Vörös Imre: A történeti alkotmány az Alkotmánybíróság gyakorlatában* Közjogi Szemle, 2016/4., 44-57. o.

„Álmomban két macska voltam és játszottam egymással." (Karinthy Frigyes)

 

„Álmomban két macska voltam és játszottam egymással." (Karinthy Frigyes)

 

Bevezetés – a történeti alkotmány megjelenése az Alaptörvényben

Magyarországnak 1949-ig történeti alkotmánya volt, ezt követően formálisan, 1989-től pedig tartalmilag is áttértünk a kontinentális hagyományokban kialakult kartális alkotmányra.[1] A kétféle alkotmánytípus viszonya kérdésként az Alaptörvény megalkotásáig fel sem merült. Az Alaptörvényben először a preambulumként elgondolt Nemzeti Hitvallás elvi deklarációként szól a történeti alkotmány „tiszteletben tartásáról". Ezt követően az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése azonban már jogalkalmazói kötelezettségként írja elő, hogy rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti Hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni. Ez új helyzetet teremtett: a rendelkezés értelmezése és alkalmazása elfogadásától fogva komoly vitákat váltott ki, amelyek a mai napig nem jutottak nyugvópontra.

A probléma több szálon bontakozott ki: mi a történeti alkotmány, melyek annak vívmányai, minek minősül jogi természetét tekintve ez a kötelezettség, hogyan viszonyulnak egymáshoz a történeti alkotmány „vívmányai" és az Alaptörvény?

I. Az Alkotmánybíróság gyakorlata

1. Az Alkotmánybíróság már tevékenysége megkezdésétől fogva komoly figyelmet fordított az elé került kérdéskör releváns jogtörténeti előzményeire. Ez nem volt az Alkotmány által előírt jogi kötelezettsége, hanem abból a természetes törekvésből fakadt, hogy az érintett jogintézményeket a maguk történetiségében, az előzményekkel együtt értse meg és magyarázza a mának. A jogtörténeti háttér esetenként bekerült az Alkotmánybíróság határozataiba is. Elsőként a 30/1992. (V. 26.) AB határozat, majd a 18/2004. (V. 25.) AB határozat hivatkozott a közösség elleni izgatás büntetőjogi tényállásának vizsgálatakor a Csemegi Kódexre, de ugyancsak felidézte a 18/2000. (VI. 6.) AB határozat a történeti források sorában az 1879. évi Katonai Büntető törvénykönyvet. Felbukkan a törvényes bíróhoz való jog kapcsán a kései rendi középkor büntető törvénykezési gyakorlatára való utalás a 166/2011. (XII. 20.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásban is.[2] Az Alaptörvény előkészítése során is felvetődött, hogy a történeti kontextus az alkotmányfejlődés folyamatosságára tekintettel figyelembe veendő szempont.[3]

2. Az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése az Alkotmánybíróságot alapvetően új helyzet elé állította azzal, hogy alkotmányjogi kötelezettségévé tette rendelkezéseinek a történeti alkotmány vívmányaira figyelemmel történő alkalmazását.

2.1. Az Alkotmánybíróság első ízben a bírói függetlenséggel kapcsolatban, a 33/2012. (VII. 7.) AB határozatában fektette le elvi éllel azokat a főbb szempontokat, amelyek szerint e kötelezettségnek eleget kíván tenni. A testület előkérdésként rögzítette, hogy nem önmagában a történeti alkotmánnyal, hanem annak vívmányaival összhangban kell az Alaptörvény rendelkezéseit értelmezni. Azt, hogy mi tekinthető vívmánynak, magának az Alkotmánybíróságnak kell majd esetről esetre eldöntenie, mivel a vívmányok mibenlétét az Alaptörvény nem határozta meg.[4]

Az alapprobléma hamar kiütközött: minek tekinthető az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése? Ez az elvi súlyú AB határozat is felváltva minősíti e rendelkezést értelmezési szabálynak, később viszont értelmezési alapelvnek. Annak elismerése mellett, hogy a jogszabályi rendelkezés megfogalmazható alapelvként is, ez a szabály – figyelemmel az alapelvnek arra a sajátosságára, hogy valamely jogterület vagy jogág általánosan megfogalmazott, annak egészét átható szemléletmódot fogalmaz meg, semmint konkrét kötelezettséget (lásd pl. a jóhiszeműség és tisztesség elve a polgári jogban) – kifejezetten konkrét kötelezettséget, mégpedig a jogalkalmazónak címzett jogszabály-értelmezési kötelezettséget ír elő.[5] Megítélésem szerint a szabály minősítése szempontjából ennek van jelentősége és nem annak, hogy szabályról vagy alapelvről van-e szó.

Ezt juttatja kifejezésre a határozat következő fontos gondolata: a történeti alkotmány vívmányait az Alaptörvény más szabályai lehetséges tartalmának feltárásakor alkalmazni kell. A testület gyakorlatában ugyanakkor terminológiai kavalkádot lehet fellelni: ugyan nem határozatban, hanem az ahhoz fűzött különvéleményekben felbukkan az „értelmezési keret"[6] és az „értelmezési szempont"[7] megjelölés, párhuzamos indokolásokban pedig az „értelmezési direktíva"[8] és „az érvanyagot erősíti" megjelölés. Mindezen megjelöléseknek van racionális magva, azonban jogi precizitás híján inkább elbizonytalanítóan hatnak ahhoz képest, amiről valójában szó van, és amit a 33/2012. (VII. 7.) AB határozat tartalmilag ugyan egyértelműen, de szóhasználatát tekintve nem kétséget kizáróan tartalmaz: jogszabály-értelmezési kötelezettségről van szó.[9]

2.2. Fokozza a bizonytalanságot, hogy a testületen belül magának a történeti alkotmánynak a mibenléte: időbeli terjedelme és – csak ennek eldöntése után, ennek függvényében meghatározható – tartalma is vita tárgyát képezi. Az elvi súlypontokat meghatározó 33/2012. (VII. 7.) AB határozat „értelmezési minimumként" határozza meg a XIX. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvényeket, amelyekre a modern jogállam épül. Ez a megfogalmazás nyitva hagyja azt, hogy e minimumon túl meddig lehet az időben visszamenni.

A probléma annak kapcsán éleződött ki, hogy mennyiben alkalmazhatók és milyen alkotmányjogi alapon az Alkotmánybíróság korábbi, az Alaptörvény hatályba­lépését megelőzően hozott határozatai, mivel ezek alkalmazását a negyedik Alaptörvény-módosítás – azok „hatályvesztését" (?) kimondva – megtiltotta. Az Alkotmánybíróság számára ez a kérdés értelemszerűen közvetlenül úgy merült fel, hogy besorolható-e egy korábbi határozat a történeti alkotmány vívmányai közé, vagy nem. A kérdés a testületen belül is nyílt nézeteltéréshez vezetett: az egyik nézet szerint ugyanis hatályvesztésük miatt e határozatok jogtörténetté, azaz a történeti alkotmány részévé váltak, így a történeti alkotmány időbeli terjedelme nem zárul le az 1949. évi XX. törvény meghozatalával, hanem értelemszerűen az Alaptörvény hatálybalépéséig tart.[10] Ezt az álláspontot élesen bíráló nézet viszont fenntartja azt, hogy az írott alkotmánnyal a történeti alkotmány korszaka tartalmilag és időbelileg lezárult.[11] Aligha véletlen, hogy a 31/2013. (X. 28.) AB határozat – érezhetően erre a vitára reflektálva – a „hagyományos értelemben vett – 1949 előtti – történeti alkotmány" megfogalmazását használja (mintha annak lenne „nem hagyományos értelemben vett" definíciója is). Ezek a viták a testület tagjainak a saját gyakorlatukat érintő értékelésében is – mint erre alább visszatérünk – megjelennek.

