A tizenkettedik játékos

 Születésének századik évfordulóján, előbb az emléktábláját koszorúzták meg a szülőháza falán, utána pedig felavatták a szobrát, Budapesten, a XIII. kerületben. Élete legnagyobb részét itt töltötte, a kerületnek díszpolgára is, de a nevét az egész ország ismeri – sőt még távoli kontinenseken is tisztelik. Kedvenc sportágában, a futballban, nemzetközi szervezeteknél magas tisztségeket töltött be.

 Friedländer György néven született Budapesten, 1922. február 5-én. Édesapja, Friedländer Miklós, Szepesváralján született, majd családjával Budapestre költözött, később itt volt munkaszolgálatos és 1944-ben, a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg. Fia – akkor már Szepesi néven – szerencsésen túlélte a részben ukrajnai, részben magyarországi munkaszolgálatot, ahol követ tört, utat épített. Az angyalföldi grundokon került legelőször kapcsolatba a futballal, gyerekként ő is híres futballista szeretett volna lenni, de már akkoriban belátta, hogy kortársai ez irányú tehetsége jóval felülmúlja az övét. Például a két Ferenc, Puskás és Szusza – akik szerinte korának legnagyobbjai voltak – velük baráti kapcsolata még 60 év után is igen intenzív volt. A munkát a Magyar Rádióban 1945-ben kezdte, rövidesen az egész ország kedvencévé vált.

Szepesi György példamutató élete számunkra azért is fontos – hangsúlyozta szoboravató beszédében dr. Tóth József, a XIII. kerület polgármestere – mert bizonyítja, hogy az akkor jellemző angyalföldi nyomorból, kitartó és rendszeres munkával a tehetség kibontakoztatható! Angyalföldön nőtt fel, gyermekkora a Váci úthoz és környékéhez kötődik. A Váci út 97-ben született, ezt ott 2017-ben felavatott emléktábla jelzi. Sportszeretete korán megmutatkozott, kosarazott, evezett, a grundokon rúgta a labdát, közben zongorázni is tanult. Még igazolt játékos is volt, 1934-től 1961-ig alsóbb osztályban focizott. Ekkor ismert meg sok későbbi labdarúgó zsenit. Gyerekkori élményei örökre meghatározták viszonyát a sporthoz. Dolgozott textilgyárban, volt esztergályos inas, de az igazi hivatását a sportújságírásban találta meg. Az első meccsét 1945-ben közvetítette, 1954-ben tanári diplomát szerzett, 1975 és 78 között a Magyar Rádió bonni tudósítója, 1981-től 92-ig, nyugdíjba vonulásáig a Magyar Rádió Szórakoztató és Sport Főosztályának vezetője volt. Közben 1982-ben doktorált a Testnevelési Főiskolán.

 A nagy utak néha összetalálkoznak. Pelé cipőpucolóként kezdte, Szepesiék Bagarol pasztás dobozokat árultak. Ahogyan a mikrofonba kiáltotta, hogy góóól-góóól, úgy senki más nem tudta magával ragadni a közönséget. Az sugározta, mintha egy volna közülünk, de a pálya széléről – ahonnan közvetített – ő nem lehetett drukker. Szívélyes beszélgetőtárs volt. Tudta, hogy a mikrofon csak azt fogadja barátjává, akiről érzi, hogy őszintén szereti. Vallotta, hogy rádióriporter csak az legyen, aki érzi magában az erőt a szabad beszédhez. Figyelem csak azt a riportert övezi, aki egyéni hangvételű, bátran meri kérdezni, a megszokottól eltérőt is. Mestere volt a szakmának. Mindenek felett az ötletesség jellemezte. Úgy tartotta, a riporternek meg kell előznie az eseményeket, a közönség előtt kell járnia, pillanatok alatt ismerje fel a helyzetet.  Mindent észrevett, ami körülötte történt és mindenhez volt mondanivalója. Többször hangoztatta: a riporter rangját, az újságírásban elfoglalt helyét, a tekintélyét az határozza meg, mennyire hatja át írásait az igazság iránti szenvedélyessége. Nálunk Szepesi volt „A Rádió”! Néhány mondata szállóigévé vált: mint például a „jönnek a csehszlovákok”. Ő közvetítette Puskás első válogatott gólját. Spontán riporter volt, de a spontaneitáson mindig sokat dolgozott. Sportlövő versenyen bemászott a lőállásba, öttusa lovaglás előtt megvizsgálta az akadályokat. Népszerűsége a leghíresebb focistákkal vetekedett. Az „Aranycsapat” tizenkettedik játékosának tekintették. Ott volt 1948-tól 2012-ig – 2008, Peking kivételével – valamennyi olimpián, 49 magyar aranyérmet közvetített. Noha könyveket is írt, magáról azt mondta: sportriporter voltam, se több, se kevesebb, de csak az lehet igazán jó riporter, aki a gondolatait szóban és írásban is jól tudja kifejezni! Sokszor vette kölcsön Szerb Antal meghatározását: „Újságíró alatt, nemcsak azokat értjük, akik újságokba írnak, hanem egy embertípust, életformát, amelyben az aktualitás érzése igen erős.” Szepesi György 1979 és 86 között a Magyar Labdarúgó Szövetség Elnöke, a FIFA Végrehajtó Bizottságának és a Magyar Olimpiai Bizottságnak tagja, az UEFA örökös nagykövete volt. Pályája során számos állami és szakmai díjat, elismerést kapott. Halhatatlanságát mutatja, hogy a róla elnevezett Szepesi-díjjal évente kitüntetik a sportújságírás egy meghatározó alakját. Túlélte a legendás „Aranycsapat” valamennyi tagját, három és fél esztendeje távozott közülünk a mikrofon Puskása. Minden idők leghallgatottabb rádióriportere 1997-ben, az elsők között lett kerületünk díszpolgára, nehezen fogadtuk el, hogy végleg elment. Ezzel a szoborral örökre hazaérkezett – mondta el róla dr. Tóth József polgármester.

 A Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke Szöllősi György, megemlékezésében Szepsi György három arcát világította meg, melyekről talán kevesebb szó esik. Még 80-90 éves korában is nagy szeretettel, nyíltsággal közelített a fiatalabb kollégáihoz. Mindenki dicsért, méltatott, bátorított, rossz szava soha, jó szava viszont mindenkihez volt. Figyelt a közvetítésekre, elolvasta a megjelent cikkeket. Sportvezetőként „túl jó, túl rendes” talán nem elég keménykezű főnöknek tartották, ugyanakkor nagy sporttörténeti érdemei vannak. Jó szívvel felismerte mások talentumát, és úgy döntött, hogy ő a pálya széléről, nem pedig a pályáról próbálja meg előrevinni a magyar sportot. Ide tudta hozni Magyarországra, a brazilokat, a németeket.

 Szepesi György szava kellett hozzá, hogy Östreicher Emil ismét a magyar futball szolgálatába álljon az ő elnöksége idején, így jutottunk ki két világbajnokságra. El tudta intézni, hogy a FIFA-tól kapott pénzből részesedjenek a játékosok is, ráadásul, úgy, ahogy megkaptuk, tehát dollárban – ami akkor igen nehéz ügy volt! Végül pedig szólni kell rendíthetetlen hazaszeretetéről, amit az sem tudott kikezdeni, hogy a haza sajnos egy időben nem szerette őt. A szoboravató ünnepség az 1953. november 25-i „az évszázad mérkőzése”, a híres londoni 6:3 utolsó magyar góljának közvetítési részletével ért véget, majd a koszorúk, virágok elhelyezése következett.