A szerző: Erik von Kuehnelt-LeddihnA szerző: Erik von Kuehnelt-LeddihnKi felelős a tömegháborúkért? Dicsőséges volt-e a francia forradalom? Mi a helyzet a monarchiákkal? A válaszokat megkapjuk az alábbi írásból.

A szerző: Erik von Kuehnelt-LeddihnA szerző: Erik von Kuehnelt-LeddihnKi felelős a tömegháborúkért? Dicsőséges volt-e a francia forradalom? Mi a helyzet a monarchiákkal? A válaszokat megkapjuk az alábbi írásból.

 

Írta: Erik von Kuehnelt-Leddihn (1).

"A modern történelem nem egyéb, mint csődnyilatkozatok leltára."
Nicolas Gomez Davilla

I.

A monarchia olyan kormányzati forma, amelyet Észak-Amerikában félreértenek. A világnak ezen a részén sok ember számára teljesen elavult, sőt, gyerekes intézménynek tűnik. Végeredményben a még létező uralkodók játszhatnak ugyan szimbolikus vagy akár pszichológiai szerepet is, ám döntéshozó politikai hatalmuk nincsen. Racionalistaként és liberálisként (nem annyira amerikai, mint inkább az egész világon elterjedt értelemben) én magam is olyan monarchista vagyok, aki felismerte, hogy a monarchia volt felelős, a kereszténységgel, valamint az antikvitással együtt, a nyugati civilizáció felemelkedéséért s virágzásáért, egy olyan civilizációért, amely lassan felvesz egy szinte globális karaktert. Mégis a modern gondolkodás sokkal inkább politikus, mint történeti s ezért reménytelenül kötődik az idők szelleméhez. Ahogy Goethe megfogalmazta:

Aki nem tud számot adni
Az elmúlt háromszáz évről
Sötétségben pihen, tapasztalatlanul, s napról-napra él.

Egy ilyen személy, akit intellektuálisan a televízió és az újságok tápláltak, nagyon meglepődne, ha hallaná Disraelit, az egykori brit miniszterelnököt: Egy fejlett civilizáció valójában a monarchia felé hajlik. A monarchia ténylegesen az a kormányzat, amely magas fokú civilizációt igényel, annak teljes fejlettségében… Egy tanult nemzet visszaretten attól a tökéletlen hivataltól, amelyet képviseleti kormányzatnak nevezünk(2). A demokrácia végeredményben a legősibb kormányzati forma, amelyben a többség gyakorolja az uralmat a kisebbség felett (3).

A demokrácia ismét felbukkant, immár civilizáltabb formában, az ókori Athénban, ám amikor egy tisztán politikai perben Szókratész a monarchiát dicsőítette, halálra ítélték(4). Emlékezzünk vissza arra is, hogy Madariaga jogosan állította: civilizációnk két ember halálán nyugszik: egy filozófusén és Isten Fiáén, akik mindketten a népakarat áldozataivá váltak. Nem meglepő, hogy Platón, Szókratész követője, és Arisztotelész, Platón tanítványa ádáz monarchisták voltak. Az utóbbi még önkéntes száműzetésbe is vonult, hogy elkerülje Szókratész sorsát (5), amikor a demokrácia visszatért Athénba. Platón teóriája szerint a demokrácia természetes módon fejlődik ki a zsarnokságból. Ezt a gondolatot Polübiosz is átvette, aki hitt az anaküklosziszban, egy természetes, körkörös fejlődési folyamatban, amely során a monarchiából arisztokratikus köztársaság, ebből demokrácia, végül pedig a demokráciából zsarnokság válik. Valóban, Platón Államának VIII-IX. könyvét olvasva pontos leírását kaphatjuk annak az átmenetnek, ahogy a Weimari Köztársaságból A nemzetiszocialista diktatúra kialakult.

A történelmet ismerő szemlélő tisztában van vele, hogy nem csupán azok az országok, estek át köztársasági időszakokon, amelyek ma monarchista államformával rendelkeznek, mint például Nagy-Britannia, Spanyolország vagy Hollandia, hanem a mai köztársaságok közül például Görögország vagy Mexikó eleddig már kétszer monarchiák is voltak. Mégis, a legszemléletesebb eset Róma. Ha lehetőségünk nyílna arra, hogy a történelmi tudásunk birtokában találkozhassunk egy Krisztus előtt 60-ból származó római polgárral, és elmondhassuk neki, hogy az országa hamarosan monarchiává válik, ő bizonyára igen erőteljesen reagálna, megvádolva bennünket avval, hogy nem vesszük figyelembe a római hagyományokat és mentalitást. Monarchia? Visszatérés Tarquinius Superbus önkényuralmához? Kizárt dolog! Eközben pedig Caesar már ott leselkedett a láthatáron.

Következésképpen ha módunkban állna találkozni egyik leszármazottjával a Krisztus utáni 260-as évekből és beszámolhatnánk neki az őse felháborodásáról, amelyet naivitásunk és arroganciánk felett érzett, ő minden bizonnyal csak vállat vonna.
S mi a helyzet most? – kérdezhetnénk.
Most? Még mindig köztársaságban élünk. Nézd csak meg a feliratokat mindenütt, amelyek azt hirdetik: SENATUS POPULESQUE ROMANUS! Monarchia? Mint a keletiek és a barbárok között? Kizárt dolog!
Dehát császárotok van!
Haha! Az Imperator annyit tesz, mint generális. Generálisok pedig mindig is voltak a köztársaságokban.
Mégis, néhány évvel később Diocletianus, Augustus Imperator egy arany koronát helyezett a fejére és megkövetelte a proszkünésziszt, vagyis a személye előtti letérdelést. Ezután még a legostobább rómainak is fel kellett ismernie, hogy a köztársaságból immár semmi nem maradt. Tacitus valójában ezt már jóval korábban megsejtette.

