelyezték a külső-ferencvárosi Szent Kereszt-templomba. Fábián János kanonok úr került ide a helyére, kezdetben ő is támogatta a beatmisét, sőt azt szerette volna, ha minden hónapban egyszer előadnánk. Ez azonban a zenészek elfoglaltsága miatt nem volt lehetséges. Az előadások akkor szűntek meg végleg, amikor a zenei kíséretet játszó Gemini együttes tagjai Egyiptomba utaztak koncertezni, és az egész zenekar kint maradt. Szilas Imre is disszidált, ma Amerikában él, nagyon szép pályát futott be, megszerezte a zeneszerzői és az orgonaművészi diplomát, néhány éve pedig egyházzenéből doktorált.

– Ötven év alatt körülbelül hány zeneművet vezényelt a Mátyás-templomban?

– Több ezret. Amikor idekerültem, rendelkeztem egy kitüntetéses zeneakadémiai diplomával, de az egyházzenéhez és a liturgiához igen keveset értettem. A bérmaapám háziorvosa volt a teológiai akadémia akkori dékánjának, Szörényi Andornak. 1967 őszén felkerestük őt, javaslatára beiratkoztam a Hittudományi Főiskolára világi hallgatóként. Megfogadtam a tanácsát, és fölvettem mindazokat a tantárgyakat, amelyek révén alaposan megismerhettem a liturgiát és az egyházzene pasztorációs oldalát, heti tíz-tizenkét órában. Együtt jártam a kispapokkal. Fél év múlva rádöbbentem: az a tudás, amit én így megszerzek, olyan lesz, mint az ementáli sajt, itt is lukas, ott is lukas, ezért kértem, hogy rendes hallgató lehessek. Így a többi hallgatóhoz hasonlóan hat év alatt végeztem el a hittudományi szakot, tanultam dogmatikát, hébert, görögöt, stb. Ez rengeteget segített a későbbi egyházzenészi hivatásomban. A többi, liturgikus zenei tudást pedig a gyakorlati munka során tanultam meg. Bárdos tanár úr elég korán megismertetett az egyházzene szervezési munkáival, mely a püspöki kar megbízásából a Cecília Egyesületre hárult. Ő volt az, aki bevont az Éneklő Egyház szerkesztői munkálataiba. Közben meghívtak a budapesti nyári kántortanfolyamra tanárnak. Itt szolfézst és karvezetést tanítottam az első három évben. A gregoriánt és az egyházi népénekeket valójában itt tanultam meg a többi tanár óráján és a heti három közös mise alkalmával.

– A művészetek közül talán a zene az, amely a legjobban képes megsejtetni velünk Isten végtelen hatalmát. Különösen igaz ez a templomi egyházzenére. Milyen érzés ezt folyamatosan megélni? Karnagy úr kicsit mindig a föld fölött lebeg?

– Ezt így nem állítanám, inkább elmerülök mindabban a szépségben, gazdagságban, amit a zeneszerzők megalkottak. Két nappal ezelőtt Esztergomban a Liszt-hét zárásaként elhangzott az Esztergomi mise. Ebben olyan megrendítő mélységek vannak, amely mindent betölt, és szóval szinte kifejezhetetlen. Amikor 1956-ban a mű bemutatójának századik évfordulójára készültek, a Mátyás-templom énekkarát hívták meg. (Az ének- és zenekarral most is ott voltunk Esztergomban). Bárdos tanár úr már 1955-ben elkezdte az Esztergomi misét gyakorolni. Amikor a Mátyás-templomba kerültem, figyelmeztetett: „Vigyázz, minden próbádon ott fog ülni valaki, akinek az lesz a dolga, hogy figyelje, mit mondasz. Tehát semmiféle politikai jellegű megjegyzést ne tegyél, ne beszélj róla és ne engedd meg másnak se". Mégis ő volt az, aki 1955 telén megállt az Esztergomi mise próbája közben, és azt kérdezte: „Ki tudná megmondani, hogy mi a materializmus?" Minden jelenlévő megdöbbent, hogy Bárdos ilyesmit kérdez. A választ ő maga adta meg: „Kedves muzsikus társaim! Az, hogy száz évvel ezelőtt valaki üres papírra öt vonalat húzgált. Utána ezekre gombócokat, zászlókat és egyéb jeleket rajzolt. Ettől a kottától száz év múlva egy másik muzsikus szívbajt kap. Ez a materializmus." A kottafejek, a papír egészen megrendítő szellemiséget képesek átadni másoknak. Ez a természetfeletti szféra, az isteni megnyilatkozása a zenében.

