Az öröm és a boldogság festője

Első alkalommal találkozhat a magyar közönség Henri Matisse műveivel átfogó, reprezentatív kiállításon a Szépművészeti Múzeum most megnyílt tárlatán. A párizsi Pompidou Központtal együttműködésben megvalósult – több mint 150 művet felvonultató kiállítás nyolc csoportban mutatja be Matisse munkásságát, a korai alkotásoktól egészen az ötvenes években készített művekig. Érintve az életmű olyan központi kérdéseit, mint a vonal és a szín viszonya vagy az enteriőr és az alak összefüggései.

A kiállítás időrendben vezet végig a művész életművének meghatározó szakaszain. A korai évek útkeresése után látványosan bontakozik ki a tiszta szín festészete, melynek megtalálása a művész „fauve” periódusának legfőbb célja volt. Az első világháború idején alkotott, redukált formanyelvű, az absztrakció határán egyensúlyozó műveket a nizzai korszak fénnyel teli enteriőrképei, majd az 1930-as években ismét egy kísérletező periódus munkái követik. A festészeti életmű összegzéseként is leírható „Vence-i enteriőrök” után a művész szinte kizárólag gouache papírkivágásokat készített, melyekben az oeuvre egyik központi problémája, a szín és a vonal harmóniája, új összefüggésben valósulhatott meg. A kérdést Matisse késői főművének, a Vence-i Rózsafüzér-kápolna monumentális üvegablakainak tervezésében értelmezte újra.  Sokszor hangzott már el a Szépművészeti Múzeum kiállításai során, hogy „most először Magyarországon” – és ez igaz is volt. Húsz évvel ezelőtt a Monet kiállítással kezdődött, Követte Van Gogh, Picasso, Cezanne és ezen óriások sorában volt egy nagy hiány: Matisse! Most ő is megérkezett! Elmondhatjuk azt is, hogy soha még nem volt ilyen erős éve múzeumunknak – hívta fel a figyelmet dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Februárban zárt a Cezanne, jelenleg még nyitva van az óriási sikerű – lassan már a kétszázezredik látogatónál tartó – Bosch kiállítás, most Matisse-nak örvendhetünk, és ősszel pedig jön hozzánk El Greco életmű kiállítása! Hasonló a világ nagy múzeumaiban is, talán ha néhány évtizedben egyszer fordul elő.  Aurélie Vedier, a Musée National d’Art Modern, Pompidou Központ modern gyűjteményének kurátora szerint egy Matisse kiállítás mindig kivételes, különleges alkalom, és ez a mostani is megmutatja, hogy Matisse mennyire modern művész volt. Már fiatalon rájött arra, mi is a festészet lényege. Az volt a célja, hogy az öröm és a boldogság festője legyen és ez azért is meglepő, mert fiatalon rendkívül szorongó típus volt. A világ más múzeumaiban – New Yorkban vagy Moszkvában, a Puskin Múzeumban – is jelentős Matisse gyűjtemény található, de Párizsban van a karrierje kezdetétől élete végéig a legteljesebb sorozat műveiből. Itt Budapesten, „A gondolatok színe” című kiállításon láthatjuk, mennyire sokszínű az alkalmazott technikák sora, közöttük ott van az általa feltalált technika, a gouache papírkivágás is. Megállapíthatjuk, hogy hatalmas szükségünk van az ő művészetére – főleg a jelenlegi nehéz időkben – szükségünk van azokra a tanulságokra, melyeket ebből levonhatunk! Matisse, 1919 első hónapjaiban, miután megnézte a berlini Museum für Völkerkunde és a Kunstgewerbemuseum kelet-ázsiai gyűjteményét, egy női portrékból álló sorozatot készített, melynek kisebb méretű, gazdagon kidolgozott darabjain a modellek egzotikus viseletben láthatók. Valamivel ezután született az „Algíri nő” című, különösen provokatív festménye. Ezen virtuóz módon egyesíti az érzéki vonzerőt és a dekoratív hatást. Ezt példázza az áttetsző, zöld blúz, a feketével kontúrozott, rózsaszín arc megformálása, illetve a nő válla mögött, balra megjelenő motívum is, mely összekapcsolja a figurát a háttérrel. Hatását jól mutatja, hogy egy fiatal műgyűjtő – Guy de Cholet vikomt – már a mű bemutatásának napján megvásárolta a képet. Matisse egész életművét végigkísérik az emberei alakot középpontba állító szobrászati alkotások. Saját megfogalmazása szerint a szobrászat „tanulmányainak kiegészítője” és a festészettel párhuzamos kifejezési mód. A szobor nem azt mondja, amit a festmény mond, párhuzamos utak, de nem összetéveszthetők. Műtermében mindig volt egy éppen készülő szobor. A Hát című plasztika, melynek 1909 és 1930 között négy változatát alkotta meg, szorosan kötődik festészeti alkotásaihoz és az életműben ekkorra egyre nagyobb hangsúllyal megjelenő monumentális faliképekhez. Bár a Hát változatai látszólag fokozatosan egyszerűsödnek, absztrahálódnak és ekként összeolvashatók egymással, Matisse nem egy több darabból álló sorozatot alkotott, hanem egyetlen, folyamatosan készülő mű különböző állapotaiként tekintett reliefjeire. Az életműben bekövetkező, alapvető átalakulásról tanúskodik a „Csendélet zöld tálalón” című, kulcsfontosságú festmény. A témaválasztással és képszerkesztéssel Matisse érezhetően Paul Cezanne-hoz tér vissza: jól látható, hogy ahhoz a konstruktivista fegyelmezettséghez igyekszik visszanyúlni, amelyet 1913 és 1917 közötti „radikális” korszakában már megtapasztalt, ám teljes mértékben megvalósítania soha nem sikerült. A kék-zöld harmónia a művész korábbi időszakait idézi, a narancshoz hasonlóan, mely szintén gyakran visszatérő motívum a képein. Az egymástól világosan elkülönülő, hétköznapi tárgyak egyensúlya felerősíti a kompozíció szokatlan szabályosságának érzetét. Mértékletessége különbözik az odaliszkokat ábrázoló festmények dekoratív gazdagságától.

