Gyurcsány Ferenc Miniszterelnök ünnepi Beszéde A Művészetek Palotájában

Az idei március 15-én a miniszterelnök beszélt a központi ünnepségen, amit a Művészetek Palotájában rendeztek szigorúan zárt körben, ahonnan csak a központi TV és rádió közvetített. Beszédét az alábbiakban kommentár nélkül idézzük:

Mélyen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Excellenciás Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Ünneplő Közönség!

Engedjék meg, hogy nagy tisztelettel köszöntsem a Magyar Köztársaság valamennyi polgárát, a magyar nemzet valamennyi tagját határon innen és határon túl az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 160. évfordulóján.

Nem tudom, gondolkodtak-e már azon, mi az a sejtelmes misztérium, amely minden ünnepet megszáll, amely kigyújtja a fényt a születésnapra készülő gyermek szemében, amely miatt még az 50. házassági évforduló környékén is készülgetnek férfiak és asszonyok, hogy valami történik majd velük, vagy amiért parancsszó nélkül kitűzik a kokárdát ilyenkor, március 15-én fiatalok és idősek, talán még kicsikét ki is húzzák magukat. Biztosan van önöknek is válasza, mi történik, mi az igazi nagy titok, mi a rejtély. Magam azt gondolnám, hogy az időtlenség az, ami a misztikumot adja. A történetek hirtelen átugranak éveket, évtizedeket, időtlenné válik a világ, a monotonon pergő hétköznapok fogságából ki lehet törni egy pillanatra, az "én"-ből, az egyedüliből pedig közösség lesz és "mi" leszünk.

Ez történik – azt gondolom – ilyenkor, március 15-e környékén is. Egy pillanatra a miénk lesz a szabadság vágya és a szeretete, meg valami más is, amiről azt mondjuk, vagy azt hallottuk, hogy forradalom volt, polgári forradalom, pedig nem voltunk ott '48-'49-ben. De közel kerül hozzánk. Mintha osztoznánk azoknak a sorsában és törekvésében, akik részesei voltak azoknak a napoknak, hónapoknak, jó másfél évnek.

Ami a szabadságot illeti, ebben szerintem nincsen okunk panaszra, még akkor sem, ha valaki azt mondja, hogy egyébként lenne. Az más kérdés, hogy szabadnak lenni időnként átkozottul nehéz.

Magyarország visszanyerte szabadságát – legutoljára, reméljük, végérvényesen – 1990-ben. Sokra tartom ezt a szabadságot. Szeretném, ha az ország is értené és érezné. Hatalmas kincs, amit megszerzett, amit megkapott. Olyan, amelyet óvnia kell. '48-'49 ebben az értelemben, ha csaknem másfél évszázaddal később is, de már teljesült. Volt közben még egy-két dolog ebben a 150 évben. Jó is meg rossz is.

A másik történettel, amit polgári forradalomnak, a fejlődés dolgának hívunk, kicsikét cudarabbul áll az ország. Kár is lenne tagadni. Megtanultuk Kölcsey szövegét a hazáról és a haladásról, forgatjuk, ízlelgetjük, szeretjük is használni. Időnként nem is tudjuk, mire véljük. Nem szeretnék erőltetett párhuzamokat vonni itt, másfél évszázad távlatából. Még azt mondanák, hogy politikai gúnyt és játékot űzök a történelemmel. Ehhez nincs elég bátorságom. De minél többet lapozom annak az időszaknak politikusait, államférfiait, gondolkodóit, az ő műveiket, akarva-akaratlanul időnként azt érzem, mintha ugyanarról beszélnének, mint amiről mi beszélünk. Ugyanazok az ő nyavalyáik, mint a mi nyavalyáink.

Azt mondja Széchenyi, hogy a haladás feltétele a tudás és a műveltség – ahogyan ő ezt a kettőt hívja: a közértelmesség -, és azt mondja, hogy a közértelmesség semmi más, mint az, hogy megismerjük a körülményeket és a lehetőségeket, ami nem fog mást jelenteni, mint a haza reális helyzetének ismeretét és nyilván az erre alapozott cselekvést. A közértelmesség a szükségletek és lehetőségek számbavétele. Olyan sok álmodozó van. Ugye önök is szeretnek álmodni? Szeretnek magánéletükben. És mondják, hány álmuk vált valóra csak a szerencse által? Hogy csak úgy jött? És hány olyan, amiért tenni kellett valamit? Én úgy látom, hogy azok vannak többségben – nemcsak személyként, hanem tapasztalatként is -, akik úgy látják és azt tapasztalják, hogy az álmok a lehető legritkább esetben kopognak be valóságként, inkább csak hívogatva nyitják az ajtót, de nekünk, önöknek kell átlépni rajta. Bele lehet burkolózni a haza pátoszos, fölemelő, időnként megrázó szeretetébe, de ha ez lefegyverző, akkor időnként inkább elvesz, mintsem hozzátenne. Valahol figyelmeztet is erre Széchenyi. Azt mondja, hogy: Szeresd a hazát, de a túlzott szeretet eltakarja a hibát és nem segíti elő a nemzet fejlődését.

