PSZÁF értékelés Az MNB Hitelezést élénkítő új Eszközeiről

A jegybank fedezett forrásnyújtási és jelzálogkötvény-vásárlási programja erősítheti a hitelezést, de az aktivitás élénküléséhez a keresleti oldal bővülése is szükséges. A jelzálogpiac intézményi szerkezeti liberalizálásának nem láthatók az előnyei, a társadalmi költség viszont a piac prudenciális biztonságának lazulása volna a PSZÁF értékelése szerint.

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) 2012 február 15-én bejelentette, hogy kiszélesíti a jegybanki eszköztárat. A döntés három fő elemet tartalmaz: kétéves lejáratú, a jegybanki alapkamathoz kötött változó kamatozású fedezett forrásnyújtást; a jegybanki eszköztár igénybevételéhez figyelembe vehető fedezeti értékpapírok (jegybankképes értékpapírok) körének kiszélesítését; jelzálogkötvény vásárlási programot.

Az intézkedések részletei még nem ismertek, így azoknak csak a koncepciója értékelhető. A jegybank közleménye és Simor Andrásnak, az MNB elnökének nyilatkozata széles körűen bemutatja az új eszközök bevezetésének indokait és korlátait. Ezek is jelzik, az eszközök egy része a hitelezési képesség erősödését eredményezheti akkor, ha a hitelkereslet növekedésnek indul. Vagyis a fedezett forrásnyújtás és a jelzálogkötvény vásárlási program is felkészülésként értékelhető a majdani gazdasági élénkülés finanszírozási oldalról történő támogatására. A hitelezési aktivitás csak akkor bővül, ha a hitelezési hajlandóság, a hitelezési képesség és a hitelkereslet egyaránt növekedésnek indul.

Ahogy azt a jegybank elnöke is kiemelte, a likviditás csak egyik eleme a hitelezési képességnek, miközben a keletkező veszteségek a szektor szavatoló tőkéjét terhelik, és így korlátozzák a bankok hitelezési kapacitásait. Ezért a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) egyetért azzal, hogy a lépés segítheti a jövőbeni finanszírozást. Önmagában azonban nem tudja megoldani a hitelezési aktivitás visszaesésének problémáját.

Fontos az a jegybanki törekvés is, amely a bankrendszer forrásainak lejárati szerkezetét a hosszabb lejáratú források irányába igyekszik eltolni. Egyes bankoknál ugyanis viszonylag jelentős a rövidebb források súlya, miközben a portfoliók jelentős része közép vagy hosszú lejáratú hitelekből áll.

Az MNB egyértelműen hitelkínálati korláttal magyarázza a hitelezési aktivitás csökkenését, a PSZÁF azonban a legutóbbi kockázati jelentésében a két oldal – hitelkínálat és hitelkereslet – szerepét közel azonosan ítéli meg. A PSZÁF a rendelkezésre álló információk, a helyszíni vizsgálatok és prudenciális beszélgetések tapasztalatai alapján úgy látja: a hitelkereslet és a hitelkínálat körülbelül azonos mértékben felelős a finanszírozás jelenlegi visszaeséséért.

A 2008-as válság kitörését követően a hazai (és a nemzetközi) bankrendszer hitelezési hajlandósága kétségtelenül jelentősen csökkent, ami a nem teljesítővé vált portfoliók folyamatosan növekvő arányát tekintve érthető, és prudenciális szempontból megfelelően óvatos magatartás volt. A 2010-ben megindult, és 2011. I. negyedévéig tartó, valamelyest gyorsuló gazdasági növekedés mellett ez a banki magatartás a vállalati szektor egy részénél, ahol nem állnak rendelkezésére egyéb finanszírozási források – külföldön felvett vagy tulajdonosi hitel, tőkepiaci forrásbevonás, kockázati tőkealap bevonása, uniós vagy más szupranacionális szervezetektől származó források, stb. – finanszírozási korlátot okozott.

A jelenlegi helyzetben azonban, amikor minden mutató, többek között a jegybank gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzése, a vállalati betétek gyorsan növekvő állománya, a vállalati beruházásokra vagy a munkahelyek számára vonatkozó vállalati várakozások, beszerzési menedzser index, készletállomány, rendelésállomány, stb. a gazdasági aktivitás csökkenését vagy csökkenő ütemű növekedését vetíti előre, a hitelkereslet hatása ugyanolyan szerepet játszik a hitelezési aktivitás visszaesésében, mint a hitelkínálat visszafogása.