2.3. Mindazonáltal az Alkotmánybíróság számos alkalommal[12] hivatkozott a történeti alkotmány vívmányaira, vagyis egyértelmű, hogy az Alaptörvény szabta kötelezettségét lelkiismeretesen teljesíteni kívánja.

2.3.1. A testület esetről esetre meghatározott több jogintézményt, mint a történeti alkotmány vívmányát. Ide sorolták a bírói függetlenséget,[13] amelyet az említett elvi alapokat lefektető 33/2012. (VII. 7.) AB határozat nyilvánított vívmánynak. Ezt az álláspontját többször is megismételte: így a 3015/2014. (II. 11.) AB végzésben, a 25/2013. (X. 4.) AB határozatban, a 3015/2014. (II. 11.) AB végzésben. Balogh idesorolja a kérdést a megemlítés szintjén érintő 21/2014. (VII. 15.) AB határozatot és a 2/2016. (II. 8.) AB határozatot is.[14]

A bírói függetlenséggel kapcsolatos álláspontot továbbfejlesztve a parkolási díjjal kapcsolatban a jogorvoslathoz való jog a tisztességes eljáráshoz való jog összefüggésében merült fel. A 26/2015. (VII. 21.) AB határozat rámutatott arra, hogy ez a ma már alaptörvényi szinten szabályozott alapjog elemeiben megjelent a polgári átalakulást konstituáló törvények, így a nagy eljárásjogi kódexek rendelkezéseiben, amelyek biztosították a bírósághoz való fordulás jogát, a bírák pártatlanságát és függetlenségét és a jogorvoslathoz való jogot. A határozat nem beszél „vívmányról", mindenesetre érzékelteti, hogy ezeknek az elemeknek a több jogszabályban való megjelenése együttesen egyfajta előképe a mai alapjognak.

Ugyancsak a bírói függetlenség mint vívmány tartalmának finomítására irányult a 2/2016. (II. 8.) AB határozat fejtegetése, mely az igazságszolgáltatás és a közigazgatás szétválasztását kimondó 1869. évi IV. törvénycikket minősíti vívmánynak.

A 17/2015. (VI. 5.) AB határozat a közigazgatási bíráskodásnak az 1896. évi XXVI. törvénycikkel létrehozott jogintézményét minősíti a történeti alkotmány vívmányának. A határozat részben ezzel, részben a korábbi Alkotmány és az Alaptörvény szövege hasonlóságával, de ezen túlmenően az 1896. évi törvénycikk és az AB határozat szöveghasonlóságával is indokolja az Alaptörvény előtt hozott 39/1997. (VII. 1.) AB határozatban írtak szerinti értelmezés fenntartását az Alaptörvény értelmezésére nézve is. A jogintézmény és az azt érintő alkotmánybírósági határozat egy évszázadon átnyúló kapcsolatba hozatala szellemes megoldás.

A testület vívmánynak minősítette a sajtószabadságot[15] (ezzel kapcsolatban hangsúlyos utalás történt az 1848. március 15-ei 12 pont első követelésére, bár ennek alkotmányjogi relevanciája kétséges). Vívmányként hivatkozott a testület a bírák fegyelmi felelősségének jogtörténeti előzményeire[16] is.

Az egyházak önállóságát a testület 6/2013. (III. 1.) AB határozatában szoros egységben lévőnek tekinti a vallásszabadsággal, ez viszont a történeti alkotmány vívmánya – a konkrét korábbi jogszabályra hivatkozással, a kifejtéssel azonban adós marad a határozat, megelégszik „az Alkotmánybíróság úgy ítéli meg…" fordulat alkalmazásába foglalt puszta deklarációval.

Az önkormányzatok rendeletalkotási jogának terjedelmével kapcsolatban a 29/2015. (X. 2.) AB határozat rámutat: „Magyarország alkotmányossága hagyományosan erős önkormányzatiságon nyugszik", bár ennek terjedelme a szokásjogot összefoglaló Hármaskönyvtől a közigazgatás rendezéséről szóló 1929. évi XXX. törvénycikkig többször változott. A határozat ebből vezeti le azt, hogy az önkormányzat rendeletalkotási jogának a törvénybe foglalt szabályok puszta hatályba léptetésére szűkítő szabályozása ellentétes lenne történeti alkotmányunk vívmányaival. A határozat részben azt demonstrálja, hogy a történeti alkotmány időbeli terjedelme ez esetben a Hármaskönyvig megy vissza, holott ezt megelőzően inkább a polgári átalakulás törvényeiről volt szó, igaz minimumkénti megfogalmazásban. Másfelől a Hármaskönyv és az 1929. évi törvénycikk kissé konkrétabb összevetésének hiánya: a puszta deklaráció egyben homályban hagyja azt is, hogy tartalmilag mit értett önkormányzatiságon az egyik és a másik – nem beszélve a közte eltelt évszázadokról, így homályban marad az, hogy valóban egymással kapcsolatba hozható alkotmányjogi kategóriák kontinuitásáról van-e szó.

2.3.2. Kirajzolódik ugyanakkor egy olyan tendencia is, amely – egyfajta „éltanuló" szerepfelfogást felvállalva – az alkotmányjoggal, így értelemszerűen a történeti alkotmánnyal nehezen kapcsolatba hozható jogi kategóriák esetében is be kívánja hozni a történetiség szempontját.

A pervesztes ügyész részvételével kapcsolatos költségek állam általi viselésével kapcsolatban a 3089/2016. (V. 12.) AB határozat a „jogszabályi környezet történeti áttekintését" tartja szükségesnek,[17] amelyet egy indokolás nélküli kijelentés követ: eszerint az 1911. évi I. törvénycikknek az államkincstár marasztalására vonatkozó rendelkezése a történeti alkotmány vívmányának tekintendő.

A termőföldről szóló törvénynek a földforgalmi bizottságokra vonatkozó megoldása ugyancsak – ahogyan a 17/2015. (VI. 5.) AB határozat fogalmaz – „visszatükrözi" a történeti alkotmány vívmányait – hogy milyen előképről van szó, az azonban nem derül ki.

Ugyanígy nehéz alkotmányjogi relevanciát felfedezni a fogyasztói kölcsönszerződések tisztességtelenségével kapcsolatos magánjogtörténeti elemzés és a történeti alkotmány között: a 34/2014. (XI. 14.) AB határozat[18] a Code civil, az ABGB és a BGB, majd az Mtj. szabályaiból arra a következtetésre jut, hogy az erkölcstelen ügylet tilalma „az európai közös alkotmányos hagyománynak és a magyar történeti alkotmánynak is szerves része, alapvető értéke".

Számos határozat vagy a megemlítés szintjén tartalmazza a történeti alkotmány kifejezést, vagy a határozatban alkalmazott alaptörvényi rendelkezések között felsorolja, azonban a szövegben ennél több nem található.

