A lakatlan szigetek lakói

 Robinson az 1720-as kiadás szerint.

Gyermeki létünk egyik alappillére a szociális viszonyok megtanulása, és a környező világ játékszabályainak megismerése. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne akarna bárki is kitörni ezekből a szabályokból.

 Robinson az 1720-as kiadás szerint.

Gyermeki létünk egyik alappillére a szociális viszonyok megtanulása, és a környező világ játékszabályainak megismerése. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne akarna bárki is kitörni ezekből a szabályokból.

S nem egy gyermek kapja azt a szüleitől, tanáraitól ilyenkor, hogy „majd ha egy lakatlan szigeten élsz…", vagy azt, hogy „ha egy lakatlan szigeten élnél…". De persze ez megmarad ábrándnak, és bizonyára sokan el is játszanak ilyenkor a gondolattal, hogy vajon mi is lenne azon a lakatlan szigeten.

Aztán sokakban ez meg is marad a gondolatkísérlet szintjén, mert azért a gyermekkor mégis csak az ilyen kísérletezések kora. Kockázat nélkül el lehet játszani a gondolattal, hogy mi is lenne azon a lakatlan szigeten. Valószínű, hogy ha, és amennyiben ilyenkor közvéleménykutatná meg a lakósságot, akkor hamarosan kiderülne, hogy tulajdonképpen az a lakatlan sziget mégsem lenne olyan lakatlan. Sokkal inkább egy olyan világképről van szó, melyben a világ mégiscsak inkább legyen lakott. De mindenki csinálja azt, amit vizsgálat alanya elgondol. Meg persze mindezt úgy, hogy önként és dalolva, mintegy a gondolatolvasás szintjén kitalálva az éppen aktuális sziget kitalálójának rejtett vágyait. Alkalmazkodva ahhoz, és gondolkodás nélkül alá is vetve magát ennek a sajátos szabályrendszernek.

A mégsem oly lakatlan sziget.Majdnem úgy, mint amikor a hajótörött megérkezik a lakatlan szigetre, mely azért összkomfortosan be van rendezve vadkecskékkel, amik azért nem is olyan vadak. Vademberekkel, akik nem is annyira esznek embert. Vagy ha mégis, akkor nem főhősünket. Szóval egy olyan lakatlan sziget, ami nem nagy valós kihívás, és főleg azoktól a dolgoktól mentes, attól lakatlan, amit éppen nem szeretünk. Kicsit úgy, mint Robinson szigete, mely megtermette a maga kecskéit, és Péntekjét. Ilyen természetesen ritkán adódik a valóságban, és a legtöbb ilyenről álmodozó gyermek, akár gyermekkorban, akár már kissé, vagy egészen felnőve, sikítva menekülne egy valós lakatlan szigetről.

Az elképzelés emlékei azonban sokakat kísértenek nagyon sokáig. Mert jól esik eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne a világ, ha a világ olyan lenne, amilyen mi szeretnénk, hogy legyen. Természetesen az említett paraméterekkel. Ne legyen annyira lakatlan, stb. De felnőttként sem igazán lehet ilyet megteremteni. Látszólag. A valóságban alighanem megvan mindenkinek a maga lakatlan szigete. Csak vagy hagyja érvényre jutni az arra kitalált szabályrendszereket, vagy nem. A felnőtté válás egyik kísérőjelensége valószínűleg éppen ez. Megtanuljuk a saját kifejezésre juttatott szabályrendszerünket a többiekével összhangban működtetni. Megpróbáljuk a saját szigetünket a valós emberekkel, a valós világ részeivel benépesíteni. Megtanulva egyben azt is, hogy bár néha nagyon szeretnénk, a világ mégsem működik maradéktalanul úgy, ahogy mi szeretnénk. S ez még a diktátorokra is igaz. Mert a világ látszólag ugyan valóban úgy működik, de szó nincs mindenkire kiterjedő, lélekből fakadó önkéntességről a valóságban. S ha egy ilyen rendszer egyszer szivárogni kezd, akkor előbb utóbb nagyon nagy rések keletkeznek a gátakon. Márpedig a történelem azt mutatja, hogy a diktatórikus rendszerek előbb-utóbb felszámolódtak.

Néha azonban mégis azt tapasztalhatjuk, talán magunkon, talán embertársainkon, hogy mégis megmaradnak a gyermeki szigetvilágok. Talán nem is a nagyobb társadalmi játszótereken, hanem csak a szűkebb környezetben. Nem arról van szó ilyenkor, hogy valaki szétcsapva a munkatársai között habzó szájjal követeli az önkéntes behódolást. Sokkal inkább arról, hogy személyes kapcsolatait próbálja meg a valamikori vágyak szintjén működtetni. Elképzeli a „mi lenne, ha…" világot, a maga nem is annyira lakatlan szigetén. S valami megfeneklett idealizmusból, a felnőttben maradt gyermek naivitásával várja el, hogy a világ azt találja ki, és tapsikálva valósítsa meg. Az esetek többségében azonban ez borítékolhatóan magában viseli a kudarc csíráit. Maradna tehát az a kitörési lehetőség, hogy elkössük a csónakot a megszokások, a passzív elvárások cölöpjeitől, és megpróbáljunk a ködkürttel morzejeleket küldeni a tengeren. Egyrészt jelezve, hogy jövünk, másrészt kommunikálva, hogy mit is szeretnénk arra az esetre, ha megérkezünk.

Ki mit kezd a szigettel?Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy innentől maradéktalan lenne bárki öröme, mivel ettől a világ még biztosan nem eszerint fog működni, de egy valami biztosan nyerhető a réven. Az az érzés, hogy szigetlakónk, legalább megpróbálta megtenni azt, amit meg tudott, meg tudhatott tenni. Így amikor a gyermeknek bárki szülő, vagy tanár, ráhagyóan azt kommunikálja, hogy a világ csak a képzeletében működik úgy, ahogy szeretné, nem árt, ha azt is igyekszik megtanítani, hogy miként hajózzon. Ellenkező esetben könnyen meglehet, hogy sikeresen kineveli a jövő diktátorát. Nem feltétlenül nemzeti szinten, hanem, akár csak a maga környezete számára. Azokat a főnököket, akik mégis inkább habzó szájjal tiltakoznak a világ másként működése ellen, mintsem megpróbálnának szóba állni a beosztottakkal. Vagy azokat, akik egy családban válnak képtelenné a közös kommunikáció megvalósításában.

Tulajdonképpen személyes emberi kudarcra ítélve az egyént. Későn szembesülésre kényszerítve azzal a különben nyilvánvaló ténnyel, hogy a világ mégsem egy lakatlan sziget. Akár kivonul belőle valaki, akár nem, és akkor már többet segíthet megtanítani a részvétel örömét, lehetőségeit, mint bíztatni a belső emigrációra, a másokon való valamilyen szintű keresztülgyalogolásra.

Simay Endre István