Még mindig élnek kivételes jelentőségű gondolkodók, akik mély tiszteletet tanúsítanak a monarchia iránt, racionális és egyben szentimentális motivációk miatt is. Azonban még egy racionalistának is figyelembe kell vennie a pszichológiai tényezőket is, máskülönben nem tekinthetnénk realista racionalistának. Tulajdonképpen a nyugati civilizáció növekvő demokratizálódása elősegítette a monarchista gondolkodást, bár csupán a magasabb szinteken. Így nem is meglepő, hogy Theodor Herzl, a cionizmus megalapítója a legjobb kormányzati formának a monarchiát tekintette. Ám mivel Dávidnak nem maradt élő leszármazottja, így a Velencei Köztársaság arisztokratikus alkotmányát kellene tanulmányozni a zsidó állam tervezésekor, ahol a demokráciát, mint a legrosszabb uralmi formát, szigorúan kerülték (6).

Ez a bevezetés szükséges a monarchia és a háború, valamint a monarchia és a hadviselés kapcsolatának megértéséhez. Azonban itt csupán civilizációnk keresztény királyságairól lesz szó, nem tárgyaljuk az egyeduralom néhány absztrakt formáját. (Jegyezzük meg, hogy az arkhé nem azonos a kratosszal.) Nem árt emlékezetünkbe idéznünk Nicolas Gomez Davila szavait,a aki azt írta, hogy a kereszténység és az antikvitás nélkül az európaiak csupán „sápadtarcú barbárok" lennének (7). Azt sem szabad felednünk, hogy a háború egy elkerülendő csapás, egyike annak a számos következménynek, amely az eredendő bűnből származó tökéletlenségünkből fakad, még akkor is, ha a katonák nagyobbrészt pozitív szerepet játszottak az Újszövetségben. Szent Ferenctől Szent Ignácig szentjeink közül sokan küzdöttek csatákban, mégis, a háborúk megszüntetése vagy legalábbis korlátozása egyik legfontosabb célunknak kell lennie.

 

II.

A felvilágosodás terméke a francia forradalom lett, a demokrácia nagy történelmi újjáéledése és egy szadisztikus orgia, amelyben az „isteni márki" mind szellemi tekintetben, mind pedig személyesen vezető szerepet töltött be (8). Ehelyütt nem tárgyalom a forradalom rémtetteit, amelyek a nagyközönség számára csupán az 1989-es kétszázadik évfordulót megelőző években váltak ismertté (9). Azonban, annak érdekében, hogy a háborúra, valamint a hadviselés módszereire való hatásait kifejtsük, mindenképpen szükséges bemutatnunk a jellegzetességeit és a történelemben betöltött szerepét. A francia forradalom megkísérelte a szabadságot és az egyenlőséget közös nevező alá hozni, vagyis valami olyasmit tenni, amit Goethe szerint csak sarlatánok ígérnének (10). Az egyenlőséget valójában csupán a rabszolgaság valamiféle módjával lehet megalapozni, ahogy egy sövényt is csak úgy lehet egyenesen tartani, ha rendszeresen nyírjuk. A szabadság és egyenlőség e perverz versengésében természetesen az utóbbi győz.

Robespierre, mielőtt a notre chère mère la guillotine alá vonszolták, azt tervezte, hogy valamennyi francia férfit és nőt egyenruhába bújtat. Ezen kívül fel akarta számolni az összes templomtornyot, mivel „antidemokratikusnak" találta, hogy a többi épület fölé magasodnak (11). Az egyenlőség ideájával az antik demokrácia újjáélesztése szorosan összefonódott a „nacionalizmussal", egy olyan fogalommal, amelyet a legtöbb európai azonosnak tart az amerikaiak „etnikai megkülönböztetés"-ével (ezt nem szabad összekeverni a rasszizmussal, amely nem egy nyelvi-kulturális fogalom, hanem biológiai). Az alapvető hajtóerő az azonosság iránti vágy, az egyenlőség ikerpárja. (Bármi, ami azonos, egyben egyenlő is, noha fordítva ez nem szükségszerűen igaz.) 1789 után a különbségek gyanúsakká váltak és meg kellett tagadni, el kellett törölni őket.

Kultúránk hagyományos nézete valóban vertikális volt: Isten, a Mennyei Atya, a Szentatya Rómában, a Király, mint a szülőföld atyja, és az Apa, mint a család királya. (A reformáció területein nem a pápa, hanem az uralkodó volt az egyház feje.) Az Atyákhoz kapcsolódva felállítható az Anyák sora is a Regina Coeli-től a Királynőkön keresztül a különböző családanyákig.

A forradalmat követően az új rend egyre „laposabbá" lett, míg végül horizontálissá vált. Természetesen az emberek, mint olyanok nem voltak képesek uralkodni, sokkal inkább a többség uralkodott a kisebbség felett, így a „számnak" hatalmas fontosságot tulajdonítottak (12). Még maga az igazság is a többség függvényévé vált, így minél nagyobb volt a többség, annál „igazabb" volt az általuk adott, megfelelő válasz. Az eszménykép a többség beleegyezése és jóváhagyása volt, amely végső formájában a totalitást teljesíti be. Így láthatjuk a demokrácia totalitárius gyökereit, amely valamennyi ember „politizációjára" törekszik(13). Még a gyermekeket is erre nevelték, noha egyelőre nem is szavazhattak.