A vállalati szektor egy része, elsősorban a kis- és mikrovállalkozások, s egyes projektek (szálloda, iroda, stb.) esetében így jelentős a finanszírozási korlát, miközben a szektor többi része nem igényel további finanszírozást, vagy hozzájut ahhoz hazai banki vagy egyéb forrásból. A PSZÁF egyetért ugyanakkor azzal a jegybanki értékeléssel, hogy a hitelkínálati oldal mind a hitelezési képesség, mind a hitelezési hajlandóság tekintetében gyengült az utóbbi egy évben.

A jegybankképes értékpapírok körének szélesítésére vonatkozó részletes tervek még nem ismertek. Ahogy a jegybank elnöke is utalt rá, itt jelentős mértékben azért vált szükségessé a felülvizsgálat, mert a magyar szuverén adósság leminősítése miatt a jegybankképes értékpapírok köréből a jegybank jelenlegi fedezet befogadási szabályai szerint számos olyan fedezet kikerülne, amelyeket ma a hitelintézetek használhatnak a jegybanki források igénybevételéhez. Azt, hogy ténylegesen mennyire szélesíti ki az intézkedés a befogadható fedezetek körét, csak a részletek ismeretében ítélhető majd meg.

A jelzálogkötvény-vásárlási programot 2010-ben már alkalmazta a jegybank, és a bankok a rendelkezésre álló kereteket kihasználták. Miközben azonban 2010-ben a MNB is úgy értékelte, hogy a jelzáloghitelezés intézményrendszerének átalakítása nem időszerű, ma ezzel szemben liberalizálni kívánja a hazai jelzálogpiacot, és ebben külföldi tapasztalatokra is hivatkozik.

A piac liberalizálása az adott piacon jellemző árakat általában kedvezően csökkenti. A liberalizálás társadalmi költségei azonban gyakran vitatottak. Ilyen költség a jelzáloghitel prudenciális szempontból vett biztonsága, amely ma itthon nagyon erős. A jelzáloglevelek mögött álló eszközök jelenleg egyértelműen, intézményileg a jelzálogbankokban elkülönítve találhatók, azokra szigorú értékelési és felügyelési előírások vonatkoznak.

Ennek biztosítása egy olyan bankban, amely más típusú finanszírozási tevékenységet (például vállalati vagy projektfinanszírozást) is végez, csak úgy lehetséges, ha a befektetési szolgáltatásokhoz hasonló „tűzfallal" határolják el, ahogy az egyébként például Németországban is történt. Ezzel biztosítható az, hogy a jelzáloghitel-portfolió ne legyen kitéve az egyéb tevékenységekből fakadó kockázatoknak. Ekkor azonban az elkülönült jelzálog-hitelintézet és az univerzális bankon belül elkülönített jelzáloghitelezés költségei között már nincs lényeges különbség, mivel a költségek többsége a tevékenységhez, és nem annak intézményi formájához kötődik.

A jelzáloglevél-kibocsátás és a kapcsolódó előírások teljesítésének költsége magas, ezért erős méretgazdaságossági korlát is érvényesül. A német piacon például jellemzőek a nagy összegű, jumbo kibocsátások, vagyis ez az eszköz a kisebb és közepes bankok számára nem jelent alternatívát.

A jelzálog befektetők – és ezzel a jelzáloglevél kibocsátások sikere – szempontjából kritikus, hogy egy esetleges bankcsőd esetén mi történik a befektetésükkel. A mai magyar szabályozás a nemzetközi gyakorlattal összhangban fedezeti biztost rendel a jelzálogbankba bankcsőd esetén, aki a jelzálogleveleket és a fedezetül szolgáló ingatlanokat a jelzáloglevelek lejáratáig kezeli, ezzel védve a befektetők, köztük a kisbefektetők érdekeit. Ezzel egyenértékű jogi megoldás kialakítása egy univerzális bank esetében nem lehetséges. Egy, a mainál kevésbé erős megoldás is a csődjogi szabályozás jelentős átalakítását igényelné.

Ma nem láthatók annak előnyei, hogy a jelzáloghitelezés intézményi szerkezete átalakuljon, a jegybank tervei azonban részleteiben nem ismertek. Ugyanakkor ma fontos szempont az intézményi és szabályozási környezet stabilizálása, a további változások szükséges minimumra csökkentése annak érdekében, hogy a szektorban az üzleti aktivitás tervezhető legyen, a bizalom helyreálljon, és a bankszektor azt tegye, ami a feladata: finanszírozza a reálgazdaságot.