Ezzel kapcsolatban megemlítem, hogy 1968-tól vezetek egy egyetemi hallgatókból, ma már orvosokból, nyugdíjas értelmiségiekből álló, Semmelweis Ignácról elnevezett kamarazenekart. A '70-es évek közepén tagja volt az együttesnek egy brácsán játszó fiatalember, K. Ferenc. Akkoriban kezdte a tanulmányait az ELTE filozófia szakán. Abban az időszakban a filozófus hallgatóknak már vallási ismereteket is tanítottak. Ez a fiú nem volt hívő. Az egyik próba után odajött hozzám, azzal a kéréssel, hogy megengedném-e, hogy beülhessen a Mátyás-templom zenekarába, mert szeretné az egyházi zenét kicsit belülről megismerni. Mondtam neki, természetesen megengedem, egyetlen kérésem van, hogy át kell vennie az együttes tagjainak templomi viselkedési szokásait, tehát ha felállunk a Miatyánk imádkozásakor, akkor neki is fel kell állnia, stb. Hét évig játszott a zenekarban. Amikor ismét felújítottuk Liszt Esztergomi miséjét, az előadás után bejött a kórus melletti toronyszobába, és azt mondta: „Én nem hiszem, hogy most hívő lettem, de ma olyasmit tapasztaltam meg az előadás közben, amit érzékszervekkel, gondolkodással megragadni lehetetlen. Ez valami olyasmi, amire ti azt a szót használjátok, hogy transzcendens…" Ez csodálatos kegyelem a zeneszerzőnek, hogy úgy tud zenét alkotni, hogy az egyháztól távol álló, de nyitott lelkű muzsikus lélek megérzi azt, hogy a zene által felemelkedik a természetfölötti világhoz. Csak emberi erővel lehetetlen ilyen zenét alkotni.

– Ha végigtekint a Mátyás-templomban eltöltött ötvenéves karnagyi-kántori szolgálatán, milyen érzések kavarognak Önben?

– Elsőként a hála, hogy a Jóisten megadta és megengedte mindazt a szépséget, amiben az elmúlt fél évszázad alatt részem volt. Hála azért, hogy mindig voltak énekes- és zenésztársak, akik ezt a gyönyörű munkát segítették. Hála azért is, hogy a mindenkori plébánosok a templom lehetőségeihez mérten és liturgikus elköteleződésüknek megfelelően támogatták a munkánkat. (Dr. Tóth János, dr. Fábián János, Blanckenstein Miklós, dr. Varjú Imre és most Süllei László helynök úr.) Az elmúlt napokban gondoltam végig, hogy az ötödik pápa alatt működöm. VI. Pál pontifikátusa idején kezdtem el, következett I. János Pál, II. János Pál, XVI. Benedek és most Ferenc pápa. Hála, hogy Szent II. János Pál pápával együtt vacsorázhattam a Világiak Szinódusa alkalmával, amikor pedig huszonöt évvel ezelőtt, 1991-ben először járt Magyarországon, itt, a Mátyás-templomban találkozott a pap- és szerzetesnövendékekkel, vele közösen énekeltünk egy ünnepi vesperást.

