Oktatáspolitikai Fejpénztakarék

A legutóbbi oktatáspolitikai híradások egyik legtöbb vitát, nem egy ponton felháborodást kiváltó döntése a tankötelezettségi kor leszállítása. Az, hogy ennek milyen kontraproduktív hatásai lesznek, azt hosszú távon pontosan látni elég nehéz. Az azonban jelenleg is egyszerűen belátható, hogy alapvetően nem a szocializációs vagy munkaerőpolitikai döntések dominálnak a háttérben, hanem az az egyszerű matematikai művelet, hogy a kevesebb gyerek az iskolában az egyben kevesebb „fejpénzt" is jelent az állam kiadási oldalán. Ugyanakkor összkiadásban még ez sem teljesen bizonyos, hiszen az élet színpadára fiatalon kikerülők olyan társadalmi nyomást és feszültséget kelthetnek, melyek összköltsége már nem bizonyosan pozitív.

A közgazdasági kristálygömb-nézés helyett a fejpénzekkel való takarékosság közvetlen hatásain érdemesebb kicsit elgondolkodni. Az egyik legközvetlenebb hatás az a munkaerőpiac fokozott megterhelése. Az ugyanis napjainkban is probléma, hogy a munka nélkül maradók két rétegét fenyegeti legjobban a tartós munkanélküliség. Az egyik a többdiplomás túlképzett középkorúak rétege, akik felvételéről a munkahelyre annak a középvezetőnek kellene dönteni, akinek az újonnan felvett kollega, tapasztalata, végzettsége okán, a leginkább konkurenciája lenne. Természetesen a tankötelezettségi kor leszállítása nem ennek a többdiplomás rétegnek a számát fogja gyarapítani. Sokkal inkább a másik népes rétegét a tartósan állást nem találóknak. Ez a réteg az alacsonyan képzettek rétege. Azoké az embereké, akik szakképzettség nélkül, és érettségivel, vagy anélkül próbálnak helyet találni a nap alatt.

Egyre kevesebb eséllyel próbálva munkát találni, mivel a technológiai fejlődés egyre kevesebb olyan munkahelyet hagy szabadon, ahol a puszta biológiai munkabírás kap uralkodó szerepet. Nem annyira szerényen gondolkodó biológiai gépek, mint a gépeket hatékonyan kezelni, az új technológiákat megtanulni képes munkavállalók számára nyílnak új munkahelyek. S a régiek betöltésére is inkább ilyeneket várnak. Meg persze találnak is, mivel a munkanélküliségi statisztika kedvezőtlen alakulása biztosítja azt, hogy magasan kvalifikált munkavállalókat is lehet találni közepesen kvalifikált munkahelyekre. Ennek fényében nézve az iskolakötelezettség leszállítását elég siralmas képet kaphatunk. A megcélzott 15 éves korhatár ugyanis egy sajátos vízválasztó a jelenlegi iskolarendszerben is. A hagyományos osztálybasorolást figyelembe véve ez az a kor, amikor sok gyermek kijárja a 8. osztályt, mivel a gyermekek nem parancsszóra születnek az év első felében, hogy hatodik életévükben megkezdhessék tanulmányaikat.

Így a tankötelezettség leszállítása könnyen belátható módon azok számát fogja elsősorban gyarapítani, akik nemhogy konvertálható szakképzettséggel nem fognak rendelkezni, de még érettségijük sem lesz. Egy olyan társadalmi környezetben, ahol az érettségi köznapi fétiseink egyikévé vált az évtizedek során. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy meddig érdemes az iskolapadban rejtegetni a potenciális munkanélküliek tömegeit, de ez a vita valószínűleg nem a gyermeki kor határán válik élessé, hanem a felsőfokú szakképzésben, illetve általában a felsőoktatásban. A másik érv, hogy az érettségi fabatkát sem ér, ezen a ponton szintén „nem játszik", mivel a jelenlegi leszállított korhatár időszakára amúgy is kevesen szereznek érettségit. Így viszonylag nettó a mérleg a képzetlen állástalanok számának potenciális növekedésében. Ez az a réteg, melyet a modern kor zselléreinek nevezhetnénk. Azzal a különbséggel, hogy az annak idején a zselléreknek mérsékelt, de létező megélhetési lehetőséget biztosító munkalehetőségek nem állnak tömegével rendelkezésre.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy állami nagyberuházások keretében ne lehetne akár tömegével olyan munkahelyeket teremteni, ahova például kubikusok, hórukk-emberek kellenek nagy számban. Azonban egyrészt nem kerültek bejelentésre ilyen állami törekvések a korhatár-leszállítással, másrészt az ilyen állami vállalkozások a már most munkán kívül rekedtek számára is üdvözlendő megoldások lehetnének a megélhetési problémák csökkentésére. Mivel pedig a jelen munkanélkülijei számára sem nyílnak tömegesen ilyen álláslehetőségek, a munkaerőpiacon közeljövőben megjelenő képzetlen tömeg megjelenésekor is csak véletlenszerű elhelyezkedési lehetőségekkel lehet számolni. Ez óhatatlanul két jelentős problémát fog azonnal felvetni. Nevezetesen azt a két egymással összefüggő kérdéskört, hogy miként lehet biztosítani ezeknek az embereknek a megélhetését, valamint miként lehet elejét venni, hogy az így utcára került emberek ne szó szerint az utcán kössenek ki. Ha ugyanis segélyezni szükséges majd ezeket az embereket, akkor a költségvetési mérleg esetben sem biztosan pozitív a fejpénzek ilyetén megspórolása.

Természetesen van ennek egy hosszabb távú kihatása is a következő nemzedékekre való szocializációs hátrányok növekedésével. A gyermek számára nyilvánvalóan a családi példa az, ami meghatározó. Ha nevelkedése során azt látja, hogy nem a munka világa az, ami a család megélhetését meghatározza, akkor a későbbiekben is könnyen alakulhat ez a kép az uralkodóvá saját későbbi életes során is. Ahogy a tudás megítélése, és az iskolába járás, vagy akár az iskola hanyagolásának „hagyománya" is örökletes lehet. Márpedig az sem nehezen prognosztizálható, hogy a 15 évesen önálló bevételre kényszerített gyermekek a családalapításra is fiatalabb korban adják majd a fejüket. Márpedig a modern zsellérség folyamatos, és akár bővített újratermelése aligha lehet társadalmi cél, még akkor sem, ha a demográfiai statisztika kozmetikázására nagyon pozitív hatással lehet az első néhány évben. Ha csak a segélyeket, vagy azt sem tudja a társadalom felajánlani a későbbiekben, akkor könnyen lehet, hogy a következő nagyobb beruházásokat nem a munkahelyek, hanem a büntetés-végrehajtás intézményrendszerében kell majd megejteni. Márpedig az élet- és vagyon-biztonsághoz való jog is tekinthető egyfajta polgári alapjognak. De természetesen felesleges lenne az amúgy sem ritka előítéletességet szítani.

Ez a jelen írásnak sem célja. Éppen ellenkezőleg. Sokkal inkább egy olyan nézőpont felvillantása volt a cél, ami talán túlmutat a ma statisztikáin. Mert a kvótákkal való gazdálkodás nagyon vonzó lehet egy pénzügyi szakbarbár szemében, de aligha szolgálja kizárólagossága a jövőt akkor, ha emberek, gyermekek életével játszik. Már akkor, ha ez a jövő fikarcnyit is érdekli a ma, esetleg nem is túl széles látókörű szakbarbárjait.

Simay Endre István