2.4. Ugyancsak „túlteljesítésre" törekvés vehető ki abból a határozatból, amelyben kifejezetten nem minősítette az Alkotmánybíróság a történeti alkotmány vívmányának a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jogot, mivel ez az alapjog csak az 1989. évi Alkotmányban került kodifikálásra. Az 1949 előtti történeti alkotmány tehát ennek értelmezéséhez nem szolgáltat érdemi szempontokat.[19] Ugyanilyen okból nem tekinti a testület a történeti alkotmány vívmányának az országos népszavazáson való részvételt sem.[20] Érdekesség, hogy a 3100/2015. (V. 26.) AB határozat annak alátámasztására használja a történeti alkotmány vívmányai közé nem tartozás minősítését, hogy megállapítja: milyen „elvárás" nem olvasható ki a történeti alkotmányból. Nem olvasható ki az, hogy az „otthon" kifejezést csak természetes személyekkel kapcsolatban lehet értelmezni, mivel jogi személynek is van székhelye, magánszférája.

3. Látható, hogy a vívmányokat megelőző előkérdésben: a történeti alkotmány egyáltaláni mibenlétét, vagyis tartalmát és időbeli terjedelmét tekintve sincs a testületen belül egyetértés. Felmerül például annak az igénye, hogy a technikai fejlődés miatt korábbi (például a közszereplők személyiségi jogainak védelme kapcsán hozott) alkotmánybírósági határozatok a történeti dimenzió figyelembe­vételével már nem alkalmazhatók, ami halvány utalás a történeti alkotmányra.[21] Ellentmond ennek, vagyis az Alaptörvény hatálybalépéséhez (a kartális alkotmányhoz) kapcsolt időhatárnak az „ezeréves múltra visszatekintő konstrukció" gondolata is,[22] amely azonban – bár párhuzamos indokolásban jelenik meg – indokoltan hívhatná fel az Alaptörvény Indokolása Általános indokolásának első mondatát, amely – az alkotmányozót elragadó, a dagályosság határait feszegető hevülettel[23] magyarázhatóan – „a magyar történeti alkotmány ezeréves történetébe" illeszkedőként minősíti az Alaptörvényt.

Márpedig ha az előkérdésben sincs teljes összhang, a tulajdonképpeni főkérdés, a vívmányok meghatározása sem könnyű. A mérleget megvonó alkotmánybírók leplezetlenül, és tiszteletre méltó nyíltsággal rögzítik: az R) cikk (3) bekezdésének alkalmazása következetlen,[24] a vívmányok körül csak viták vannak, az R) cikk (3) bekezdése értelmezési szabályként teljesen kidolgozatlan,[25] a kimunkálás még az Alkotmánybíróság előtt álló feladat.[26] A 7/2014. (III. 7.) AB határozathoz fűzött különvélemény[27] pedig egyenesen azt veti a testület szemére, hogy negligálta – magyarul megsértette – az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdését, mert nem a történeti alkotmány vívmányaival összhangban értelmezte adott esetben az Alaptörvényt.

4. Összegezve megállapítható, hogy a fenti kritikák nagymértékben indokoltak: sem a történeti alkotmány mibenléte tekintetében, következőleg – ami a jogszabály-értelmezés szempontjából hallatlanul lényeges – annak (akárcsak esetről esetre meghatározott) időbeli terjedelme tekintetében sincs teljes összhang a testületen belül. Ennek következtében – vagyis az időbeli ce­zúra bizonytalansága miatt – tartalmilag sem lehet bizonyosan dönteni a vívmánnyá minősítés kérdésében sem. Bár a vívmánykénti minősítések, valamint ezek elutasítása megnyugtató többséget kapott az elemzett gyakorlatból kitűnően, igazat kell adnunk annak az alkotmánybírónak, aki aggodalmát fejezi ki. Aggályos, hogy a kidolgozatlanság, a viták miatt az elmúlt évszázadok törvényeinek „(…) tetszőleges rendelkezéseit mint a »történeti alkotmány vívmányát« lehessen felhozni – és ezzel az éppen támogatott értelmezési célt lehessen tetszőlegesen legitimálni (…)".[28]

Látható, hogy biztos dogmatikai alap híján a vívmányokba való besorolást a testület inkább formálisan képes igazolni, a vívmányként történő azonosítás szempontrendszere bizonytalan. Aligha járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük: az eddigi – akár pozitív, akár negatív – állásfoglalások inkább tekinthetők az R) cikk (3) bekezdése fölötti tiszteletkörnek, a jogalkalmazási kötelezettség egyfajta „kötelező gyakorlatként" történő „letudásának", mint egy biztos lábakon álló alkotmányjogi dogmatika kezdetének. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem róható fel az Alkotmánybíróságnak: a probléma a fentiekből láthatóan ott van „eltemetve", hogy az Alaptörvény olyan jogalkalmazási kötelezettséget rótt a testületre, amelynek – az Alaptörvényben való konkretizálás híján, és (amint alább erre kitérünk) a szövegezés dogmatikai ellentmondásossága folytán – csak nagyon korlátozottan és nagyon formálisan tud megfelelni. Az ugyanis, amit az Alaptörvény e tekintetben deklarál, a napi jogalkalmazási gyakorlat számára édeskevés. Sokkal inkább a tetszőleges legitimálás kiskapuját kinyitva jogbizonytalanságot teremt, márpedig ez éppen az Alaptörvénytől lenne legkevésbé elvárható.[29]

5. Figyelemre méltó, hogy az Alkotmánybíróság nem hivatkozik az Alaptörvény előkészítésének dokumentumaira, de még az Alaptörvény indokolására sem, vagyis nem folyamodik a történeti jogszabály-értelmezés módszeréhez. Ez – mint ismeretes – azoknak a történelmi körülményeknek, indikációknak, feltehető szándékoknak és motivációknak, a hozzáférhető iratok tartalmának a feltárását jelenti, amelyek a jogalkotót (ez esetben az alkotmányozót) a jogszabály megalkotása idején vezették. A történeti jogszabály-értelmezés megkísérlése mégis bizonyos adalékkal szolgál.

5.1. A 47/2010. (VI. 29.) OGY határozattal létrehozott Alkotmány-előkészítő eseti bizottság munkáját 2011 márciusára elvégezte és tájékoztatót adott át az Országgyűlésnek, amely azt elfogadta, az új Alkotmány elfogadásának előkészítéséről szóló 9/2011. (III. 9.) OGY határozatának mellékletében közzétette, továbbá felhívta a képviselőcsoportokat és független képviselőket, hogy javaslataikat a melléklet figyelembevételével nyújtsák be. A bizottság tájékoztatója kifejezetten leszögezte, hogy „[a] preambulumnak tehát nem kell nagyon hosszúnak lennie, olyan tömör szöveget kell tartalmaznia, amit az első rendelkezések bontanak ki". A Preambulum emellett „[m]éltassa ezeréves történelmi múltunkat, a kereszténység történelmi szerepét történelmünkben, történeti alkotmányunk értékeit és szerepét".