Az említett pápák közül ketten voltak, akik jelentős hatást gyakoroltak az egyházzenére. VI. Pál, aki bevezette a zsinat utáni liturgiát, a másik pedig XVI. Benedek pápa, aki a korábbi kötöttségeket feloldva újra engedélyezte a római rítus régebbi, ún. trienti formáját. Vele még bíboros korában találkoztam Rómában, amikor a magyarországi híveket képviselhettem a szinóduson. Egy fehér hajú bíboros gyakran sétálgatott a kongresszusi aulában, fütyörészve. Azt csak később tudtam meg, hogy ő Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa. Egyik alkalommal odaléptem hozzá, és nagy levegőt véve azt mondtam: „Eminenciás bíboros úr! Ha egy hívő június 23-ra befizet egy meghatározott stóladíjat, énekes misét kap érte: énekel a pap, és vele együtt a kántor és a hívek is. A következő napon Keresztelő Szent János születésnapja van, aki a szentek között Szűz Mária után a legmagasabb liturgikus rangban van, hiszen előesti miséje is van, június 24-e főünnep, Glóriával és Credóval. De ha erre senki nem fizet be zenés misét, elmarad az éneklés. Miért van ez így?" A későbbi pápa elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Gyarló emberek vagyunk, ennek nem így kéne lennie, énekelni kellene a papnak, a kántornak és a híveknek is". Akkor elhatároztam, hogy itt a Mátyás-templomban ne legyen többé olyan hétköznapi ünnep, amelyen nem szól az orgona, nem énekel a kántor és hallgatnak a hívek, függetlenül attól, hogy be van-e fizetve orgonás mise, vagy nincs. Ezt a fogadalmamat – gyarló emberként – a mai napig tartom. (XVI. Benedek pápa 2011-ben, Tardy Lászlót 70. születésnapja alkalmából a Nagy Szent Gergely-rend parancsnoki fokozatával tüntette ki – a szerk.)

Tardy László 1941. július 22-én született Budapesten. Gyermekkorát Nagylókpusztán (Fejér m.) töltötte, ahol anyja tanítónő, apja gazdatiszt volt. 1950-ben Mosonmagyaróvárra költöztek. Zongorázni és csellózni tanult a Mosonyi Mihály Zeneiskolában, szüleivel és testvéreivel tagja volt a mosoni plébániatemplom énekkarának. A Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett 1959-ben, majd zeneszerzést és karvezetést tanult a győri Zeneművészeti Szakközépiskolában. 1961 és 1965 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán énektanár és karvezető oklevelet szerzett.

Immár ötven éve, 1966 augusztusa óta a Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás)-templom kántor-karnagya. 1967 és 1973 között liturgikát és teológiát tanult a Hittudományi Akadémián, baccalaureatusi fokozatot szerzett. 1978 októberében részt vett Rómában a világiak hivatásával és küldetésével foglalkozó püspöki szinódus munkájában.

Bárdos Lajos utódaként 1985 óta az Országos Magyar Cecília Egyesület (OMCE) társelnöke, egyházzenei tanfolyamokat vezet, előadásokat tart szerte a Kárpát-medencében. Részt vett a II. vatikáni zsinat utáni liturgikus reform zenei munkálataiban (Kis magyar uzuális, Temetési szertartáskönyv, Éneklő Egyház), zenei szakértőként működött közre a Misekönyv, az Olvasmányok könyve és a Zsolozsmáskönyv elkészítésében. Írásai a Teológia, Vigilia, Musica Sacra, Magyar Kórus, Magyar Egyházzene c. lapokban jelentek meg.

Kitüntetései: Bárdos-, Harmat-, Kodály- és Liszt-emlékérem, Liszt-díj, Pro Ecclesia Hungariae emlékérem, Szent Adalbert-díj, Budavárért emlékérem, Magyar Örökség díj.

(Forrás: Magyar katolikus lexikon)

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír