A Dicstelen 133 Nap: 90 éve Kiáltották Ki A Tanácsköztársaságot

Több száz áldozatot és az ország nemzetközi helyzetének további gyengülését okozta a kilencven éve kikiáltott Tanácsköztársaság. Kun Béla 133 napos rémuralma alatt eltiltották az egyházi tanárokat a tanítástól, de még az imádkozást is betiltották. A kommunisták sorsát az előrenyomuló román csapatok pecsételték meg.

Az őszirózsás forradalom kormánya és Károlyi Mihály 1919 márciusában válságos helyzetbe sodorta az országot. Az I. világháborúból vesztesként kikerült Magyarország békeszerződéseinek megkötése és az ország határainak folyamatos fenyegetése nagymértékben beszűkítette a kormány mozgásterét. Az 1918-ban megalapított Kommunisták Magyarországi Pártja, és vezetőjük, Kun Béla szociális ígéretekkel állította maga mellé a nincstelen tömegeket.

Március 20-án a kormány megkapta a békeszerződés döntésének dokumentumait (az átadó francia Vix alezredes neve alapján Vix-jegyzéknek nevezett iratot), mely a román csapatok előrenyomulását és egy dél-magyarországi semleges zóna kialakítását irányozta elő. Károlyiék „szocialista" kormány megalakítása érdekében tárgyalásokat kezdtek a kommunistákkal a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesüléséről. Landler Jenő megegyezett Kun Béláékkal a proletárdiktatúra bevezetéséről. Este – miközben Károlyi az új szocialista kormány kinevezésére várt, az ő tudta nélkül elterjedt a híre – és másnap reggel a sajtó így közölte -, hogy a kormány és ő maga is önként lemondott, a hatalmat pedig a „proletariátusnak" adta át. Károlyi a történteket tudomásul vette, és visszavonult. Március 21-én Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

Betiltották az imádkozást

A Tanácsköztársaság az első intézkedései között bevezették a 8 órás munkaidőt. Szocializálták a pénzintézeteket és a lakóházakat, továbbá a húsz főnél többet foglalkoztató ipari-, bánya- és közlekedési üzemeket. Kisajátították a közép- és nagybirtokokat (ugyanakkor a földeket nem adták a parasztoknak, mert szövetkezetesítést terveztek). Húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgári lakásokba proletárcsaládokat költöztettek, általános bérrendezés keretében 10-80 százalékkal megemelték a jövedelmeket. Új tankönyveket adtak ki, megszüntették az iskolában a napi kétszeri imádkozás kötelezettségét, eltiltották az egyházi tanárokat a tanítástól, a nevelési és oktatási intézményeket állami tulajdonba vették. Egységes élelmezést vezettek be, de a jegyrendszer érvényben maradt. Az üzemek vezetését a munkásokra bízták, helyi tanácsok alakultak, néhány „szakember" az üzemi tanács ellenőrzése mellett irányította a termelést.

„Határozott erőszakot kell alkalmazni"

A népbiztosok már első ülésükön elhatározták, hogy forradalmi törvényszéket állítanak föl. Lenin első üzenetében már azt tanácsolta a vezetőknek, hogy lőjenek agyon szociáldemokratákat és kispolgárokat. Lenin 1919 május 27-i üzenetében a következőt ajánlotta: A proletárdiktatúra azzal jár, hogy könyörtelen, gyors és határozott erőszakot alkalmazunk, hogy megtörjük a kizsákmányolók, tőkések, nagybirtokosok és cinkosaik ellenállását. Aki nem érti meg, az nem forradalmár. A Tanácskormány a rendőrséget és a csendőrséget a Vörös Őrséggel váltotta fel (vezetője: Rákosi Mátyás), mely részben felfegyverzett munkásokból, részben a korábbi hivatásos állomány – utóbb a proletárdiktatúra szempontjából megbízhatatlannak minősült, s a diktatúra védelmére nem is mindig felhasználható – tagjaiból állt. Legfőképp Szamuely Tibor illetve Lukács György népbiztosok politikai háttértámogatásával, Cserny József vezetésével egy 200 fős különítmény állt fel, akik „Lenin-fiúk"-nak nevezték magukat. Hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források.

Vörös zászló került a városokra

A Vix-jegyzék átadását követően a békekonferencia Budapestre küldte tájékozódni Jan Christian Smuts brit tábornokot, aki április 4-én egy kedvezőbb javaslatot tett, megígérve a gazdasági blokád feloldását, és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. A kormányzótanács nem fogadta a javaslatot, erre Smuts befejezte a tárgyalásokat és elutazott Budapestről. Ezt követően az antant szabad kezet adott a szerb, román, cseh intervenciónak.

A román haderő április 16-án átlépte a demarkációs vonalat, és a hónap végére elérték a Tisza vonalát, a csehszlovákok pedig elfoglalták Sátoraljaújhelyt, és folytatták az előrenyomulásukat Miskolc, Eger, és Salgótarján irányába. A kormány kidolgozta a megszállt területek visszaszerzésének tervét, amely a bekerítés megszüntetését is eredményezhette volna. A Forradalmi Kormányzótanács (FK) intézkedései nyomán a 40 ezres Vörös Hadsereg 60 ezresre duzzadt, ám a román offenzívát megállítani nem tudta: 1919. május 1-jére a Tiszántúl elveszett. 1919. május 20-án általános ellentámadásba lendült a Vörös Hadsereg. A cél a román és cseh erők közötti ék kialakítása, a két ellenséges hadsereg szétválasztása, Miskolc és Kassa visszafoglalása, továbbá a Kárpátok megközelítésével a szovjet-orosz Vörös Hadsereggel való későbbi együttműködés lehetőségének megteremtése volt. Miskolc visszafoglalása sikerrel járt, ezután indult az ún. északi hadjárat, mely szintén sikeres volt: három hét alatt elfoglalták a Felvidék a Nyitra-Zólyom-Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. Azonban a visszafoglalt városokra már nem magyar trikolór, hanem vörös zászló került.

A bukás

Clemenceau francia miniszterelnök június közepén jegyzéket intézett a Kormányzótanácshoz, amelyben közölte Magyarország északi és keleti határait, és követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza e határok mögé. Cserében a románok ki fogják üríteni a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői – hosszas vita után – elfogadták a javaslatot. Június 30-án az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a román csapatok nem mozdultak a Tisza mellől. Stromfeld lemondott, a július 20-án indult offenzíva a Tiszántúl felszabadítására kudarcba fulladt.

Kun Béla július 27-én és 30-án táviratban kérte a moszkvai pártvezetést, 30-án személyesen Lenint, hogy nyisson frontot Besszarábiában a románok ellen. Bár Románia intervenciósként hadban állt Szovjet-Oroszországgal, de július 31-én olyan válasz érkezett, hogy az ukrajnai helyzet miatt a tehermentesítő támadást nem lehet azonnal elindítani. Július 29-30. között a románok átlépték a Tiszát és megindultak Budapest felé. Július 31-én Kun Béla és a Tanácsköztársaság több vezetője a front közelébe, Ceglédre utazott, hogy tájékozódjanak a helyzetről. Látva a kilátástalan helyzetet, visszautaztak Budapestre, és másnap, augusztus 1-jén a pártvezetőség és a FK együttes ülésén a tanácskormány lemondása mellett döntöttek. A mérsékelt szociáldemokrata politikusokból álló Peidl-kormány vette át a vezetést. A FK népbiztosai különvonattal Bécsbe menekültek. A „szakszervezeti kormány" visszavonta a kommunisták rendeleteit.

Forrás: