Erdő Péter: A papság küldetése

1. Amikor Nagycsütörtök délelőttjén olajszentelési szentmisét tartunk, különösen is tanúságot teszünk arról, hogy mi a püspök és a papság küldetése az Egyházban és a világban. Amikor a székesegyházban, itt most főegyházmegyénk budapesti társszékesegyházában, az egyházmegye minden részéről érkezett paptestvérekkel együtt mondom a szentmisét, és megszentelem a krizmát, a keresztelendők olaját és a betegek olaját, az idén különösen is átérzem a püspöki és az áldozópapi rend alapvetően közösségi vonatkozását. Fölszentelésénél fogva minden pap szentségi közösségben van püspökével. A tisztelet és az engedelmesség ígérete a papszentelés szertartásában a saját főpásztornak és utódainak szól. Rajtuk keresztül méltán érezheti minden pap, hogy eleven, cselekvő része a világegyház nagy közösségének, az Egyházban és a világban működő, külön szentségben is megalapozott apostoli jelenlétnek és küldetésnek. A püspökök pedig a szentelés és a Szent Péter utódával való teljes közösség által tagjai a püspökök testületének, amelyben az apostolok testülete állandóan fennmarad. Ez a testület, fejével, a pápával együtt és soha nem nélküle, hordozója az egész Egyházra szóló legfőbb és teljes hatalomnak (Lumen Gentium 22; Nota explicativa praevia 4; Christus Dominus 4). Ez a hatalom pedig szolgálat, amely különleges kegyelmi hatékonysággal és erővel rendelkezik. Krisztus hármas küldetésének, a tanítói, a papi és a pásztori küldetésnak a gyakorlására szól az idők végezetéig.

Ennek a hármas küldetésnek folytatója és részese az egész Egyház, részese minden megkeresztelt ember. Mindannyian magunkon viseljük a keresztség által Krisztus képét, ebben egyenlő mindnyájunk méltósága. Mindnyájunk keresztényi küldetése cselekvő, tevékeny működésre és nem pusztán passzív elfogadásra szól. Közös a küldetés: Krisztus testének építése (Lumen Gentium 32). A konkrét feladatok azonban különbözők. A papszentelésben nem csupán fokozatban, de lényegileg másképpen részesedik az ember Krisztus hármas küldetésében, mint ahogyan ebből a keresztség és a bérmálás által részesül (Lumen Gentium 10b). Ezért állítja a II. Vatikáni Zsinat, hogy Krisztus misztériuma, amely az egész emberiség történelmét átjárja, szüntelenül hat az Egyházban, és főként a papi szolgálat által fejti ki hatásait (vö. Optatam Totius 14a; Lumen Gentium 7,8).

2. A most felolvasott evangéliumi részletben maga Jézus vall arról, hogy mi is az ő küldetése. Ezzel is megvilágosítja számunkra a mi papi küldetésünk lényegét. Felolvasva Izaiás próféta szavait (Iz 61, 1-2) azonosul azzal a messiási küldetéssel, amely ott megjelenik.

Először is nem akármilyen küldetésről van szó, hanem felkenésről. Az Úr Lelke van a Messiáson. Mi is különleges felkenést kaptunk, amikor részesültünk az egyházi rend szentségében. Ezt idézi emlékezetünkbe a mai krizmaszentelés is. Nem csupán emberi ismereteinkre, rátermettségünkre, tapasztalatainkra hagyatkozhatunk, ha valóban papi küldetésünket látjuk el, hanem velünk van a Szentlélek: a szentségi kegyelem működik általunk. Hányszor döbbenünk rá arra, hogy egy szentbeszédünknek, egy oktatásunknak, egy gyóntatói szolgálatunknak életet fordító hatása van valakinek a számára. Néha évtizedek múltán idézi vissza valaki szavainkat. Nem ritkán magunk sem gondolunk bele, hogy milyen döbbenetes erők működnek általunk. De ez a tény egyrészt alázatosságra késztet minket, mert munkánk hatása nem a mi kiválóságunk eredménye, hanem az általunk működő isteni erőé. „Mi csak haszontalan szolgák vagyunk". Másrészt ez a szentségi felkenés a végtelen bizalom forrása is a számunkra. Mindig ott van nem is a tudatunk, nem is az érzelemvilágunk mélyén, hanem magában a szentségi pecséttel átformált lényünkben a Szentléleknek az az ereje, amely végbeviszi Krisztus művét a világban a történelem végezetéig. Ha saját papságunkra gondolunk, fel kell emelnünk fejünket, és bizalommal kell hirdetnünk Krisztus üzenetét, ahogyan a tanítványok tették Pünkösd napján. Nem a magunk bölcsességét kell hirdetnünk, hanem azt, amit Gazdánk és Mesterünk bízott ránk. Ez az igazság hangozhat néha szerényen. Lehet, hogy nem tartalmazza a zajos aktualitások szenvedélyeket felkorbácsoló jelszavait, de hatalmasabb minden földi erőnél és igazabb minden földi igazságnál. Ne ijedjünk meg, ha Krisztusról és az ő evangéliumáról szólva olykor azt halljuk, miért nem beszélünk inkább a lényegről, a napi gondokról, a minket körülvevő világ küzdelmeiről. Mi hitünkben tudjuk, hogy Jézus Krisztus tiszta üzenete, feltámadásának örömhíre mindennek a lényege, tudjuk, hogy gyengesége erősebb az embereknél, hogy szerényen hangzó üzenete átlényegíti a mindennapokat és magában hordozza a választ egyén és közösség napi gondjaira és nyomorúságaira is.

