A Ma élethosszig Tartó Tanulási Mintázata.

Az élethosszig tartó tanulás, vagy ahogy az angol név alapján gyakran rövidítik, az LLL (long life learning), az utóbbi időben, talán évtizedben vált sokat emlegetetté. Holott, ha a „jó pap holtig tanul" közmondásra gondolunk, elég nyilvánvaló, hogy hétköznapjaink a folyamatos tanulással, tapasztalatszerzéssel telnek. A születéstől a halálig tartón, és inkább kóros állapotot sejtetve, ha valaki képtelen erre. Az LLL, tehát sokkal inkább a szervezett oktatásra vonatkozó meghatározásnak tekinthető.

Ebben nagy szerepet kaphat a felnőttek oktatása: Ez aligha vonható kétségbe olyan körülmények között, amikor sokan, egyfajta muszáj-Herkulesként akár többször is kénytelenek nemcsak életpályát, hanem szakmát is változtatni. De, egy adott szakma művelése is szükségessé teheti a szakirányú továbbképzéseket. Mert számos szakmában igaz az az állítás, hogy aki ezt elmulasztja, annak a lemaradás, a szinten ragadás, a fásultság jut osztályrészül. A hosszú listában, noha ritkán gondolunk rá, a pedagógia is előkelő helyet kaphat. A pedagógiai módszerek fejlődése, alakulása, a pszichológia, a szociológia tudományának bővülése vagy akár a jogi környezet változása egyaránt abba az irányba mozdíthatná a tanárokat, hogy részt vegyenek a továbbképzéseken.

Van természetesen egy közvetett pedagógiai haszna is. Ha a diák az iskolában azt látja, hogy tanára igyekszik napra kész maradni, és ennek érdekében hajlandó és képes továbbképzéseken részt venni, akkor alighanem könnyebben elfogadja majd azt, ha maga kerül hasonló helyzetbe. Talán kevésbé fogja kényszernek megélni a szakmaváltásokat, továbbképzéseket. Bevéve ezeket a személyes kríziskezelés eszköztárába az ön-, vagy környezetpusztító agresszivitás kinyilvánítása mellé. Természetesen tudjuk, hogy a tanári példamutatáshoz példát mutatni képes tanár is kell, vagy inkább kellene, de még az ilyenné válásban is segíthet a szakirányú továbbképzéseken való részvétel. Így elmondható lenne, hogy a pedagógusok továbbképzése jó lehet a tanárnak, az iskolának, és a diáknak is.

Amiért ezen érdemesnek tűnt kicsit elgondolkozni, az a szerző egy személyes élménye. Már amennyiben élmény, ha sikertelenné válik egy továbbképzésre való jelentkezés (http://endresy.blogspot.com/2011/09/nem-vettek-fel-kodolanyira.html ). Az is nyilvánvaló, hogy egy továbbképzést szolgáló tanfolyam el nem indulásából önmagában hiba lenne túlságosan messzemenő következtetéseket levonni. Egy adott továbbképzésre ugyanis számos okból nem jön össze a szükséges létszám. Bár amennyiben figyelembe vesszük, hogy a Kodolányi Jánosról elnevezett főiskola által meghirdetett, és az említett blogbejegyzésben jelzett továbbképzésen egy tucat volt a limit, azért nem lehet azt mondani, hogy reménytelen lett volna annak teljesítése. A személyes okokon kicsit túltekintve azonban érdemes figyelembe venni azt is, hogy a tanárelbocsátások, és az önkormányzati, iskolafenntartói rendszer átalakításának árnyékában könnyen előfordulhat, hogy a tanárok nem feltétlenül a szakirányú továbbképzésben látják a jövő felé vezető biztos utat.

Márpedig még egy adott szakmán belül sem árthat több lábon állni. Felhalmozva a tanári képességek és készségek szélesebb tárházát. Egy olyan, sokszor napi problémaként jelentkező, probléma kezelése kapcsán, mint az iskolai erőszak kezelése, akár a túljelentkezés is indokolt lehetne. Így, noha az indíttatás személyes volt a jelentkezésben, a kudarc egyfajta indikátor is lehetne. Azt, hogy pontosan mit jelez, nyilván nehéz lenne pusztán deduktív módon meghatározni. Az egyik, és nem teljesen kizárható ok a továbbképzés szervezésének hiányosságai. De, tekintve, hogy képzőhely nem állami alapítású intézmény és a korábbi tapasztalatok szerint jó szolgáltatási színvonalat nyújt a katedrától független területeken is, ennek talán kisebb az esélye. Ha tehát a szervezés lehetséges, de talán kisebb súlyú problémáitól eltekintünk, akkor annál kínosabb kérdések maradnak fent a rostán.

Ezek közül az egyik legsúlyosabb az, hogy mennyire láthatja értelmét valaki egy iskola-szociológiai készség diplomával igazolt megszerzésének. Itt érdemes utalni arra a korábbi megjegyzésre, hogy a tanárokat is fokozottan fenyegeti a munkanélküliség, az iskolákat pedig a bezárás, vagy eufémisztikusan az átszervezés veszélye. Ilyen körülmények között nem biztos, hogy egy újabb szakirányú papírba fogja valaki az oktatáspolitikai űr személyes kitöltését belelátni. Az pedig ugyancsak az oktatáspolitikán múlik, és az előző felvetéstől sem független, hogy egy átlagos pedagógus mennyire képes hosszú távra tervezni. Nem is csak a személyes életét, hiszen kényszerből sok mindent meg lehet tenni, hanem a pedagógusi létét. Ennek lehetőségeit felmérendő mindenkinek elegendő a napi híreket, a gazdaság- és oktatáspolitikai nyilatkozatokat meghallgatnia. Túlzott optimizmus nem fogja elönteni, az valószínű. De természetesen az adott képzés kapcsán még az is felmerülhet, hogy a pedagógusok közül még tucatnyian sem bíznak abban, hogy az iskolai erőszakkal érdemben lehet mit kezdeni. Ha így áll a dolog, az a jogi környezetre nem vet túl jó fényt.

Az is igaz, és arról kár lenne hallgatni, hogy mind az említett főiskolán, mind másutt több szakon elindultak a felnőttképzési programok. Ahogy a nem felsőoktatási képzések szerepét sem szabad lebecsülni. A fentiek tehát akár egyoldalú személyes indíttatású eszmefuttatás részeként is lehetnek, lehetnének értelmezhetők. Ugyanakkor több jel mégis azt mutatja, hogy a munkanélküliség nyomása nem kedvez a felnőttképzésnek. Ha ugyanis a képzések alól a támogatások kiesnek, a munkanélküliség alatt a családi tartalékok elfogynak, akkor a szakmaváltás alól is kihúzásra kerül a szőnyeg. Így végső soron a tanulás, és vele a tanítás presztízse csökken tovább, aminek ellensúlyozására pillanatnyilag inkább kasztosító, mint segítő csomagtervezetek kaptak csak publicitást (http://www.euroastra.info/node/52428 ). Ennek következtében a hangzatos LLL könnyen silányulhat puszta kommunikációs fordulattá. Mint az több más, különben előremutató kezdeményezés esetében már megtapasztalható volt. S amikor az oktatást végzőket is eléri a teljes szkepszis, az önképzésbe vetett bizalom elvesztése, akkor az előrehaladás, önfejlesztés példamutatását sugalló társadalmi mintázatot más váltja fel. A valós több lábon állást, átgondolt oktatáspolitika hiányában felválthatja a korhadó mankókra támaszkodó, porló agyaglábakon való cammogás.

Simay Endre István