Egyértelmű volt, hogy az új rend nem tűri meg a vagyont és hamarosan feltűnt a követelés, hogy eltöröljenek minden társadalmi különbséget, amely a vagyonon és a jövedelmen alapult, csakúgy, mint azokat, melyek születési alapúak voltak. 1794-ben a népharag a gazdagok ellen fordult és néhányukat guillotine alá vetettek pusztán a vagyonuk miatt. Természetesen az új „horizontalizmus" szemben állt a keresztény hagyománnyal, amely határozottan ellenezte az egyenlőséget (14).

A francia tankönyvekben ezt olvashatjuk: "La terreur était terrible, mais grande (A terror szörnyű volt, de nagyszerű)," amelyet, feneketlen emberi ostobaságunkat tekintve egykoron majd valaki a német nemzetiszocializmusról és az orosz nemzetközi szocializmusról is állíthat. Legtöbb kortársunk azt gondolja, hogy a guillotine áldozatai nagyobbrészt elkorcsosult arisztokraták voltak (15) és a forradalom jótéteményei felülmúlták a károkat és veszteségeket, amelyeket a franciák elszenvedtek. Mégis, csupán néhány évvel ezelőtt, 1989-ben, a 200. évforduló megünneplése előtt jól dokumentált könyvek áradata indult meg, amelyek lerántották az álarcot erről az istentelen eseményről. Már 1986-ban figyelmeztette Bernard Antony francia képviselő az Európai Parlamentet Strassbourgban, hogy ne ünnepeljék 1789-et, mivel ez volt a szülőatyja a nemzeti-, és nemzetközi szocializmusnak (16). Nagyjából ebben az időben jelentek meg Francois Furet, Simon Schama és mindenekelőtt Reynard Secher felfedezései. Utóbbi szörnyűséges kötetéről Jean Meyer professzor azt írta, hogy a legrosszabb és legundorítóbb rémtetteket pedig meg sem említette (17).

Megtudhattuk, hogy ebben a szadista orgiában terhes nőket nyomtak össze gyümölcs- és borprésekben, anyákat és gyermekeiket sütöttek lassan halálra a pékek kemencéiben, valamint nők genitáliáit töltötték meg puskaporral, majd felrobbantották őket. Nem szeretnénk tovább időzni ezeknél az elmondhatatlan rémtetteknél és nem kell meglepődnünk, hogy Sade-ot idézik fel, hiszen pornográf írásai hosszú filozófiai és vallásellenes passzusokat is tartalmaznak(18). A francia forradalom aljasságai és kegyetlenségei annyira mélységesek voltak, hogy ezekkel összehasonlítva a nemzeti és nemzetközi szocialisták egészen humánusnak tűnnek. A francia forradalom 1989-es ünnepségei egyoldalú módon az Emberi Jogok Nyilatkozatára fókuszáltak (a guillotine árnyékában) és még csak meg sem említették a Bastille elestét, annak leggusztustalanabb részleteivel (19).

Az guillotine feltalálása pszichológiai értelemben egy új irányba tett lépés volt: a gyors gyilkosság gépiesítése. Azonban a francia forradalom a guillotine-nál valami sokkal rosszabbat is hátrahagyott, amely állandósult: egy radikális változást a háborúk természetében, amely ezt az egész emberi balsorsot sokkal kiterjedtebbé és egyben sokkal intenzívebbé is tette – a la levée des masses-t, a kötelező sorkatonai szolgálatot.

III.

A társadalmi piramis az új „horizontalizmusban" a feje tetejére állt, a minőség után eljött a mennyiség uralma. Mindenki ugyanazokkal a jogokkal – egy igazán mikroszkopikus méretű részesedéssel a döntéshozatalban, lényegében csupán akkor, ha a többség körébe tartozott -, ám ugyanazokkal a kötelezettségekkel is rendelkezett. Szavazhattak egy képviselőre, de cserében a férfiaknak kötelességükké vált megvédeniük az országukat (avagy részt venni annak agressziójában), amely a robotolást a laktanyákban, hadifogságot, sebesüléseket, megcsonkítást, sőt még halált is jelenthetett, így igazán rossz üzletnek bizonyult. A besorozott majdhogynem megszűnt valódi személynek lenni, mivel kiszakították a magánéletéből és „individuummá" vált, amelynek jelentése csak az utolsó, oszthatatlan része egy kollektív egésznek (20). Hippolyte Taine harsány szavakkal számolt be erről a primitív törzsek színvonalához való visszatérésről Origines de la France contemporaine című művében:

"Nyomjunk minden felnőtt markába szavazócédulát, ám tegyünk minden katona hátára hátizsákot – ezzel ígérünk mészárlást és csődöt a huszadik századra, a rosszakarat és bizalmatlanság miatti elkeseredést, az egészséges erőfeszítés hiábavalóságát, a produktív felfedezések elferdülését a pusztítás módozatainak fejlődésével együtt, visszatérést a régi, hadakozó társadalmak alsóbbrendűségéhez és egészségtelen alakzataihoz, visszalépést az egoista és brutális ösztönök, az ősi városok és barbár törzsek morálja, viselkedése és nézetei felé, amely mindegyikét már túlságosan is jól ismerjük" (21).

