Kortárs magyar származású művészek Pozsonyban: a kiállítás március 15-én nyílik a Danubiana Kortárs Művészeti Múzeumban

Március idusán két magyar származású művész kiállítása nyílik meg Pozsonyban a Danubiána Kortárs Művészeti Múzewumban.

Március idusán két magyar származású művész kiállítása nyílik meg Pozsonyban a Danubiána Kortárs Művészeti Múzewumban.

Kemény Zoltán magyar származású, Svájcban alkotó szobrász 1964-ben "élő képeivel" elnyerte a Velencei Biennále szobrászati nagydíját. A kézműves gyakorlat és a modern technika adta anyagok ötvözéséből formálta meg érzelmeinek, indulatainak művészi kifejezését.

Szemere Lenke Madeleine a Cobra művészeti csoportban és az art brutban (nyers művészet) találta meg a maga szellemi családját. Az egymással összevegyített anyagokkal – kavics, porfestékek, tus, homok, lakk, zománc, pasztell – különleges nőközpontú világot teremt.

Kurátor: Margot Welle (NL)

A pozsonyi Danubiana Kortárs Művészeti Múzeum, március 15-én 16 órakor

bemutatja:

KEMÉNY ZOLTAN & MADELEINE – EGY MŰVÉSZPÁR

címmel a venezuelai Karel van Stuijvenberg gyűjteményét.

Kemény Zoltán magyar származású, svájci szobrász. Asztalossegédként 1924-ben részt vett az Iparművészeti Iskola belsőépítész tanfolyamán. 1927-ben egy iparművészeti pályázat nyertese lett és beutazta az országot a szépművészet tanulmányozására. 1927-től 1930-ig a Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János növendéke volt. 1930-ban Párizsba ment, ahol a legkülönfélébb foglalkozások után végül divattervező lett. 1942-ben Zürichbe költözött és újra festeni kezdett. 1945-ben rendezte első kiállítását Zürichben a Galerie des Eaux-Vives-ben. 1946-ban a párizsi Kleber galériában mutatta be munkáit.

A gyerekrajzokra és a primitív művészetre emlékeztető képeit rafinált felülethatások jellemzik. A kifejezés érdekében különféle anyagokat (gyöngy, cserép, kavics) használt fel munkáin. 1946-49 között készült relief-sorozata már új törekvéseit jelzi. 1951-ben a fényhatások alkalmazásával kísérletezett üveglapra helyezett különféle anyagokból épített reliefjein. Ez évben kiállított a zürichi "Galerie 16"-ban. 1954-től a heterogén elemek helyett kizárólag fémeket használt reliefjein, melyeket gyakran színezett. 1955-ben állította ki így készült "szobaképeit", melyek dinamikus hatásukkal a mozgás érzetét keltik.

A párizsi Fachetti-galériában 1957-ben rendezett kiállítása hozta meg számára az első nagy sikert. 1957-től svájci állampolgár lett, 1959-63 között Európa számos nagyvárosában és New Yorkban mutatta be műveit. Több nagyméretű, épületdíszítő plasztikát is készített (St. Gallen: Főiskola; Lausanne: Nemzeti Kiállítás; Frankfurt am Main: színház). 1964-ben, halála előtt egy évvel svájci képzőművészként nyerte el a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját, Métallo-magie című alkotásával. Munkásságában azonban mindvégig jelen van a magyar népművészeti tradíció. A kézműves gyakorlat és a modern technika adta anyagok ötvözéséből formálta meg korunk kitágult világképének, érzelmeinek, indulatainak művészi kifejezését.

„Kemény Zoltán domborművei különböző szerkezetekből, kinövésekből, esővíz alkotta hegyi patakokból, T alakú csillagokból, vörös szögekből összeálló könnycseppekből, borotvaéles rézhullámokból, hallucináló geometriákból, ismeretlen bolygók térképeiből, szorongást kiváltó ásványok csoportosulásaiból létrejött különös szimfóniák. „Képei" nyugtalanító jelenésekként kilépnek a keretből, kitüremkednek a falból. Látjuk, ahogy éleik, erkélyeik és élveteg fülkéik rügyként kinőnek, kifelé tartanai. Világos helyeik és íveik vannak, fogaskerékhez hasonlítanak. Vannak, amelyek nőnek, érnek, úgy ragyognak, mint a fák szíve. Másokon kizökkent nyúlványokat látunk. Ismét mások pedig olyanok, mint a nevezetes kockák, amelyeket Mallarmé dobott el.

Ez az önmagát festőnek tekintő szobrász, aki absztrakt művész létére naturalistának vallotta magát, kedvelte a paradoxonokat. Mindazonáltal igaz, hogy számos domborműve valóban morfológiai alakzatként jelenik meg előttünk: olyanok, mint a méhek lépe, a növények hüvelye, a gombák, vagy a növények." -írja róla Michel Ragon.

Életművének nincsenek se előfutárai, se követői, ez a mű továbbra is elszigetelt, nagyszabású és titokzatos marad. Kemény Z. életművét 2004-ben retrospektív kiállításon mutatták be a párizsi Georges Pompidou Centre-ben.

Szemere-Kemény Madeleine festőművész leggyakrabban kartonra festett olajjal, sosem készített akvarelleket, a pasztellt pedig csak más anyagokkal kombinálva használta. Az egymással összevegyített anyagokkal – kavics, porfesték, tus, homok, lakk, zománc, pasztell – különleges világot teremtett, amelyben a nők képei domináltak. Deformált, összetört nőkről van szó: fából faragott, nyomorúságos gyöngyök ékesítik őket, kendőjük szorosan a nyakuk köré van csavarva, a képeken gyakran visszatér a hímzőnők motívuma.

„Az ötvenes évek elején Zürichben divatrajzolóként felkerestem egy hímzőműhelyt. A tarka hímzések fölött görnyedő nők szürkesége mély benyomást tett rám. Nagyon sűrűn hímeztek, s egyik flittert a másik után varrták fel. Belső szerveik összenyomódtak, mellkasuk behorpadt, fejüket állandóan előrehajtották, s ez így ment napról napra, hétről hétre. Gyorsan haladó, s ugyanakkor monoton munka. Az embernek az volt a benyomása, hogy ezek a nők a sors rendeléséből végzik ezt a munkát. Ezután minden nőben sokáig hímzőnőt láttam… a hímzőnők képe valósággal üldözött."

 A téma jelentéktelenségét olykor a színes kivitelezés szépsége kompenzálja. A színes tónusok azonban gyakran földszínűek, okkersárgák. Úgy tűnik, hogy ezek az alakok képtelenek teljesen megszabadulni az őket körülvevő szennytől.