A tanyavilág festője

 Több szempontból is figyelmet érdemlő kiállítás nyílt meg Budapesten, a magyarországi szlovákok egyik legjelentősebb művészének képeiből. Ritka alkalom, mert az összes bemutatott alkotás magántulajdonban van. Együtt, így, korábban még sehol nem voltak láthatók. A békési tanyavilág adta élmények festőjének művei október 4-ig tekinthetők meg a Szlovák Intézetben.

Békés megyében, a román határhoz közeli Ambrózfalván született Lehoczky András, 1927-ben. Otthon szlovákul beszélt. Rajzkészsége már kisgyermekkorában megmutatkozott, iskolai rajztanára egyengette tovább az útját, egészen a Képzőművészeti Főiskoláig, ahol 1955-ben szerzett diplomát, festő tanszakon. Tanárai között olyan nevekkel találkozhatunk, mint például Barcsay Jenő vagy Domanovszky Endre. Pályája elején elsősorban grafikai munkáival, fa- és linóleum metszeteivel ért el sikereket később viszont inkább a festészet felé fordult. Kezdetben főként az egyszerű, falusi embereket ábrázolta, a környezetszeretet alapélményét számára az alföldi, elsősorban a békési tanyavilág adta. A természet rendjének, szépségének csodálata közérthető, szemet gyönyörködtető módon jelent meg munkáiban.  Kiváló festő és egy kiváló ember lakozott egy személyben – mondta el róla barátja és kollégája, Zsolnay Mihály festőművész, a kiállítás megnyitásakor. Nem lehetett olyat kérni tőle, amit ne teljesített volna. Nagyon kellemes, halk szavú, törékeny alkatú, de mindenre nyitott ember volt, úgy szemlélte az életet, ahogyan az a művein is megjelenik. Legyen az akár grafika, dombormű vagy olajfestmény. Abban a kortársi körben, valószínűleg ő volt az egyik legnagyobb művész. Közeli, baráti kapcsolatban álltunk, közös kiállításunk is volt, kapcsolatunk minőségét jól jelzi, hogy három lányomat is megfestette – emelte ki visszaemlékezése során pályatársa, Zsolnay Mihály. Mély érzésű ember volt Lehoczky András, aki a művei segítségével próbálta kivetíteni, hogy milyen világban is élünk.  A sok virág, a csendéletek, az ő lelkületének vetületei. Hiszen azt szokták mondani: „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.” Hát róla semmiképpen nem mondhatjuk, hogy nem volt jó ember. Nagyon sajnáljuk, hogy már nem lehet közöttünk. Amit 2006-ban ránk hagyott, szinte befejezett életmű, a világot realisztikusan szemlélte. Szakmai folyóiratokban lehet olyat olvasni, hogy tárlatlátogatást, múzeumi sétát – bizonyos esetekben – orvosok írnak fel a pácienseiknek, annyira jó hatással van az elmére némely műalkotások megtekintése. Valószínűsíthető, hogy az ő munkái is lehetnek ilyen, a lelket megnyugtató hatással. Festményei érzelmi indíttatásúak, ugyanakkor a valóságot ábrázolják, az emlékekből és a legfrissebb élményekből egyaránt leszűrődő hatások nyilvánulnak meg rajtuk.

A szépre és jóra törekvő embert igyekezett megjeleníteni környezetében. Szívesen és szeretettel örökítette meg az öregeket hétköznapi helyzetekben. Az ilyen képei többek a puszta ábrázolásnál, mert mindegyiken megjelenik egy hangulat, egy érzés, egy gondolat, amivel megtoldotta, kiegészítette a látható, érzékelhető valóságot. Bensőséges érzéseket keltő, többnyire kisméretű képei leginkább mindennap tárgyakból összeállított csendéleteket ábrázolnak. Képei sok egyéni és csoportos kiállításon szerepeltek, művei számos hazai és külföldi közgyűjteményben fellelhetőek. Ahol megmutatta ezeket, ott tetszés és elismerés övezte munkáit, ő maga viszont csak ritkán vállalkozott nyilvános szereplésre. Alkotni szeretett abban találta meg önmagát.