Az egyik leggyorsabb és leginkább lealacsonyító következménye az általános hadkötelezettségnek háború idején a besorozottak „indoktrinációja" volt. Ők nagy többségükben ártatlanok és jórészt vonakodók voltak, civilek, akik lelkesedése a háborúzás és gyilkosság iránt eléggé korlátolt. Ezért meg kellett tanítani nekik az ellenség gyűlöletét, lealacsonyítani a bűnösségig és megfosztani minden erénytől. Ez máshogy volt a korábbi időkben, amikor a katonák emberek voltak – úriemberek, csakúgy, mint gazemberek -, akik szerettek harcolni és felajánlották a szolgálataikat bárkinek, aki megfelelően vezette és fizette őket. Savoyai Jenő herceg hiába ajánlotta fel a szolgálatait Franciaországnak, így végül a Habsburgok diadalmas katonai hőse lett. Ugyanez történt végül Ernst von Gideon Laudon báróval, aki skót származású volt, de Livóniában született, s akinek apja egy Svédországot szolgáló tiszt volt. Laudon azonban először az orosz hadsereg szolgálatában állt, majd felajánlotta tapasztalatait II. Frigyes porosz királynak. Miután visszautasították, Laudon csatlakozott a német-római császár javarészt osztrákokból álló seregéhez és egy csatában legyőzte Frigyest (22).

Egészen a XIX. század közepéig a „toborzottak" többségének igen csekély volt a műveltsége (tömeges írástudatlanság érvényesült generációkon át) és igen hosszú ideig kellett szolgálniuk a seregben, gyakran három, néha négy évig is. Azok, akik rendelkeztek bakkalaureátussal (18-19 évesek korosztálya) csupán egy évet szolgáltak, majd tiszti rangot kaptak és tartalékos tisztek lettek. Az ötlet az volt, hogy rendelkezzenek képzett katonákkal a tényleges katonai szolgálatban, csakúgy, mint a tartalékosok sorában, akiket időről-időre behívtak hadműveletek elvégzésére. Az időveszteség mindehhez jelentős volt.

Mégis, ha egy nagyhatalom bevezette ezt a rendszert, akkor azon a kontinensen a többi országot is ugyanerre kényszerítette, nehogy vetélytársaik túlerőbe kerüljenek. Mivel az európai monarchiák igen fájdalmasan tapasztalták meg a napóleoni háborúk francia hadseregének számbeli fölényét, s mivel az alkotmányos monarchiák a demokratikus katlan felé sodródtak, így ők is a „militarizmus" jelenségének áldozataivá váltak, amely a „felfegyverzett hordát" eredményezte. Anglia, izolációs politikájára támaszkodva kivételt képezett a szabály alól, ám az Egyesült Államok, amely politikailag már amúgy is a „francia iskola" áldozata volt a polgárháború során nem csupán a saját polgárait, hanem a földjén lévő idegeneket is besorozta. Noha ez utóbbiak nem szavazhattak, de pénzt kerestek, így a készpénzt vérrel váltották meg. Az önkéntes katonai szolgálat viszont egy más téma (23). Alacsonyabb szinten a harc iránti vágy motiválja, egy magasabbon a katonai élet iránti vonzalom (24) , míg a legmagasabbon a vágy, hogy megvédjük az országunkat vagy egy nagyszerű eszmét valósítsunk meg (25).

A könyvében, amelyből Taine-t idéztük, Hoffman Nickerson amerikai szerző a következőket írja:

"Az elmúlt másfél évszázad során a civilizáció újra megteremtette a felfegyverzett hordát. Amely korábban ritkaság volt, ezután a nagy katonai erőfeszítések elfogadott eszközévé vált. Azonban nem egyedül érkezett. Pontosan százötven évvel ezelőtt, 1789-ben – röviddel azután, hogy az Egyesült Államok igyekezett megvédeni magát a demokrácia ellen a Szövetségi Nyilatkozattal – kitört a francia forradalom. Ettől az időtől kezdve napjainkig a demokratikus elképzelések uralják a politikát, éppen úgy, ahogy a tömeghadsereg uralja a háborúskodást. E könyv alaptétele, hogy e két dolog elválaszthatatlanul összefügg egymással és még egy harmadikkal, a barbarizmussal .(26)".

IV.

Az a tény, hogy az uralkodók katonai egyenruhát öltöttek és mindenekelőtt a hadsereg-parancsnokot alakítottak úgyszintén a tizenkilencedik századi monarchiának a demokráciával történt kompromisszumát jelképezi. A horizontális-azonosító rend egyre növekvő nemzeti karaktert vont maga után, így az általános tendencia az etnikailag egyesített állam felé haladt. Pán-germanizmussal, pán-italianizmussal (a Risorgimento-mozgalom), valamint pán-szlávizmussal néztünk szembe, amelyek túlléptek a kisebb etnikai határokon (27).

E kibontakozással kéz a kézben láthatjuk a kollektív testedző mozgalmak felvirágzását a germán és a szláv területeken, amelyek az erőszakos, nacionalista szellemiséget részesítették előnyben, és hatalmas, összehangolt előadásokban nyilvánultak meg (28). Ez a fajta testedzés maga után vonta azt a félkatonai célt is, hogy a mennyiséggel nyűgözze le a nagyközönséget. Kétségtelenül ez az egyik pszichológiai gyökere a nemzetiszocialisták és a kommunisták rajongásának az összehangolt, uniformizált tömegmegmozdulások iránt. A horizontalizmus vizuálisan is megjelenítette önmagát (29).

Ez a tizenkilencedik század még mindig zavaros átalakulásának része volt. Az új ideál, az etnikailag egységes állam sokkal inkább harmonizált a militarizációval és a parlament intézményének kialakulásával, mint az etnikailag vegyes állam. Mark Twain beszámolt a bécsi parlamenti életről (30), John Stuart Mill pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a demokrácia problémás egy többnyelvű államban (31). Ez nem is csoda, mivel a totalitárius intézmények nyelvi egyformaságot igényelnek. Hozzájárult ehhez az a tény is, hogy az etnikai többség a pártján (vagy párjain) keresztül ugyan demokratikus módon, de nem liberálisan igyekszik uralkodni a kisebbségek felett.