„Egy egész életen át tartó munka betetőzése, egy hatalmas és komoly erőfeszítés végső gyümölcse” – írta Matisse késői fő művéről, a dominikánus nővérek számára épített Vence-i Rózsafüzér kápolnáról. A kápolna valódi összművészeti alkotás: Matisse elképzelései alapján valósult meg a kápolna épülete, és ő tervezte a teljes belső dekorációt, az üvegablakokat, bútorokat, liturgikus tárgyakat és öltözékeket egyaránt. A nyilvános, szakrális térben létrehozhatta a „nagy művet”, amelyben a rajz, a szín és a fény összhangja monumentális léptékben valósulhatott meg. A művet makettekkel, rajzokkal, életnagyságú tervekkel készítette elő, melyekhez gouache papírkivágásokat is használt. Így készült az ablakokhoz három tervváltozat. A kiállításon most bemutatott „Halványkék üvegablakok” a kápolna déli falára szánt második, életnagyságú terveit tartalmazza. Az 1940-es évek végétől Matisse szinte kizárólag gouache papírkivágásokat alkotott. Az előre befestett papírlapokból ollóval vágta ki a ragyogó színű, organikus vagy geometrikus formákat, melyeket szabadon helyezhetett el a készülő mű felületén. A papírkivágások hamar meghaladták a táblakép dimenzióit: a művész monumentális léptékben, közvetlenül műterme falán dolgozta ki kompozícióit. Az önálló alkotásokon túl textilek, kerámiaképek, színes üvegablakok, művészkönyvek, illetve folyóirat- és könyvborítók megtervezéséhez is használta a papírkivágásokat. Ezt a technikát „ollóval való rajzolás”-ként írta le, mely egyetlen mozdulatban kapcsolja össze a vonalat a színnel, a kontúrt a (szín)felülettel. Így teremtette meg a szín és a vonal harmóniáját, választ találva az egész életén végigvonuló dilemmára, megfogalmazva róla: „Tudom, hogy majd csak jóval később ébred rá a világ, hogy amit ma csinálok, az a jövőről szól”