5.2. Az Alaptörvény preambuluma, a Nemzeti Hitvallás ebben a vonatkozásban követte az eseti bizottság elgondolását, rögzítve, hogy „[t]iszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését". A történeti alkotmány jogalkalmazási kötelezettségéről – ahogyan az (a nevet is váltott) Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésébe bekerült – a Bizottság tájékoztatójában szó sem esett. A bizottság tájékoztatója azt javasolja, hogy a Preambulum „méltassa" a történeti alkotmány értékeit és szerepét, ami gyökeresen más, mint az egyes rendelkezések értelmezésénél annak kötelező alkalmazása. Az Országgyűlés határozatát néhány nappal megelőzően (2011. március 2-án) azonban kiderült, hogy – feltehető szerepzavar okán – egy képviselő már szövegezi is az új alkotmányt, azonban nem a magyar Országgyűlés, hanem az Európai Parlament képviselője.[30] Közlése szövegéből kivehetően nem magánszorgalomból: „a kormánypártok […] felkérésére az új Alkotmány szövegezését végzem"[31] – írta blogbejegyzésében.

5.3. Az Alaptörvény Általános indokolása valóban általánosságban mozogva annyit mond csupán, hogy az Alaptörvény „illeszkedik a magyar történeti alkotmány ezer éves történetébe". Nos, az R) cikk (3) bekezdés általános értékeléséhez ez a magyarázat az Alkotmánybíróság számára nemhogy keveset mond, hanem – túlfecsegve a kérdést – inkább túl sokat: komoly zavart okoz. A történelmi alkotmány időbeli terjedelmét ezerévesre taksálva megfosztaná az Alkotmánybíróságot attól a lehetőségtől, hogy maga határozza meg az adott esetre releváns módon az időbeli terjedelmet, azonban szerencsére – bár attól még zavart okozva – az indokolásban helyezkedik el. De zavaró a tautológia is: a történeti alkotmány „története" nem egyéb konkrét tartalom nélküli szóismétlésnél: az alkotmányozó önmagát ismétli. Végül az a képtelen helyzet áll elő, hogy az Alaptörvény ebben a pontatlan szövegezésben a történeti alkotmány részévé válik, abba „illeszkedik". Ettől az indokolástól, mint a történeti jogszabály-értelmezés egy lehetőségétől az Alkotmánybíróság okkal tartja távol magát.

De nem visz előbbre az R) cikk (3) bekezdés Részletes indokolása[32] sem, mivel mindössze a szöveget ismétli, de nem magyarázza. Annyiban mond a szövegnél többet, hogy a jogértelmezés – a szövegbeli háromféle jogértelmezési szemponthoz képesti – egyéb formáinak alkalmazását megengedi.

A szófukar indokolás magyarázata lehet a sietség is: az, hogy a blogbejegyzés 2011. március 2-án kelt, az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság jelentését 2011. március 9-én fogadták el, az elkészült törvényjavaslatot pedig négy (!) munkanap elteltével 2011. március 14-én iktatta az Országgyűlés Hivatala. Az Alaptörvényt április 18-án már el is fogadták[33]. A sietségnek és a zárt előkészítésnek tulajdonítja Szente Zoltán azt, hogy a történeti alkotmány vívmányaira tett alaptörvényi utalások mögötti szándékok, célok, az azokat magyarázó érvek nem váltak ismertté.[34]

5.4. A történeti jogszabály-értelmezéshez támpontot nyújthatna magának a szöveget író említett európai parlamenti képviselő blogbejegyzőnek a rangos Jogelméleti Szemle számára adott interjúja[35] – ha nyújtana. A konkrétumokat nélkülöző vélemény beszél „a gazdag, ezer éves magyar alkotmányos hagyomány felélesztéséről, […] kontinuitásának helyreállításáról", vívmányok alatt pedig a történeti jogszabály-értelmezés számára hasznavehetetlenül – az európai uniós jog acquis communautaire-jére utal (bár azt, hogy a hasonlat sán­tít, maga is elismeri). Az interjúalany általánosságokban mozogva olyan – a történelmi alkotmánybeli – szabályokra utal, amelyek „kiállták az idő próbáját és ma is iránymutatóak". Szerinte a „vívmány" kifejezés szelektál: „tartalmi alapon különböztet, válogat, kiemel" – így lehet megállapítani a vívmányok körét, a kifejezés tartalmát, és reményét fejezi ki, hogy ezt a jogalkalmazók meg is fogják tenni. A nevesítés mellőzése a nyilatkozó szerint a „rugalmasságot" kívánta szolgálni, ennek megfelelően jogértelmezési segédelv, amely az Alaptörvény tételes szabályainak értelmezését segíti a történeti alkotmány fényében, de nem tételes jog. A nyilatkozó elismeri, hogy „ennél erősebben nem tudtuk visszahozni az eredeti történelmi alkotmányt a jogbizonytalanság jelentős kockázata nélkül". A zavaros, szakszerűtlenül csapongó okfejtés végül oda konkludál, hogy „a szélesebb értelemben vett alkotmány magában foglalja az Alaptörvényt", de több ennél, mert „nemcsak az Alaptörvényt, hanem […] az alkotmányt, pontosabban a történeti alkotmány vívmányait is értelmezi".

A fogalmazás pongyolasága, az alkotmányjogi szakértelem kiáltó hiánya ahhoz az önellentmondáshoz vezet, hogy bár a blogger értelmezési segédelvként definiálja a történeti alkotmány vívmányait, és nem pozitív jogként, ugyanakkor az alkotmány fogalmát ebben a zavaros konglomerátumban „szélesen" értelmezi.

6. Összefoglalóan megállapítható: nem csoda, ha a fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az R) cikk (3) bekezdése voltaképpeni értelmének feltárásánál tartózkodik a történeti jogszabály-értelmezés módszerének alkalmazásától. Az alkotmányozó feltehető szándékának feltárása az alkotmányozás története, eseményei, az indokolás, és a meghozatal utáni – nem szakmai – reflexiók ezt kilátástalanná teszik. Kísérletet tett erre azonban a blogger által interjújában megszólított jog­irodalom, mégpedig terjedelmes vita keretében.[36]

II. A történeti alkotmány vívmányainak meghatározására irányuló jogirodalmi kísérletek

7. Azt, hogy a – jogtörténészeket és alkotmányjogászokat egyaránt felvonultató – jogirodalmi vita számára a kihívást az előkérdés megválaszolását (mi is a történeti alkotmány?) követően valójában főkérdésként a „vívmányok" beazonosítása, listája, kategorizálása jelentette, korán egyértelművé vált.[37] Megfogalmazódott: nem az a kiinduló kérdés, hogy mit értünk történeti alkotmányon, hanem az, hogy ehhez milyen jelentés kapcsolható annak érdekében, hogy az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése alkalmazható legyen. Más szóval: van-e olyan vívmány, amely az értelmezéshez segítséget nyújthat.