A többnyelvűség hatalmas nehézségeket okoz nem csupán a parlamentben, hanem a hadseregben is. Így érthetővé válik a francia forradalom ellenséges érzülete a nem francia nyelvek használata iránt a köztársaságban. A demokrácia és az etnikai nacionalizmus kibontakozása egymással szinkronban zajlott le. Ezt a két, horizontális tömegmozgalmat könnyedén össze lehetett kapcsolni a démosz nevében. Jelentős, hogy a Német Demokratikus Köztársaság hadereje a ideológiailag betanított Nationale Volksarmee volt, a Nemzeti Néphadsereg, amelynek nevében a „nép" szó két formában is megjelent. Így érthető, hogy amikor Charles de Gaulle, a monarchista nemes azt javasolta a szocialista Léon Blumnak, hogy a francia hadsereget alakítsák át egy armée du métier-é, egy tisztán hivatásos haderővé, amely csak önkénteseket tartalmaz, a tervét azonnal elutasították, mint jobboldali, antidemokratikus trükköt. Egy ilyen sereget könnyen mozgósítani lehetne a tömeg ellen és kifejlődhetne egy esprit de corps, amely teljességgel antidemokratikus lenne.

 

V.

Már beszéltünk a besorozottak ideológiai kiképzéséről, amely természetesen igen fontossá vált a háborús időkben. Még ennél is nagyobb gonosztett azonban az a tény, hogy mivel a hadköteleseket a lakosság köréből toborozzák, így a népet magát is ideológiai képzésnek kell alávetni, más szavakkal el kell érni, hogy kollektíven gyűlölje az ellenséget. E cél eléréséhez a modern kormányok a tömegmédia segítségét veszik igénybe, amely azután informálja a lakosságot az ellenség gonosztetteiről (csak kevéssé tekintettel avagy tekintet nélkül az igazságra). A támadás hangsúlyozza az ellenséges nemzet bűnösségét és alsóbbrendűségét, valamint a hadserege által elkövetett bűntetteket, amely sereg gyávákat és alacsony sorból toborzott, ördögi embereket tud a sorai között. Az első világháborúban a nyugati szövetségesek, mivel demokratikusabb berendezkedésűek voltak, a kollektív gyűlölet megszervezésében is képzettebbnek bizonyultak. Előnyt szerezve a tömegek ostobaságából (mindenütt), szinte bármit kiadhattak, és a nép még a legbutább beszámolókat – például hogy a német katonák belga csecsemők kezét vágták le – is készen állt elhinni.

A holland származású Louis Raemaekers, aki a szövetségesek szolgálatában állt, különösen émelyítő karikatúrákat készített a német hadsereg rémtetteinek ábrázolására. Ezek közül is az egyik legrosszabb egy meztelen, keresztre feszített francia lányt ábrázolt, akit szemüveges, borostás német katonák köpködtek. A központi hatalmak semmi ehhez hasonlót nem produkáltak (32). Georges Bernanos egy emlékezetes művében beszámolt ezen időszak francia propagandájának ostobaságairól. Bernanos szerint a franciákkal elhitették, hogy a harcmezőkön a német holttestek jobban bűzlenek, mint a franciák, és hogy a németek nevetségesen gyávák, így nem merik megzavarni a francia bakák kényelmes életét a lövészárkokban. Ez a legrosszabb fajta hamis propaganda volt (33). (Ezzel szemben az 1917-es francia lázadások során teljes zászlóaljakat tizedeltek meg, szó szerint, minden tizedik embert kivégezték. Így hát a háború egyáltalán nem volt olyan szórakoztató és kényelmes.)

Természetesen az első világháború immár nem az uralkodók kabinet-háborúja volt, hanem már az, amelyet a németek Völkerringennek, nemzetek közötti háborúnak neveztek, legalábbis 1917-ig, amikor az oroszországi monarchia elbukott, és Amerika belépését politikailag lehetségessé tette. Ezután egy ideológiai keresztes háborúvá vált, „hogy a világ biztonságosabbá váljon a demokrácia számára", ahogyan ez megtörtént a tizennyolcadik század végén, amikor Franciaország ideológiai szempontból hadat üzent Európának.

Érdekes megfigyelni, hogy a feszültség milyen mértékben különbözött a nyugati, illetve a keleti fronton. Keleten 1917-ig a harc még mindig három uralkodó küzdelme volt, ezért a régi stílusú hadviselés itt megmaradt és egy magasabb szinten folytatódott. Továbbra is úriemberek háborúja volt (34), ez pedig nem csupán a fronton, hanem a hátországokban is egyértelmű volt. Oroszországban a rabok közötti kézműveseket és kereskedőket gyakran szabadon engedték és a bolsevik hatalomátvételig elég szép pénzt kerestek. Az „ellenséges idegeneket" bebörtönözték Nagy-Britanniában, Franciaországban, Itáliában és Németországban, ám a Monarchiában nem (35).

Fordította: Németh Bálint.

Erik von Kuehnelt-Leddihn másik írását itt olvashatják Uhel Péter fordításában, amelyhez Megadja Gábor írt életrajzi bevezetőt.

JEGYZETEK

(1) Erik von Kuehnelt-Leddihn (1909-1999), magántudós és író, Lansban, Tyrolban élt ekkor.

(2) Lásd Benjamin Disraeli, Earl of Beaconsfield, K.G., Coningsby; or, The New Generation (London: Longmans, Green, 1849), book V, ch. 8.