Másodszor, a küldetés tartalma: örömhírt vinni a szegényeknek, kiváltást, szabadon bocsátást hirdetni a foglyoknak, látást a vakoknak, szabadulást az elnyomottaknak. Az emberi életnek ezeket a példáit Izaiás könyve a messiási küldetés tartalmának érzékeltetésére használja fel. Ha ma, majd kétezer év után azt kérdezzük, hogy valóban Jézus volt-e a szabadító, valóban beteljesedett-e ez az Írás már akkor, ott, Názáretben, akkor előbb meg kell értenünk, mit is jelent ez a sok ősi kép. Jelent először is valódi gyógyulást a szó szoros értelmében, hiszen Jézus vakokat is gyógyított, ezzel is közölte a kortársakkal, hogy benne érkezett el, akit vártak. És jelenti az elnyomottak és a foglyok kiszabadítását is, bár Jézus nem vállalta semmiféle szabadságharc vagy fegyveres akció vezetését, sőt Péternek is azt mondja elfogatásakor: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat!". Mintha éppen az ellenkezője történne annak, amit az emberek nagy része vár. Magát Jézust is elfogják, ő is szorongatott és elnyomott lesz, akit megkínoznak és kivégeznek. De a szenvedés története nem önmagában áll, nem önmagában jelzi a Messiás diadalútját, hanem a feltámadással együtt. És azt olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus halála után halottak támadtak fel sírjukból, jártak a Szent Városban és többeknek megjelentek. De Jézus már életében is támasztott fel halottakat. Jairus leányának feltámasztó szavait az Újszövetség arám eredetiben idézi: „Talita kum". Nem varázsige ez, hanem történelmi emlékezés egy szabadulásra, szabadulásra olyan börtönből, amely minden emberi fogságnál súlyosabb: a halál börtönéből. Lázár feltámasztásakor pedig Jézus isteni hatalommal oldja fel a halál kötelékét, de emberi erővel kell lebontani Lázárról a temetési gyolcsok kötelékeit. De szabadulást hoz Jézus a foglyoknak a történelem távlatában is. Nyugati kultúrkörünkben – minden szégyenletes ellentmondás dacára – a keresztény örömhír nagy hatással volt a rabszolgaság megszűnésére. Az újkorban pedig fogolykiváltó szerzetesek ajánlották fel magukat a túszul ejtett keresztények kiszabadítására. A szabadító Krisztus fénye ragyogta be Szent Maximilián Kolbe alakját is, aki maga lépett a sokgyermekes családapa helyére és vállalta az éhségkamrában a nyomorúságos pusztulást, amit a gonosz hatalom kollektív büntetésként rótt ki a rabokra.

3. Nekünk, papoknak tehát Krisztus küldetését kell folytatnunk, mégpedig különleges kegyelemmel és erővel. Pásztornak kell lennünk, aki szeretettel vezeti a rábízott közösséget. Nagyon is aktuális korunkban a II. Vatikáni Zsinat egyháztana, amely újra hangsúlyozza, hogy az Egyház közösség, mégpedig nemcsak evilági értelemben, hanem szentségi hatékonysággal: a mi szeretetközösségünk, a közös hit, a szentségek és a Krisztustól rendelt pásztorok közössége bekapcsol minket a Szentháromság életközösségébe. Nem puszta kellemes társaság tehát egy plébániai közösség, egy egyházmegye vagy a világegyház közössége.

A Városmisszió tavaly ősszel különlegesen is felhívta a figyelmünket ennek az objektív, szent, a hit igazságain és a szentségek erején épülő, de közben nagyon emberi és életszerű közösségnek a fontosságára. Plébániáinkon mintha végigsöpört volna a Szentlélek elevenítő lehelete. A városmisszió szervezőivel együtt áttekintettük a hatásokat és az eredményeket. Sok olyan programot, feladatot és kezdeményezést találtunk, amelyet az egyes plébániákon – akár évente egyszer, néhány napon át egyidejűleg is – meg kell ismételnünk. Közben rádöbbentünk a segítő szeretet gyakorlásának fontosságára. Igen, a mártíria és a liturgia tanúságtétele mellett azonosságunk döntő része, küldetésünk nélkülözhetetlen eleme a diakónia, a segítő szeretet tanúságtétele. A négy másik európai városból is olyan javaslatok érkeztek, hogy segítsünk közösen egy várost, egy egyházmegyét a harmadik világban. Bárcsak ez a kezdeményezés is mielőbb megvalósulna. Sohasem lehetünk olyan szegények, hogy ne tudnánk adni, vagy segíteni másoknak is. Nekünk van szükségünk erre a távolba ható szeretetre, hogy jobban megértsük a saját helyzetünket, Egyházunk, keresztény mivoltunk jelentését.