7.1. Az előkérdés tekintetében egyrészt a történeti alkotmány fogalmát, másrészt ennek lehetséges tartalmát, jelentését kellett tisztázni. A fogalom kérdésében meglehetősen széles egyetértés alakult ki, hiszen rendelkezésre állt a jogtörténet, és az 1945 előtti alkotmányjogi-közjogi szakirodalom teljes tárháza, amiből a vita megszólalói bátran merítettek is. A communis opinio szerint a történeti alkotmány mint alkotmánytípus többféle (írott és íratlan) jogszabályból áll össze, amelyek egymástól függetlenül, nem egységes dokumentumban összefoglalva jöttek létre: ennek megfelelően az organikus fejlődés jellemzi.[38] Rixer rámutat arra, hogy a másik alkotmánytípushoz, vagyis a kartális alkotmányhoz való viszonyban párhuzamosan írott-íratlan alkotmányról beszélni – mintha a történeti egyenlő lenne az íratlan, a kartális pedig az írott alkotmánnyal – félrevezető, mert a történelmi alkotmány is lehet írott, amihez a szokásjog íratlanként csatlakozik, a fogalomba beleértődik. Csink és Fröhlich szerint a kartális alkotmány pozitív jogi elsődlegességével szemben a történeti alkotmányban a konvenció az elsődleges.[39] Szente megfogalmazása szerint alkotmányjogilag a közhatalom gyakorlására, a Magyar Királyság függetlenségére vonatkozó, alkotmányos jelentőségűnek tekintett, eltérő időpontokban létrejött sarkalatos törvények, és hasonló jelentőségűnek tekintett szokások összességéről van szó.[40] Jakab szerint a történeti alkotmány egyrészt bizonyos alapvető doktrínákat és szokásjogot jelent, másrészt pedig a tartalmilag legfontosabb alkotmányjogi tárgyú törvények sorát (kezdve Szent István törvényeitől az Aranybullán át az 1848-as törvényekig), azonban e törvények pontos listája nem tisztázott.[41] A jogtörténet nézőpontjából Apor a hangsúlyt a kormányzás rendjét, az állam nemzetközi státuszát, valamint az állam és állampolgárai viszonyát meghatározó törvények együttesében látta, melyek akár több évszázados fejlődés útján jöttek létre.[42] Bragyova más szempontból az alkotmányok konzervatív típusát tekinti jellegzetesen történeti alkotmánynak, amely az alkotmányos konvenciókra, megállapodásokra helyezi a hangsúlyt, és a szokás folyamatosságán alapul. A másik: a liberális alkotmánytípus viszont szerinte az absztrakt egyéni szabadság alkotmánya.[43]

Hangsúlyosan elválasztja a magyar alkotmányjog tekintetében a történeti alkotmányt az Alaptörvénytől Petrétei, aki szerint a magyar történeti alkotmány nem része az Alaptörvénynek, pusztán az értelmezésnél kell vívmányait figyelembe venni.[44]

7.2. A történeti alkotmány lehetséges jelentéstartalma, és az ezzel szorosan összefüggő időbeli terjedelem tekintetében már eltérnek a nézetek.

A történeti alkotmánynak – az Alaptörvény Általános indokolását indító mondatában – „ezeréveskénti" aposztrofálásával kapcsolatban, vagyis az időbeli terjedelem tekintetében kétségek, bizonytalanságok merülnek fel: Erdélyi – 1931-ben megfogalmazott – álláspontja szerint hétszáz évesről lehet beszélni. Eckhart Ferenc nagyívű monográfiája és álláspontja miatt pedig az ismert éles vita bontakozott ki, mivel Eckhart sem tanúsított megértést a múltba merengő kategória iránt.[45]

A tartalmi kérdést illetően, vagyis hogy mit kell beleérteni a történeti alkotmányba, tanulságos Kun József 1924-ben kifejtett álláspontja:[46] ő az I. világháborús összeomlás utáni, de már az 1920. évi I. törvénycikk elfogadását követő provizóriumot illetően úgy véli, hogy ezek a szabályok (vagyis az 1920. évi I. törvénycikk alapján létrejött ideiglenes berendezkedés, a Horthy-rendszer első éveinek közjogi intézményei) a történeti alkotmány mellé lépnek. Álláspontja szerint ezek nem képezik annak részét, mivel a történeti alkotmány alapintézményei (király, országgyűlés) nem működnek. Ez az álláspont rímel Szabó István álláspontjára, aki kétségesnek tartja, hogy Kossuth kormányzóságának intézménye beilleszthető-e a történeti alkotmányba, mivel a trónfosztáson, azaz egy forradalmi tényen alapult, holott a nemzet a királyt nem mozdíthatta el uralkodói tisztségéből.[47]

Nem meglepő, hogy Rixer – formailag mindenesetre logikusan – viszont azt veti fel, hogy az 1946. évi I. törvény, és az 1949. évi XX. törvénnyel elfogadott diktatúrát kodifikáló Alkotmány (mint kvázi-alkotmány) is beleértendő a történeti alkotmányba. Ezzel természetesen implicite állást foglal az időbeli terjedelem kérdésében is.[48]

Szente a kategória központi intézményének a Szent Koronát és ennek doktrínáját: a Szent Korona-tant látja, aminél persze a történeti alkotmány szélesebb kategória. Minthogy a különféle forrásokat sohasem foglalták össze valamilyen alkotmánylevélben, tartalma történeti jellegének megfelelően szerinte értelemszerűen korszakról korszakra változik.[49] Csink és Fröhlich utal az Alkotmánybíróság határozatára és megengedően úgy véli, hogy a Szent Korona szimbólumként közjogi jelentőséggel bír.[50] Rixer viszont a sarkalatos törvényeket, és a szokásjogot tartja a történeti alkotmány magvának.[51]

8. Amint az Alkotmánybíróság elemzett gyakorlata is élesen vetette fel, a valódi probléma az, hogy mi tekinthető a fentiek szerint amúgy sem időbeli terjedelmét, és így tartalmát is csak nehezen meghatározható történeti alkotmány vívmányának. Balogh erre irányuló „próbálkozásnak" tartja Zétényi – szerintünk is diffúz – kísérletét, aki szubjektív mérlegelés eredményeként kísérli meg eldönteni, hogy „tényleg a magyar alkotmányosság alapvető értékeit, viszonylatait kifejező szövegről van-e szó", hozzátéve, hogy e tekintetben elegendő az is, ha a „sarkalatos jelentőségű szöveget – (…) csak egy szerző így említi meg."[52] Szmodis a „vívmány" kifejezésből etimológiailag levezetve a szabadságjogokat sorolja ide.[53] Jakab a szövegben nem tartalmi, hanem az R) cikk (3) bekezdésébe foglalt három jog­értelmezési-alkotmányértelmezési módszer közül az egyiket: „a történeti módszer egy sajátos változatát" látja,[54] ennek ellentmondva azonban a módszerként történő minősítést követően a vívmányok tartalmi-anyagi jogi tartalmát kísérli meg felsorolni.[55] Jakab szerint a „vívmány" kifejezés voltaképpeni célja az, hogy a történeti alkotmányból a rendi államhoz kötődő – ma már értelmezhetetlen vagy elfogadhatatlan – elemeket kiszűrjék.

8.1. A szakirodalom túlnyomó többsége azonban belátja, hogy a vívmányok meghatározása – az Alaptörvény hallgatása folytán – az Alkotmánybíróságra hárul.[56]

Vannak ugyan, akik ez alatt a „láthatatlan alkotmány" kategóriájának alkalmazását értik: Sólyom László szerint a történeti alkotmánynak használható és élő része a láthatatlan alkotmány, amely az új Alaptörvény alkalmazásának is alapja lesz.[57] Rixer szerint a kifejezés értelme letisztult: általánosan elfogadott erkölcsi alapelvekről van szó, amelyek bármely alkotmánynak mögöttes elvei; ha olyan elvekről van szó, amelyek nincsenek kitéve jelentős változásoknak, a történeti alkotmánynak a láthatatlan alkotmánnyal való azonosítását lehetségesnek tartja.[58] Elismeri ugyan, hogy alapvetően jogdogmatikai konstrukcióként[59] „sejlik fel", szemben a történeti alkotmány elsődlegesen jogtörténeti tartalmaival, azonban úgy véli: ez a nagy vitát[60] kiváltott kategória tartalmilag pontosabban kimunkált, mint a történeti alkotmány fogalma.