(3) Bizonyos őslakosok szerte a világon még mindig így élnek. Találhatunk etnológusokat, akik írásaik némelyikében e jelenséget tanulmányozták. Lásd pl. Erik von Kuehnelt-Leddihn, Liberty or Equality? (Front Royal: Christendom Press, 1993), p. 314 n. 474.

(4) Szókratész halálának politikai aspektusait megtalálhatjuk az Encyclopaedia Britannica 1911-es és legutóbbi kiadásában is. Más szerzők is említésre kerülnek itt: Kuehnelt-Leddihn, Leftism Revisited (Washington, D.C.: Regnery, 1989), p. 349 n. 47. Nemrégiben I.F. Stone foglalkozott e témával, baloldali nézőpontból: The Trial of Socrates (New York: Anchor Books, 1989). Stone szerint Szókratész „fasiszta" volt.

(5) Az antikvitás e vezető filozófusaival összhangban Aquinói Szent Tamás továbbra is azt állította, hogy a demokrácia a legkevésbé rossz a három rossz államforma közül, így mind az oklokrácia, mind a türannisz rosszabb nála.

(6) Lásd: Theodor Herzl, "Der Judenstaat," Theodor Herzls zionistische Schriften (Charlottenburg: Jüdischer Verlag, n.d.), p. 119. Az 1000. év körül a rómaiak az után nyomoztak, hogy él-e még Dávid királynak valamilyen leszármazottja, de csupán két embert találtak, utódok nélkül. Természetesen a legtöbb izraelita Jézust nem egy szegény oikodómosz fiának tekintette, hanem királyi vérből származó hercegnek és Izrael trónörökösének.

(7) Lásd Nicolas Gomez Davila, Auf verlorenem Posten (Vienna: Karolinger, 1992), p. 259; originally published as Nuevos Escolios a un texto implicito (Bogota: Nueva Biblioteca Colombiana, 1986).

(8) Sade márkit a királyi lettre de cachet tartotta fogva a Bastille-ban 1789. július 4-éig, a nemesi származású bűnözőknek fenntartott, fényűzőnek mondható börtönben, anyósa rendelkezésére (főként a felesége iránt tanúsított kegyetlenségek okán). Ott, egy szellőzőkürtő segítségével arra ösztönözte a negyed lakosságát, hogy szabadítsák ki az „ártatlan rabokat". A börtön parancsnoka könyörgött XVI. Lajosnak, hogy szabadítsa meg ettől a tehertől, amelynek hatására Sade-ot átvitték Charentonba, egy intézménybe a „bűnös módon elmebetegek" számára. Tíz nappal ezután, július 14-én a Bastille-t megostromolták, Sade-ot pedig kiengedték Charentonból és „Brutus Sade polgárrá" vált, a Section des Piques parancsnokává (amely egyfajta demokratikus SS-ként működött). Sade igen aktív forradalmár volt, büszkélkedett a szereppel, amelyet betöltött a Bastille elestében. Nem meglepő, hogy 1968-ban a diákok számára kultuszfigurává lett. Lásd Gilbert Lely, Vie du Marquis de Sade, vol. 1 (Paris: Gallimard NFR, 1952), p. 273.

(9) Lásd Reynald Secher, Le genocide franco-francais (Paris: Presses Universitaires de France, 1986). A legelképesztőbb az a gyár volt Pont-de-Cle-ben, ahol a lemészárolt royalisták bőréből könyvborítókat, valamint lovaglónadrágokat készítettek.

(10) Goethe „fantasztákról és sarlatánokról" beszélt, mint a forradalmárok törvényhozóiról. Lásd Johann Wofgang von Goethe, Maximen und Reflexionen, no. 955 (New York: MacMillan, 1893).

(11) Crane Brinton, The Jacobins (New York: MacMillan, 1930). Strassbourgban meg is kezdődtek az előkészületek, hogy elpusztítsák a világhírű székesegyház tornyait. Néhány faluban a tervet ténylegesen végrehajtották. Mivel az elzásziak „nem beszélték a köztársasági nyelvet" (vagyis a franciát), terveket kovácsoltak, hogy helyrehozzák e hiányát az „azonosságnak." A javaslatok a következők voltak: 1. Elvenni az összes gyermeküket. 2. Szétszórni a családokat szerte Franciaországban. 3. Guillotine alá vetni valamennyiüket. Brintonnak, a Harvard professzorának e beszámolóját akár a Harmadik Birodalom leírásaként is lehetne olvasni.

(12) Ebből a szempontból válik érthetővé Jorge Louis Borges kijelentése: "Yo descreo en la democracia porque es un abuso curioso de la estadistica."

(13) Az 1932-es német választásokon a szavazópolgárok 98 százaléka ment el szavazni. A totalitárius hatalom a későbbiekben 100 százalékot megközelítő részvételt „produkált", és még mindig kedvelték, igen demokratikus módon, e „köznépiség" megrendezését.

(14) Igazán lenyűgöző, hogy találkozhatunk igen művelt keresztényekkel, akik úgy hiszik, hogy „mindannyian egyenlőek vagyunk Isten színe előtt." Ha Iskarióti Júdás egyenlő lenne Keresztelő Szent Jánossal vagy János evangelistával, akkor a kereszténység „bezárhatná a boltot." R.L. Bruckberger dominikánus szerzetes helyesen állította, hogy az Újszövetség az emberi egyenlőtlenség üzenete. (El tudná bárki is képzelni, hogy az Ítélet Napján valamennyi tett egyenlő súllyal esne latba, hogy Isten nem tenne különbséget szentek és bűnösök között?)