Magam is azt gondolom, hogy több a haza szeretete, mint e szeretet hangoztatása, a szeretet külsőségeinek magunkra vétele. Sokkal inkább az, amiről korábban szólt és beszélt: a körülmények és a lehetőségek ismerete, a reális látás és ennek alapján a cselekvés. Másutt azt mondja – még mindig Széchenyinél tartok -, hogy a haladó nemzet feltétele a nemzet gondolkodásában az, hogy a képzelet, az emlékezet és az ítélőképesség helyes arányban álljon, de azért – teszi hozzá – az ítélőképesség kerekedjen felül. Mondjuk a képzeleten.

Oly jó lenne azt hinni, hogy elég képzelni. Oly jó lenne azt hinni, hogy nincsen más dolog, mint lélekben és észben azonosulni a hazával. És ki tesz érte? Mi magunk. Álmainkkal is, de leginkább cselekvőképességünkkel jelentjük a hazát.

Annyira szeretném, ha lenne több bátorságunk legyőzni a kétséget, ami bennünk van, a félelmeket, amelyeken osztozunk és el mernénk indulni. A félelmet lehet kezelni bezárkózással. Lehet kezelni bénultsággal, de a vezetőknek, akiknek egy országnak kell irányt szabniuk, lehet kezelni úgy is, hogy kezet nyújtanak és kísérik, vezetik, bátorítják a nemzetet. Persze igazuk van, a vezetőknek van még egy felelőssége. Ne diktáljanak olyan tempót és olyan irányt, amelyet a nemzet nem képes követni. Hogy értsék, hogy a nemzet fejlődéséhez szükség van partnerségre, és ebben a partnerségben a kezdeményező szerep a nemzet vezetőié. Van mit tanulni mindnyájunknak ebből, és itt természetes módon utalok önmagunkra is. Mert mit sem ér a haladó gondolat, mit sem ér a nemzet felemelésének vágya, akár a tiszta szándék, ha a nemzet egésze, de legalábbis elegendően nagy része nem tud, nem akar, nem képes osztozni a szükséges cselekvések sokaságában, inkább megriad attól.

Komoly figyelmeztető ez mindnyájunk számára. Ugyanakkor amikor keressük az egységet – mert másra sem vágyunk jobban -, el kell dönteni, minek az egységét akarjuk. A restség egységét? A félelem egységét, vagy az egymás ellen való küzdelem egységét? Esetleg a nemzet felemelésének a progresszióban való közös egységét? Nyilván ez utóbbit szeretnénk.

Azt mondja Kölcsey, hogy: Kössünk mindenkit közös érdekkel a hazához, és az érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon. Tulajdon a szónak abban az értelmében is, ahogy korábban Széchényinél használtuk. A tudás a műveltség értelmében, és nyilván a kézzel fogható tulajdon értelmében is.

Mindaz, amiről beszélek, az a polgárosodás. Önállónak lenni, szabadnak lenni, biztonságban lenni – milyen furcsa: akiket ünnepi beszédeinkbe foglalunk, akikre hivatkozunk, akik a mintáink, erről beszéltek 150 éve. Ugyanezt látták. Ugyanerre próbálták buzdítani saját nemzetüket. Mi most, 160 évvel később ugyanitt tartunk.

Biztos vagyok abban, hogy jó 160 év múlva majd az akkoriak még mindig arról fognak beszélni, hogy van távlata a szabadságnak, van távlata az emelkedésnek, van távlata az együttműködésnek és a partnerségnek. Ez egy soha be nem fejeződő története valamennyi nemzetnek.

Hölgyeim és Uraim, Drága Barátaim! Mindenkinek, aki ma hallgat, néz bennünket, részt vett az ünnepeken, hadd mondjak egy személyesnek tűnő mondatot, gondolatot az ünnepi beszéd végén.

Tudom, hogy időnként már önök is izgulnak, amikor nemzeti ünnep jön. Tudom, hogy az örömbe nem ritkán most már aggodalom is vegyül. Vajon miből lesz több, konfliktusból vagy az emelkedettségből? Délután, amikor a budapesti Lánchíd környékén sétáltunk, mosolygó, nevető, játszó, nézelődő embereket, családokat láttunk. Szabadok voltak. Bizakodóak, egyszerű hétköznapi emberek, mint önök és mi. Azt hiszem, szerették a hazájukat. Nyilván tele voltak egy sor kétellyel, mi van a gyerekkel, az édesanyával, a munkával. De azért jöttek ki a térre, mert a nemzet közös ünnepét akarták ünnepelni. Nem volt ott egy rossz szó sem. Nem volt ott egy acsarkodó megjegyzés sem. Egyszerűen ünnepeltek. Ma inkább ez volt jellemző. Ez akkor is igaz, ha Kolozsváron, ahogy hallom, valaki, akinek egy bűne volt, hogy magyar kokárdát viselt és indult az ünnepre, atrocitásba keveredett. Ez akkor is így volt, hogy Demszky Gábor, úgy látom most már egyetlenegy évben sem tudja elmondani a beszédét a nélkül, hogy valaki ne gondolná úgy, hogy a szabadság ünnepén a szólás szabadságától kellene megfosztani ezt az egyébként kiváló férfiút.

Az ünnep mégis felemelő volt, tiszta volt, tele volt örömmel és kevesebb aggodalommal. Azt tudom Magyarországnak kívánni, merjen és tudjon szabad lenni végre és keresse az egységet, de ne az acsarkodásban, ne az ellenségeskedésben, hanem a nemzeti progresszió fölemelő lehetőségében.

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!