Ezzel szemben Pokol Béla alkotmánybíróként is élesen elutasítja a láthatatlan alkotmány elgondolását.[61] Meg kell jegyezni, hogy ez a megnevezés sohasem jelent meg az Alkotmánybíróság egyetlen határozatában sem, hanem egyfajta alkotmánybírói szakmai magánvéleményként egy – a 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött – párhuzamos véleményben. A „láthatatlan alkotmány" körül támadt konfúzió folytán az tévesen „égett rá" utóbb a testületre.[62] A koncepció veszélyét megítélésünk szerint jól igazolja félreértésre alkalmas volta: Csink és Fröhlich már úgy véli, hogy a láthatatlan alkotmány a köztársasági – 1989. évi – Alkotmány vívmánya, amely segíthet az Alaptörvény értelmezésében.[63] A szerzők szerint az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésének alkalmazásában „a láthatatlan alkotmány koncepció feleltethető meg leginkább az ott használt történelmi alkotmány fogalommal".[64] Orbán Endre úgy véli, hogy a „láthatatlanság" helyébe léphetnek a történeti alkotmány „vívmányai", ennek azonban ugyanaz a veszélye: a jogalkalmazó felülírja a szöveget.[65]

Álláspontunk szerint a láthatatlan alkotmány elgondolása önmagában véve is problematikus, komoly jogbizonytalanság forrásává válhat, az elgondolás vívmánykénti felfogása pedig inkább egyfajta – az amúgy is nehezen áttekinthető útkeresést csak tovább nehezítő – aggályokat keltő kísérletnek tekinthető. Megítélésünk szerint a láthatatlan alkotmány koncepciója ugyan alkalmat ad az – egyébként érthető – párhuzamra törekvésre, de nem képes az Alaptörvény által láthatóan teremtett zavart mérsékelni, sőt. A történeti alkotmánnyal való azonosítás pedig végképp tévútra visz.

8.2. A szakirodalom túlnyomó többsége azonban – érzékelve, hogy az Alkotmánybíróság „bőrére megy a játék" – nagyfokú tartózkodással, gyakran igen határozott kritikával illeti a történeti alkotmány vívmányai közelebbről meg nem határozott kategóriájának az Alaptörvénybe történő beemelését. Mindenekelőtt a Szent Korona-tannal – mint a történeti alkotmány esszenciális elemével – kapcsolatban vetődik fel élesen, hogy az az R) cikk (3) bekezdésen keresztül nem éleszthető fel, mivel annak alapvető vonásai nem egyeztethetők össze a modern alkotmányossággal.[66] Szente kiemeli, hogy a Szent Korona-tan összeegyeztethetetlen a magyar alkotmányfejlődés Alaptörvényt megelőző két évtizedének – tehát az 1989. évi köztársasági Alkotmány alapján kibontakozott alkotmányfejlődésnek – az eredményeivel, de az európai alkotmányfejlődés fő vonalaival is. Még Csink és Fröhlich megengedőbb felfogásában is e tan önmagában nem legitimálhat alkotmánybírósági döntést, legfeljebb erősítheti az érvelést.[67]

A történeti alkotmány alapján történő Alaptörvény-értelmezési kötelezettséget bírálva Rixer rámutat arra, hogy mivel a felhozott elvek és értékek nem kellőképpen letisztultak, az R) cikk (3) bekezdése „problematikus". Szente a vívmányok meghatározatlanságát hiányolja, és egyértelművé teszi: csak a közjogi tradíciók meghamisításával lehetséges a történeti alkotmány és az Alaptörvény összekapcsolása.[68] Rixer is úgy látja, hogy a történeti alkotmány konnotációjában az Alaptörvény mintegy alulról nyitottá válik, mivel előbbinek így egyfajta „történeti jogfolytonosság" alapján tételesjogi tartalmat tulajdoníthatnak. Takács Péter ennek egyik jellegzetes jegyeként utal arra az alkotmányjogi jelentőséggel bíró körülményre, hogy államforma-meghatározást nem tartalmazó államnevet vezetett be az Alaptörvény.[69] Rixer szerint az időbeli nyitottság miatt az R) cikk (3) bekezdésén keresztül az Alaptörvény saját magát relativizálja, retrospektíve oldja annak a jelen korhoz kötődő jellegét, elerőtleníti magát nagyobb teret engedve a nem feltétlenül pozitív jogi alapon álló eszmék beáramlásának.[70] Újabban Korinek hangsúlyozza, hogy az Alaptörvény és a történeti alkotmány viszonya tisztázatlan, így nehéz megragadni a kisugárzandónak szándékolt értékeket.[71]

Jakab is azt kifogásolja, hogy nem egyértelmű: mit jelent a történeti alkotmányra hivatkozás, nem tisztázott ezen belül a valóban legfontosabb alkotmányjogi tárgyú törvények pontos listája, a történeti alkotmányra utalás ennélfogva jogi szempontból tautologikus. Másrészről a történeti alkotmány számos olyan elemet tartalmaz, amelyek ma már vagy értelmezhetetlenek (mert a rendi államhoz kötődnek), vagy elfogadhatatlanok (egyes kegyetlen büntetések, a szabadságjogok korlátozása és így tovább). A szöveg Jakab értelmezésében ezek kiszűrésére alkalmazza a „vívmányai" kifejezést (amely az EU-jogi acquis-re emlékeztet, bár ott az tágítja az uniós jog terjedelmét, az alaptörvénybeli funkció viszont szűkíti), és ezáltal csak olyan elemek vehetők figyelembe, amelyek megfelelnek a modern alkotmányosság követelményeinek.[72]

Apor rámutat arra, hogy az elgondolható párhuzamok értelmezhetetlenek: az Aranybulla nem lehet a demokratikus részvétel megfelelője, de az sem értelmezhető, hogy a Pragmatica Sanctio hogyan határozza meg a mai Magyarország polgárainak életét. Az alkotmányos kormányzást legelőször az 1848. évi áprilisi törvények együttese teremtette meg, így ezen kívül, ami a történeti alkotmányból marad, nem egyéb, mint „zavaros, okkult képzelgések együttese".[73]

8.3. A szakirodalom meglehetős egyetértésben arra a következtetésre jutott, hogy mivel az R) cikk (3) bekezdése maga is értelmezésre szorul, tartalmának bizonytalansága miatt nem alkalmas az Alaptörvény koherens és konzisztens értelmezésének biztosítására. Az általánosnak mondható vélekedés szerint inkább értelmezési segédletről, segédelvről, alapról, szemléletről van szó, amelynek azonban az Alkotmánybíróság döntésére kiható érdemi jogkövetkezménye nem lehet, legfeljebb „érvelésdíszítő" funkciót tölthet be.[74] Szente szerint azonban az elvi megengedhetőség mellett a gyakorlatban még az értelmezési segédelvkénti funkcionálás is nehezen elképzelhető.[75] Petrétei is hangsúlyozza, hogy mivel a történeti alkotmány nem része az alaptörvénynek, pusztán az értelmezésnél kell figyelembe venni, azonban ez nem jelentheti az Alaptörvény szövegkötött értelmezésének feloldását, mivel ez tetszőleges – így önkényes – alkotmányértelmezéshez vezetne.[76]