(15) A „törvényszékek" által halálra ítéltek és általában guillotine-nal kivégzettek közül csupán 8 százalék tartozott a nemesség körébe. 32 százalékkal a parasztok képviselték a kivégzettek többségét. Nincsenek pontos adataink a nagyobb mészárlások, főként Vendée, Britanny, Lyon, Toulon, Bordeaux, és Marseilles áldozatainak számát illetően. Tömegmészárlások történtek kolostorokban és zárdákban is. A becslések 120 000 és 250 000 fő közé teszik az áldozatok számát.

(16) Goebbels azt állította, hogy a német nemzetiszocialista forradalom a francia forradalom párja. A szovjetek átkeresztelték Danton-ra és Marat-ra a cárizmustól átszármazott csatahajóikat.

(17) Volt néhány előfutára is Secher, Furet és Schama írásainak, mégpedig olyan szerzők, mint Cabanes és Nass, valamint Jacques Cretineau-joly, akik beszámoltak róla, hogyan hordozták végig diadalmasan Párizs utcáin De Lamballe hercegnő genitáliáit, illetve hogyan borították be vajjal egy szakács tanoncát és sütötték meg élve a Tuileriák megrohamozása után. Az egyenlőség iránti lelkesedésnek borzasztó következményei voltak.

(18) Az áldozatok számában azonban a francia forradalom nem vetekedhet a nemzeti- és nemzetközi szocializmussal, mivel a világ technikai szempontból fejlődött 1789 óta, és így jobb lehetőségeket nyújt a tömeggyilkosság számára.

(19) A Bastille védői rokkantak és svájci zsoldosok voltak. A megadás fejében szabadságot ígértek nekik, ám a tömeg szánalom nélkül gyilkolni kezdett. Ezalatt egy ifjú hentest qui savait faire les viandes elküldtek, hogy vágja le De Launay kormányzó fejét. Hét piti bűnözőt pedig szabadon engedtek.

(20) A „person" (személy) szó az etruszk phersú-ból származik, mely a maszkot jelentette, amely meghatározta a színészek (átruházhatatlan) szerepét a színpadon. Lényeges még, hogy az individu viszont egy francia szitokszó.

(21) Idézi Hoffman Nickerson in: The Armed Horde, 1793-1939: A Study of the Rise, Survival, and Decline of the Mass Army (New York: G. Putnam's Sons, 1940).

(22) Bismarcknak, aki Szentpéterváron volt porosz nagykövet, I. Miklós orosz karriert ajánlott, ám ő nem kért az ajánlatból. Ezzel szemben Joaquin Oriola, a berlini portugál nagykövet porosz szolgálatba lépett. Akkoriban teljesen rendben volt, hogy valaki a saját hazáján kívül válassza meg a munkaadóját.

(23) Lásd Nickerson, The Armed Horde, p. 15.

(24) A new yorki írek fellázadtak ez ellen a sorozási szabályozás ellen. A nép felháborodása ellenük fordult, mint a „rum, a római hit és a rebellió" megtestesítői ellen. Mindazonáltal 1935-ben találkoztam Londonban egy angollal, aki a porosz seregben szolgált az első világháborúban. Ifjúkori álma az volt, hogy színész lesz vagy porosz katonatiszt. Az apja mindkét karriert ellenezte, ám aztán kiderült, hogy felvesznek idegeneket a porosz seregbe. Így hát tiszt lett és hűségesen szolgálta II. Vilmost miután a háború kitört, de kizárólag a keleti fronton. 1914 augusztusában úgy gondolta, hogy a hadseregben tett ünnepélyes eskü fontosabb, mint a nemzetisége. A nácikat viszont megvetette és nagy nehézségek árán visszajutott Nagy-Britanniába, ahol nem fogták perbe árulásért.

(25) A spanyol polgárháborúban voltak külföldről származó idealista önkéntesek mindkét oldalon. A nacionalisták között találkoztam például franciákkal és írekkel.

(26) Nickerson, The Armed Horde, p. 14.

(27) A reformáció háromszázadik évfordulójának ünneplése során a wittenbergi kastélyban pán-germaista diákok a forradalom vörösét tették hozzá a fekete-arany birodalmi lobogóhoz.

(28) Friedrich Ludwig Jahn eltöltött néhány évet „demagógia" vádja miatt egy erődítményben. 1814-ben Párizsba látogatott, „ősi germán" fantázia-öltözékben, lelökdöste a járókelőket a járdáról, majd felmászott a Diadalívre és megpróbálta kitépni a trombitát az angyal kezéből. Miroslav Tyrš (Tiersch) megalapította a radikálisan Habsburg- és németellenes Sokol (Sólyom) elnevezésű testedző mozgalmat, Jahn Turnerbundjának mintájára. A tömegek rajnoganak a mozgásban lévő sokaságért.

(29) A számot imádó demokráciákban a kicsinység súlyos hátránynak tűnik. Jacob Burckhardt írta 1866-ban, hogy „a minden kicsinyben meglévő kétségbeesés valamennyi tekintetben súlyos gonoszság. Ő, aki nem tartozik egy harminc milliós nemzethez így kiált fel: 'Segíts meg minket, Uram, hiszen fuldoklunk!' A filiszter ördögi eltökéltséggel akar a húsosfazékból enni, máskülönben nem is ízlene neki." Lásd Emil Duerr, Freiheit und Macht bei Jacob Burckhardt (Basel: Helbing & Lichtental, 1918). Itt megtaláljuk a pánszlávizmus és pángermanizmus gyökereit.

(30) Mark Twain az Egy utazó feljegyzéseiben beszámolt az osztrák parlament reménytelen helyzetéről, amelyet 1897-ben látogatott meg. Az írás a Harper's Magazine-ban jelent meg, részletekben.

