„Nehezen veszítek, győzni szeretek” – interjú Palkovits Miklós akadémikussal
5 perc olvasás
Milyen hatással volt az idegtudományra és egyúttal egy magyar kutató személyes pályájára is egy amerikai kutatócsoport karácsonyi partija közben bemutatott agymintavételi módszer? Hogyan járult hozzá ez az eljárás az az agy kémiai feltérképezéséhez? Egyebek mellett ez is kiderül az Utak a Széchenyi térre című interjúsorozat újabb részéből.
Eleinte leginkább a számok érdekelték a kőbányai munkáscsalád „jó fejű” gyermekét, de a matematika iránti vonzalom helyét a gimnáziumban már főleg a történelem és a földrajz vette át. Egy tanári huszárvágás következményeként mégis az orvosi egyetemre kerül. A tanulás mellett évekig egy téglagyárban dolgozott, 1956-ban pedig a fegyveres Nemzetőrség parancsnoka volt az egyetemen. A magát „csak azért is megmutatom” mentalitásúnak tartó tudós neve az általa kitalált agymintavételi módszernek köszönhetően vált nemzetközileg is ismertté. A kémiai neuroanatómia egyik megalapítójának tekintett Palkovits Miklós a legtöbbször idézett magyar kutató: a publikációira tett hivatkozások száma meghaladta a negyvennégyezret, de arra a legbüszkébb, hogy van tizenkét olyan publikációja, amely több mint 45 éve jelent meg, és még tavaly is összesen 54-en idézték.
„Egy hosszabb interjúban elevenítsék fel életük és kutatói pályájuk meghatározó állomásait” – ezzel a kéréssel fordult Lovász László, az MTA elnöke néhány, az elmúlt évtizedekben saját tudományterületén meghatározó akadémikushoz egy 2016 őszén írt levélben. A beszélgetések szerkesztett változatát folytatásban közli az mta.hu.
A sorozatot a Simai Mihály közgazdásszal készített interjú nyitotta meg, majd a Ritoók Zsigmond klasszika-filológussal, illetve a Vámos Tibor villamosmérnökkel készült beszélgetésekkel folytatódott.
Ezúttal a Palkovits Miklós agykutatóval készült interjút olvashatják. Az akadémikus beszélgetőtársa Velancsics Béla, az MTA Kommunikációs Főosztályának munkatársa volt, aki nemcsak tudományos pályájáról, hanem az életét meghatározó fordulatokról, személyes élményeiről is kérdezte Palkovits Miklóst.
Az interjú két formátumban is letölthető:
Részletek a beszélgetésből:
„Lehetőséget kaptam egy nyáron arra, hogy a kőbányai Kerámia téglagyárban dolgozzam. Később fél- vagy negyedállásban a gimnázium végzése mellett is dolgoztam. Először csak az érdekelt, hogy hol adják a legtöbb pénzt. Mondták, hogy menjek az agyagbányába, de nem bírtam fizikailag. Akkor mondták, hogy menjek fel oda, ahol a téglát rakják szárítani. Ott azonban nagyon keveset fizettek, és nagyon szedett-vedett munkások voltak. Elhatároztam, hogy elmegyek behordónak. A behordó volt az, aki a szárított téglát csillén bevitte a kemencébe. A hosszú, ovális kemencében körben mindig égett a tűz, és nekünk sietni kellett a tűz odaérkezte előtt felrakni a kiégetendő nyers téglákat. Másfél nap múlva – amikor a tűz már továbbterjedt – a »kihordók« szedték ki a salakból a kiégetett téglát. Ennél borzasztóbb munka nincs: nemcsak a forróság óriási, de borzalmasan poros is, ezt nem csináltam. Viszont a »behordóból« később »rakómester« lettem.”
„Bevitt egy fekete autó. Otthonról éjjel. Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bevittek a gyűjtőfogházba. Ismerős hely volt kívülről, ott jártam el mindig előtte, amikor az elemi iskolába jártam. De végül is kaptam egy szabadulópapírt, hogy ellenforradalmi tevékenységben aktívan nem vettem részt. Ezzel bocsátottak el. Hagyták, hogy befejezzem az ötödik évet. Májusban viszont volt a fegyelmi bizottság ülése az egyetemen. Akkor bocsátottak el több tanárt, és akkor kaptam én egy négy félévre való eltiltást az egyetemről. Fellebbeztem az Egészségügyi Minisztériumnál, végül megengedték, hogy befejezzem az egyetemet.”
„Sokat foglalkoztam például azzal, hogy miként lehet az információhordozó agypályákat megfesteni, vagy mi történik akkor, ha ezeket a pályákat átvágjuk. A vágáshoz akkoriban fémből készült műtéti késeket használtak, de nekem támadt egy ötletem. A szövettanhoz használt fedőlemezből (0,8 mm vastag üvegből) olyan kést vágtam ki gyémánttal, amit úgy lehetett használni, mint egy késszerű, vékony műszert, viszont sokkal vékonyabb, finomabb volt, mint a fém műtéti kés, és olyan alakúra és méretűre vághattam ki, ami a végzendő műtéthez a legalkalmasabb. A pálya átvágásához szükséges paramétereket az állat koponyacsontján jelöltük be, és az üvegkéssel szabad kézzel vágtuk át az agy megfelelő részeit. Ez olyan finom művelet volt, hogy a korábbi 60-70 százalékos elhullást minimálisra lehetett leszorítani, néha valamennyi állat életben maradt a műtét után. Ez a „Palkovits-féle” glass-knife története. Egy kongresszuson egyszer heccből azért megkérdezték, hogy mi van, ha beletörik. Mondtam, hogy számtalanszor beletört, abban igaza van a kérdezőnek, de megvan az az előnye, hogy a „bent maradt” üveg megakadályozza a további belső vérzést. Mint ahogy Rejtő Jenőnél Fülig Jimmy is mondotta, amikor otthagyta a kését »valami matróz« hátában.”
„Egyébként mindenkinek azt mondom, hogy az első és legfontosabb dolog egy kutatónál: legyen önálló arca. Kell valami, amit az ember jobban tud másoknál, jobban tud, mint a környezete. Mert akkor, bárkivel dolgozik is együtt, annak teljes jogú partnere lesz. Axelrod azt tanította nekem, hogy amikor majd megkeresnek engem különböző ajánlatokkal mégoly neves szaktekintélyek is, először ne mondjak nekik semmit. Se igent, se nemet. Ha érdekel a dolog, akkor két nap múlva mondjak igent, de azzal, hogy nekem is van egy ötletem. Olyan, amit az engem megkereső vezető kutató intézetében meg tudnak valósítani. Így egyenrangú leszek vele.”