9. Mivel ebben a minősítésben azért elvi egyetértés van, fel kell tenni a kérdést: az értelmezési segédelvkénti minősítés milyen jogszabály-értelmezési módszer alkalmazását jelenti? Az R) cikk (3) bekezdése ugyanis egyértelműen jogértelmezési módszerekről szól. Ezt alátámasztja az indokolás szövege is, amely szövegszerűen rögzíti: ez a hármas felsorolás nem zárja ki más módszerek alkalmazását. Maga az Alkotmánybíróság is gyakran nevezi az R) cikk (3) bekezdésének felsorolását „értelmezési triásznak", értelmezési útmutatásnak.[77] Úgy tűnik, hogy a nyelvtani, rendszertani, teleologikus, logikai vagy történeti módszer közül[78] alighanem a történeti jogértelmezés jöhet szóba.

Rixer kifejezetten erről beszél, amikor aggályosnak tartja a történeti alkotmány alapján történő történeti jogértelmezést, mivel a segítségül hívott elvek és értékek nem kellően tisztázottak. A történeti jogértelmezés ugyanis a jogszabály történeti indokainak és körülményeinek feltárása útján kísérli meg feltárni a szabály helyes jelentését.[79] Tegyük hozzá: értelemszerűen a jogszabály keletkezésekori indokok, körülmények, célok kutatásáról van szó. Jakab is úgy fogalmaz, hogy a történeti értelmezési módszer egy „sajátos változatáról" van szó.[80] Az Alaptörvény szövegére alapozó, azt értelmezési segédelvként minősítő többi felfogás mögött is kimondatlanul ez: a történeti jogszabály-értelmezési módszernek az adott esetre való „ráhúzása" húzódik meg.

Ez azonban az alkotmányozónak felróható dogmatikai félreértés. A dimenzió valóban történeti, azonban a történeti jogszabály-értelmezés az adott értelmezendő normának a megalkotásakori jogalkotó általi szándékolt értelmét kutatja: azt, hogy a jogalkotó akkor, a kodifikáció idején milyen értelmet szándékolt tulajdonítani a meghozandó/meghozott jogszabálynak. A jelen esetben azonban nem erről, tehát nem az Alaptörvény történeti jogértelmezéséről van szó, hanem arról, hogy a történelem ködébe vesző korábbi normák értelmét kutatjuk – a most hatályos Alaptörvényre vonatkoztatva. Mivel az R) cikk (3) bekezdésének szövege szerint kifejezetten jogértelmezési módszerek kötelező meghatározásáról rendelkezik, az Alaptörvény történeti jog­értelmezési módszerrel való értelmezése csak és kizárólag a 2011. évi alkotmányozó feltehető alkotmányozói szándékának kutatását jelentheti, és nem egy másik jogalkotónak, ráadásul különböző, évszázadokra visszamenő jogalkotásokkori jogalkotói szándékát.

III. Közbenső következtetés

10. A dogmatikai félreértés abban áll, hogy az alkotmányozó az R) cikk (3) bekezdésének parancsa nélkül egyébként a jogtörténetben, ezen belül az alkotmányjog-történetben helyet foglaló történeti alkotmányt e paranccsal anyagi jogilag, alkalmazandó tételes jogként „beemelte" az Alaptörvénybe, de úgy, hogy azt azonosítja a történeti jogértelmezés módszerével. Ez azonban tévedés.[81] A történeti alkotmány – ma már nem hatályos – tételesjogi, anyagi alkotmányjogi szabályok összessége, a történeti jogértelmezés pedig módszer. Tételes, anyagi jogi szabályok jogértelmezési módszerként történő alkalmazása értelmezhetetlen. A valóságban arról van szó, hogy az R) cikk (3) bekezdésének szövege olyannyira kifejezetten jogértelmezési módszerekről rendelkezik, hogy az indokolás a hármas felsorolásra ráerősítve még azt is hozzáteszi: ez nem zárja ki az értelmezés egyéb formáinak alkalmazását.

A szövegben felsorolt három értelmezési szempont között valójában egyetlen jogértelmezési módszer szerepel: a cél szerinti, a másik két szempont tételesjogi-anyagi jogi természetű. A Nemzeti Hitvallásra utalás nem jogértelmezési módszert határoz meg, hanem tételes alkotmányjogi rendelkezés, amely ráadásul része az Alaptörvénynek, így annak alkalmazása evidencia akkor is, ha az R) cikk (3) bekezdése nem írná elő – ez az utalás tehát felesleges. A harmadik elem: a történeti alkotmány figyelembevételének kötelezettsége pedig szintén nem értelmezési módszer, hanem egy másik tételes-anyagi alkotmányjogi joganyag párhuzamos alkalmazására kötelezi a jogalkalmazót, mindenekelőtt az Alkotmánybíróságot. Ez a rendelkezés a Nemzeti Hitvallásra utaláshoz hasonlóan anyagi jogi szabály: az alkalmazandó tételes jogot határozza meg.

11. A történeti jogértelmezésnek természetesen nemcsak hogy van létjogosultsága,[82] hanem azt az Alkotmánybíróság gyakorlata kezdettől fogva alkalmazta is, amint egy alább bemutatandó példából is kiviláglik. Feltehetően a vázolt dogmatikai félreértést érzékeli a szakirodalom, amikor minimum azt tartja szükségesnek, hogy a történeti alkotmányra való hivatkozás esetén pontosan meg kell jelölni a valóban védendő értékeket, amelyek az értelmezési hivatkozás alapjául szolgálnak. Rixer például önmagában a kereszténységre való hivatkozást kevésnek találja: taxatív értékkatalógusban kellene kifejteni a történeti alkotmány vívmányainak jelentését, emellett az 1944 utáni események kreálta új hangsúlyokat és változásokat is katalogizálni kell.[83] Szente élesebben fogalmaz: szerinte jobb lett volna, ha az utalás kimarad az Alaptörvényből. Azt tartja a legvalószínűbb forgatókönyvnek, hogy a tényleges alaptörvény-értelmezés nem fog tudomást venni a történeti alkotmányra és benne a Szent Koronára való utalásról, az Alkotmánybíróság legfeljebb a látszat kedvéért néhány általános, deklaratív utalást fog elhelyezni határozataiban.[84]

12. A történeti dimenziónak egy történeti alkotmány esetében annak természete: dinamikus, változó, állandóan mozgásban lévő volta miatt van immanens értelme, jelentősége. Ahogyan azt II. Erzsébet királynő az angol alkotmányra vonatkozóan találóan megállapította: „The British Constitution has always been puzzling and always will be."[85] Ugyanígy volt értelme a történeti dimenzión alapuló kontinuus – számos változót, korábban megalkotott jogszabályt egyidejűleg, egymásra tekintettel figyelembe vevő és mérlegelő – alkotmányjogi jogalkalmazásnak akkor, amikor Magyarországnak történeti alkotmánya volt.