(31) John Stuart Mill egyszerűen kijelentette: „a szabad intézmények megléte szinte lehetetlen egy olyan országban, amely különböző nemzetiségekből áll." Considerations on Representative Government (New York: H. Holt, 1882), p. 310. Svájc az erős kivétel e szabály alól, mivel lakosai egy mindent legyőző helvét hűséggel bírnak, amely messze túlmutat az etnikai kötelékeiken.

(32) Léteztek természetesen a gyűlölet kifejezésének hullámai a központi hatalmak népeinek körében is, mint például Ernst Lissauer gyűlöletverse. Az olyan jelmondatokat, mint Gott strafe England! (Isten, büntesd meg Angliát!) és a Serbien muss sterbien (Szerbiának pusztulnia kell!) gyakran ismételgették, de senki nem talált ki olyan nonszensz dolgokat, hogy a savanyú káposztát „szabadság káposztának" vagy a németjuhász kutyát „elzászinak" nevezze. Angliában az emberek elégették még a német zongorákat is és elaltatták a borzebeket, nehogy a gyerekek megkínozzák őket. Az Egyesült Államokban a tanárok nem taníthatták a német nyelvet. Mindazoknak, akik korábban németet tanultak először lyukas óráik voltak ehelyett, majd spanyolt kellett tanulniuk.

(33) Lásd Georges Bernanos, La grande peur des bien-pensants (Paris: Grasset, 1949), pp. 414-18. Bernanos, aki mélyen katolikus és monarchista volt, az első világháborút (amelyben katonaként részt vett) a „pacifista és humanitárius demokráciák hírhedt és könyörtelen háborújának" tartotta.

(34) Nyugaton a pilóták gyakran bocsátkoztak személyes párbajokba az égen, így szintén az úriemberek háborúját folytatták. Fritz Reck-Malleczewen (aki a dachaui koncentrációs táborban halt meg) beszámolt egy német ulánusról, aki lándzsájával halálra döfött egy orosz lovast. Ezután könnyezve térdelt a haldokló mellé, aki megbocsátott neki. A másik oldalon Szolzsenyicin említ meg kozákokat, akik belebotlottak egy német generálisokat szállító autóba, és minden további nélkül útjukra engedték őket. A későbbiekben így magyarázták tettüket: „ez csupán egy véletlen volt, nem terveztük el előre!" Amikor az osztrákok visszafoglalták Lemberget (Lwowot) egy, az orosz megszállók által elhagyott épületben találtak egy listát a harcokban megsérült objektumokról, valamint a pénzt, amely fedezte a helyreállítási költségeiket. Ez a második világháborúban már egyáltalán nem így működött. Addigra a szovjet katonák többsége már „művelt" volt, „fejlett" és „felvilágosult". Ennek tudatában rosszabbul viselkedtek, mint a gorillák – csak a felszabadított területeken több, mint kétmillió nemi erőszakot követtek el!

(35) Az „ellenséges idegenek" koncepciójáról és a velük való bánásmódról lásd: Arnold J. Toynbee, A Study of History, vol. 4 (London: Oxford University Press, 1939), pp. 160-62. Az „ellenséges idegenek" iránti szervezett gyűlöletkeltés tömeges ellenségeskedésekhez vezettek. Így a „hazafias" szentpétervári csőcselék felgyújtotta a német nagykövetséget az első világháború kitörését követően, ám többé-kevésbé ugyanezek az emberek három évvel később már a nagy októberi szocialista forradalom eszközei voltak.
E háború úriembereiről kiváló beszámolót kaphatunk Stroheim és Gabin 1937-es filmjéből, a Nagy illúzióból. A cím az 1939 szeptember elseje utáni események fényében tökéletesen helyénvalónak tűnik. Ez a film francia pilótákról szól, akiket a németek lelőttek, majd ezután vendégül láttak. A történet Caulaincourt elbeszélésére emlékeztet egy bizonyos Wintzigerode báróról, akit, orosz egyenruhája felett hosszú köpenyt viselve, egy őrt álló francia tiszt hallgatott ki 1812-ben a Moszkva előtt álló táborban. Miután a tiszt megállította és letartóztatta, Napóleon elé vitték, aki kiderítette, hogy a báró a testvérének, Jeromosnak, Vesztfália királyának alattvalója. A felkapaszkodott korzikai elvesztette hidegvérét és kémkedés miatti kivégzéssel fenyegette meg Wintzigerode-ot és fizikálisan is neki akart támadni az arrogáns bárónak, ám a francia tisztek visszatartották és uralkodójuk viselkedése miatt megszégyenülten meghívták vacsorára a tiszti étkezdébe.
A családom fél évig élt egy osztrák büntetőtáborban, ahol édesapám egy röntgen berendezést állított fel és üzemeltetett. Mi gyerekek szerettük a (főként) orosz hadifoglyokat és szívesen játszottunk velük. Ezután közel két évig éltünk Badenben, Bécs, az osztrák-magyar hadsereg főhadiszállása közelében, ahol sokszor viseltem egy brit matróz öltözéket, „H.M.S. Renown" feliratú szalaggal a sapkámon. Volt egy francia nevelőnőnk is és vele franciául beszéltünk az utcán. Olyasvalami volt ez, amely elképzelhetetlennek tűnt a „fejlettebb" nyugaton. Hatalmas erődünk, Przemysl eleste után (kiéheztetéssel sikerült bevenniük) az orosz tisztek meghívták osztrák-magyar kollégáikat egy bankettre, ahol egymás egészségére ittak. Ismerek egy osztrák tisztet, aki fogságba esve odaadta a névjegykártyáját az oroszoknak.

.A tanulmány megjelent:

regnumportal.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük