A hit, a hétköznapok, és a holnapok
7 perc olvasás 
Ha a hit szóba kerül szinte biztosan sokan, sokféle kép felé néznek tudatuk mélyének tükrében. A legtöbb esetben mégis valamiféle vallási ihletésű kép fog megjelenni a képzetek szintjén, mely természetesen aligha tekinthető véletlennek, mivel általában az istenhitek kapcsán beszélhetünk a hit megnyilvánulásáról. Pedig hinni valamit, hinni valamiben, nem csak a vallási képzetekkel kapcsolatban felmerülő fogalomképeket jelent.
Ha a hit szóba kerül szinte biztosan sokan, sokféle kép felé néznek tudatuk mélyének tükrében. A legtöbb esetben mégis valamiféle vallási ihletésű kép fog megjelenni a képzetek szintjén, mely természetesen aligha tekinthető véletlennek, mivel általában az istenhitek kapcsán beszélhetünk a hit megnyilvánulásáról. Pedig hinni valamit, hinni valamiben, nem csak a vallási képzetekkel kapcsolatban felmerülő fogalomképeket jelent.
Az egyik olvasat kétségtelenül bizalmi kérdéseket vet fel, amit jól mutat az, hogy általában annak az embernek hiszünk, akinek az adott kérdést illetően a tudásában, az emberi hozzáállásában, vagy hozzánk-állásában megbízunk. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól a jelenségtől sem, amikor nem a részletes megfontolás szolgál alapul, hanem például a tekintély, vagy éppen, hogy a részletes megismerhetőség hiánya. Ha a vallásos hitet tekintjük, s Karácsony táján évről évre felfrissülnek a beszélgetések a vallásról, hitről, Istenről, ez utóbbi tényezőkkel mindenképpen számolnunk kell tudni. A materialista alapvetésű iskolák történelemóráin az istenhiteket általában az ismerethiány kisöccseinek tekintik. Bár valami primitív felhangot sok isten, vagy hitvilág emlegetésekor kihallhatunk a mindennapi kommunikációkból. Rendszerint az éppen aktuális hitvilágon kívüli más gondolatrendszerekkel kapcsolatban.
Ám sajátos módon az anyagi világot elsődlegesnek tekintők sem biztos, hogy másként működnek szellemileg. Az ismeretek egy része kétségtelenül a közvetlen tapasztaláson alapul. De minél messzebb keveredünk el a közvetlen tapasztaláson, a közeli világ tényein alapuló gondolatoktól, annál inkább a hit veszi, veheti át terepet. A köznapi hit például a tudományban, mely önmagában majdnem olyan nehezen megfogható fogalom, mint a vallás. Ha valaki fennen hirdeti, hogy a tudomány tényei mindent megmagyarázhatnak, akkor tulajdonképpen egy eléggé korlátos fogalomrendszer mindenhatóságát hirdeti. Ha ugyanis a tudomány mindenre magyarázatot adó volta igaz lenne, akkor nem lennének tudományos viták a különböző nézetek képviselői között. De szólhatnánk arról is, hogy meglehetős gyakorisággal kaphatunk hírt egy-egy tudományos újdonságról. Nem egy esetben olyanokról, melynek hallatán kedvet éreznénk a korábbi mindent tudó egyenletek sutba hajítására is.
Éppen azért, mert miközben az előzőekben is tudományos eredményeket emlegettünk, az amit tudománynak tekintünk egyfajta absztrakt megfeleltetése az emberiség aktuális ismereteinek, és az azokból levonható következtetések összességére. Az amit ma tudományos tényként, az oktatást megalapozó igazságok rendszerének tekintünk, a középkor embere számára akár elképzelhetetlen is lehetett. S nem csak azért, mert elképzelése esetén esetleg a máglyán végezte. Hanem azért is, mert a olyan ismereteken alapul, melynek akkoriban nem voltak, nem lehettek birtokában. Hogy ez baj lenne? Aligha. Hiszen az egész tudományos fejlődés éppen azon a folyamaton nyugszik, melynek során újabb és újabb megfigyelések árnyalják, vagy éppen részletezik a környező világot. Ilyenkor nem egy esetben kellett igencsak újrafogalmazni azokat az elméleteket, melyek a környező világot leírni szándékoznak.
De mondhatjuk-e azt, hogy mindent tudunk? Még az emberiség összes ismeretanyagát összecsipegetve sem állíthatnánk ilyet teljes magabiztossággal. Az egyes emberek tudáskészletét tekintve aztán végképpen nem. Ahol pedig a személyes tudásnak a határára érünk, az általában a hit világa. Természetesen kellően szélesen értelmezve a hit fogalmát, és korántsem alkalmazva azt a nem egyszer elterjedt, de erősen leszűkítő értelmezést, mely az istenhit és a hit, mint olyan közé megbonthatatlan és kiterjeszthetetlen egyenlőségjelet tesz. Magyarázva azt a nem egy alkalommal tapasztalható rosszallást akkor, ha valaki a materiális alapú világnézet kapcsán hitet emleget. Holott az előbbiek alapján ez korántsem a kötél fogalma az akasztott ember házában. Nem egy olyan gyanú, mely ellen minden áron, foggal-körömmel tiltakozni kellene.