Az 1989. évi Alkotmány és az Alaptörvény tekintetében azonban kizárólag a hatályos alkotmányszöveg értelmezésére volt és van lehetősége az Alkotmánybíróságnak: ilyenkor a történeti jogértelmezésnek, az 1989. évi, vagy a 2011. évi alkotmányozó szándéka kutatásának is természetes jelentősége volt és van.

IV. A történeti alkotmány alkalmazása és az 1989. évi Alkotmány történeti jogszabály-értelmezése két jogeset tükrében

13. A fentiekből levonható az a következtetés, hogy a történeti alkotmány alkalmazása kifinomult, számos jogszabály elemzésére irányuló bonyolult jogalkalmazási művelet. Ennek során először a releváns jogszabályokat kell a történeti időben visszamenve, tehát az időbeli cezúrát meghatározva, majd pedig tárgyukat tekintve lehatárolni. Ezt követően válik lehetségessé az irányadó jogszabályok adott esetben releváns rendelkezéseinek egymásra tekintettel és egymással összefüggésbe szervezve, az esetleges ellentmondásokat feloldva történő alkalmazása.

Más a helyzet kartális alkotmányunkkal, az Alaptörvénnyel: az alkalmazandó jogszabályi rendelkezés ugyanis ez esetben több-kevesebb erőfeszítéssel – mindenesetre könnyebben, mint a történeti alkotmány számos jogszabály figyelembevételét megkívánó alkalmazásakor – beazonosítható. Az alkalmazandó norma tartalmának feltárása azonban itt is komoly jogalkalmazói invenciót, ötletességet, körültekintést igényel. A jogalkalmazó Alkotmánybíróság ezért jogértelmezésre kényszerül – még olyan meglehetősen egyértelmű alaptörvényi rendelkezés esetén is, mint például a bírói függetlenség, hogy az emberi méltóság alapjogáról ne is beszéljünk.

Amíg tehát a történeti alkotmány esetében a jogalkalmazás fenti értelemben vett komplex volta okozza a megoldandó problémát, a jogalkalmazói feladat nehézségét, az írott alkotmány esetében a kiválasztott norma konkrét esetre vonatkoztatott tartalmának megállapításán, vagyis a jogértelmezésen van a hangsúly. Lássunk mindkettőre egy-egy példát.

14. Történeti alkotmányunk alkalmazásának egyik szép, bár tragikus színezetet nem nélkülöző esetét a Koronatanács – a kormányzóval kiegészült, annak elnöklete alatt megtartott minisztertanács – 1944. október 15-i ülésének történései kínálják.[86]

14.1. Amint a Koronatanács (egyébként másfél hónappal később, 1944. december 3-án bárciházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár által utólag lediktált) jegyzőkönyvéből – és a koronatanú Lakatos Géza miniszterelnök, valamint Vladár Gábor igazságügy-miniszter visszaemlékezéseiből[87] – megtudható, a Koronatanács – megfelelően előkészítve, előzetesen egyeztetett forgatókönyv szerint[88] – a harctéri helyzet alakulását, és az esetleges fegyverszünet kérését tárgyalta. Lakatos miniszterelnök már korábban felkérte az igazságügy-minisztert szakvélemény készítésére,[89] mivel Horthy kormányzó előzetes álláspontja az volt, hogy neki az 1920. évi I. törvénycikk alapján joga van az országgyűlés megkérdezése nélkül megkötni a fegyverszünetet. Vladár írásbeli szakvéleményébe foglalt álláspontját a Koronatanácson ki is fejtette. Ennek lényege az volt, hogy ideiglenes fegyverszünetet (halottak eltemetésére, vagy a polgári lakosságról való gondoskodásra vonatkozót) a kormányzónak jogában áll kötni, azonban olyan fegyverszünetre nem vonatkozik az államfői jog, amelynek folytatása nemzetközi szerződés: békekötés lesz.

A harctéri helyzetet Vörös János vezérezredes, a Honvédvezérkar főnöke ismertette, utalva arra, hogy a szovjet csapatoknak – Szeged elfoglalását követően – két napra van szükségük ahhoz, hogy Budapest alá érjenek.[90] A vezérkari főnök jelentésére tekintettel a kormányzó felvetette a fegyverszünet kérésének lehetőségét.[91] Erre a miniszterelnök reagált: kérte, hogy az Országgyűlés hozzájárulásának kieszközlése érdekében a problémát a két ház elé terjeszthesse.[92] A kormányzó az 1920. évi I. törvénycikket értelmezve arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez „csak a békekötés tényére vonatkozólag rendeli el azt, és nem a fegyverszünetre, hogy az országgyűlés elé terjesztendő".[93]

Megjegyezzük, hogy a Vladár-féle szakvélemény három jogszabályra hivatkozott: az 1848. évi III. törvénycikk 8. §-ára, és az 1920. évi XVII. törvénycikkel módosított 1920. évi I. törvénycikkre,[94] amelyek a hadseregnek az országhatáron túli alkalmazására, és békekötésre, pontosabban az ezzel kapcsolatos kormányzati hatáskörre, és a kormányzó alkotmányos jogállására, jogkörére vonatkoztak.

Az ezt követően kialakult alkotmányjogi vitában a miniszterelnöki álláspontot támogatva Vladár Gábor – a szakvéleményében foglaltakat összegezve – kifejtette,[95] hogy a fegyverszünetet követő békeszerződés nemzetközi szerződésnek minősül, ezért annak megkötésére az Országgyűlés hozzájárulása nélkül nincs lehetőség, erre tekintettel már a fegyverszünet kéréséhez is meg kell szerezni az Országgyűlés hozzájárulását. Szerinte „a súlyos terhek elvállalását jelentő szerződés megkötése túlmegy a kormányzó úgynevezett főhadúri jogkörén, ilyen súlyos kötelezettségeket a kormányzó csak a parlament hozzájárulásával vállalhatna. Minthogy azonban az országgyűlés összehívása a fennálló helyzetben lehetetlen, viszont a fegyverszünet megkötését az ország vitális érdekeinek sérelme nélkül halasztani nem lehet, a kormány az 1848. évi III. törvénycikk értelmében az országgyűlés nélkül is nemcsak határozhat, hanem köteles is határozni a fegyverszünet kérdésében. Határozatáért természetesen felelős. Mihelyt lehet, a parlament elé kell terjeszteni az ügyet, a parlament vagy jóváhagyja az elhatározását, akkor rendben van az ügy, vagy a parlament bíróság elé állítja a kormányt, amely bíróság a büntető jogunkban ismert bármely, tehát halálbüntetéssel is sújthatja a minisztérium tagjait. Ezt a felelősségünket is tudva […] vállaljuk a fegyverszünetet."[96]

Ellentétes álláspontot foglalt el a vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki szerint nincs szükség hozzájárulásra, mivel a fegyverszünet nem békeszerződés, így annak nemhogy a megkötése, hanem csak a kérése végképp nem igényel országgyűlési hozzájárulást. A miniszter több fegyverszüneti példát hozott fel – így a Görgey Artúr fővezér által megkötött világosi fegyverletételt, és az 1918. őszi, Diaz olasz parancsnokkal kötött fegyverszünetet – annak bizonyítására, hogy fegyverszünetnek a fővezér, a haderő főparancsnoka általi megkötése a magyar alkotmány részét képező állandóan érvényesülő jogszokás. Ez a jelen esetben is alkalmazandó, lévén Horthy kormányzó az 1920. évi I. törvénycikk értelmében