Halottak napja

A lipcsei régi városháza homlokzatán található ez a latin nyelvű felirat: „Mors certa, hora incerta.” (A halál biztos, az időpont bizonytalan.)

   Kosztolányi Dezsőnek talán legszebb verse a Halotti beszéd. Sok ezerszer elhangzott már búcsúztatáskor. De mégsem ebből szeretnék idézni, hanem a Halottak c. verséből. „Volt emberek. / Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. / Nem téve semmit, nem akarva semmit, /hatnak tovább.”

   A katolikus egyházban a november másodika a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja.  Általános szokás szerint rendbe hozzuk a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítjük és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítjuk, hogy „az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt körül gyújtunk gyertyát. Régente egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak. Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is ég a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja van a családnak.

   A halottakért való misézést Kr. u. 636-ban Szent Izidor püspök rendelte el szerzeteseinek. Feljegyzéseiben sok ezer oldalon minden megtalálható, amit abban az időben a tudományokról, a filozófiáról, a vallástörténetről tudni lehetett. (1990-ben II. János Pál pápa őt nyilvánította az Internet védőszentjének.)  A katolikus egyház csak a X. században, Szent Odiló bencés apát kezdeményezésére határozott úgy, hogy a halottak napját önálló ünneppé teszi. Ezen a napon valamennyi gyászmise az elhunytak lelkének megsegítéséről szól, melyek a feltámadást és az örök életet hirdetik. Ettől az időponttó kezdődően terjedt el az ünnep egész Európában.

   Az ünnep története az ókori Rómáig nyúlik vissza. A rómaiak a halottaikat istenként tisztelték, emléknapjuk is volt „Feralia” néven. Ekkor minden család egymást megajándékozva derűvel oldotta fel az ünnep komolyságát. Talán a halotti tor (szeretetlakoma) szokása is innen ered, de ez csak az én feltételezésem.

   Vannak, akik szerint nincsenek halottaink. Mindenki él, csak nem itt, hanem „ott”. Tovább ment. Átköltözött. Akit szeretünk, az van. Nem, akit „szerettünk”, mert a szeretet nem múlik el soha. Gondolunk rá, idézzük magunkban a lényét, s ő is azt teszi majd, mert ha valóban szeretjük egymást, ez összeköt benneteket. Tiszteljük és kissé irigyeljük ezt a hitet vallókat.

   A halottak napja nem csak az emlékezésről, hanem a találkozásról is szól. Távol lakó családtagok gyűlnek össze közös szeretteik sírjánál. A legszomorúbb emberek azok, akiknek nincs kit gyászolniuk.

Láng Róbert