A személyes tudás általában bizony igen csak korlátos, ha úgy tekintjük, mint a személyes tapasztalásokon alapuló ismeretet. Mert valóban a személyes tapasztalás, mérés eredményeként vagyunk-e birtokában annak, hogy mennyi a Föld tömege, vagy mik az öröklődés mendeli szabályai? Az emberek többsége számára egy ilyen kérdésre szinte biztosan egy határozott tagadás fedné le a személyes tapasztalatok szintjét. Miközben sok ember számára egy határozott igen a személyes ismeretek szintjét. Noha a kettő nem egészen feleltethető meg egymásnak. Az emberi kultúra története azt mutatja, hogy az átörökített tudás, a korábban, vagy mások által feltárt összefüggésekben való hit szükséges ahhoz, hogy ne kelljen minden generációnak elölről kezdenie a világ valamennyi törvényszerűségének felfedezését.
De hasonló lehet a viszonyunk a jövővel kapcsolatban, ahol a még nem ismert adatok, a meg nem figyelt jelenségek lapulnak a történelem folyamának hullámai között. Ha valamilyen külső szervező erőt sejtünk a világ történései mögött és valami eleve elrendelést a mozgatórugókban, akkor ebben az elrendelésben helyezzük hitünket. Azt mondván, hogy elterveztetett, ami majd eljön. Sajátos módon akkor is a hit világa marad, ha szigorúan az anyagi világ tudományt tekintjük a megismerés eszközének. Ebben az esetben a kulturális hagyományok, és a tudományos eredményeket felhalmozók tisztelet jegyében valami olyasmit mondhatnánk, hogy a jelen világunkat kielégítően megismerhetjük a tudományos módszertanok alapján, tehát ez a jövőben is így lesz. Az új jelenségeket, a majdan eljövő tudósnemzedékek majd egyenletekbe foglalják. Így végső soron hitünk alapjául egyfajta megismerési extrapolációt választunk és a tudományban, az emberi elme megismerőképességében fogunk hinni. Ehhez valamilyen istenkép nem fog ugyan csatlakozni, de a hit igen.
Az azonban, hogy hol van a megismerhető tudás határa értelemszerűen változó lesz nemzedékről nemzedékre. Ahhoz pedig, hogy a tudományos eredményeket a ma nemzedéke számára az aktuális jelenségek valós megértésévé konvertáljuk, célszerű ennek a határnak az ismeretét is elsajátítani. Mert, függetlenül a távoli jövő várható megfigyeléseitől, csak attól várható el a közös tudás gyarapítása, aki tisztában van azzal, hogy léteznek a mai tudáskészletnek határai. Ha ugyanis a múlt példáit nem ismerve, a jövőre nézve sem tudja megkülönböztetni azt, hogy hol a valós megismerés határa és hol kezdődik a hiten alapuló vélelem, akkor nem a változó tudáshoz való alkalmazkodás képessége kerül a középpontba.
Mint amikor az iskolában csak a kőbevésett egyenletrendszereket ismeri meg valaki, de nem tanítják meg ezek mellé azt a használati utasítást, mely nagyon zanzásítva úgy foglalható össze, hogy „jelen ismereteink szerint". Kétségtelenül hatékonnyá téve esetleg az alapismeretek elsajátítását, egyfajta személet átadását. De, miközben tölcséren keresztül adjuk, adagoljuk a személetet, esetleg megfeledkezünk valami fontosabbról. Arról, hogy azok az iskolák voltak a saját korukban hatékonyak, ahol szerepet kapott a hit a haladásban, a ma ismereteinek meghaladhatóságában. Ahol szerepet kapott az önálló véleményalkotásra, az önálló gondolati koncepciók kialakításának képességére való nevelés is. Mert valószínűleg, és a történelem megannyi „eretnek" gondolata példázza, nem az iskolában tanultak iránti vakhit az, ami előreviszi a tudományt. De a hétköznapok is talán bizalommal teljesebbek azoknak, akik ismerik a kor ismereteinek határait. Mert talán jobb eséllyel fogják elfogadni saját ismereteik határait is, ami nem egy esetben lehet alapja annak, hogy továbblépjenek. Továbblépjenek a tanulmányokban, hivatásválasztásban, ismeretgyűjtésben.
Simay Endre István
