Az Egyház és Az Európai Integráció Kapcsolata

Erdő Péter bíboros prímásErdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, a CCEE elnöke a SIR olasz katolikus hírügynökségnek adott interjújában fejti ki gondolatait e témában. Az interjú szövegét magyar fordításban adjuk közre.

– Európa jelenlegi társadalmi, politikai helyzetében hogyan járulhat hozzá az Egyház a kontinens integrációs folyamatához?

Két évezrede, sokkal előbb, mint a diplomácia és a politika, a kereszténység a kontinens civilizációjának és kultúrájának szerves része és húzó ereje. Az volt, és mindmáig az. Ez alapján az Egyház nem a politika után következik, hanem önmagában az integráció szilárd alapját képezi, amely a szolidaritásra, a szubszidiaritásra épül, és középpontjában a személy áll. Ez egy „egészséges" integrációt jelent, mivel a kereszténység nem semmisítette meg az egyes ember nemzeti jellemzőit és kulturális identitását, sőt, még inkább elősegítette annak formálódását, fejlődését. Úgy vélem tehát, hogy küldetésünknek az európai egyházakkal összefogva imádságos alkalmakon és kezdeményezéseken, konkrét karitatív akciókon keresztül kell folytatódnia. Ezeken keresztül tudnánk lelki szinten is megéreztetni a népek közötti testvériséget, amelyre annyira szükség van egy megbékélt egymás mellett éléshez.

– Melyek lennének az elsődleges feladatok?

A kelet- és nyugat-európai egyházaknak, és ökumenikus szinten Európa minden keresztény egyházának össze kell fognia, hogy közösen legyőzzük kultúránk antropológiai alapjainak meggyengülését és a lelkiismeret manipulálásának veszélyét. Kötelességünk együtt megmutatni, hogy az evangélium képes párbeszédet folytatni minden kultúrával, és segítenünk kell a ma alig használt képességünk alkalmazását, azaz hogy ne a haszonelvű logikával gondolkodjunk, hanem olyan logikával, amely a személy fejlődésére és a közjó előmozdítására irányul, és ez nem az egyéni vágyak és érdekek összességét jelenti. Európában éppen az a látásmód gyengült meg, amely a maga összességében tekint valamire, ezzel együtt pedig a társfelelősség érzése is elhalványult. Ennek az antropológiai szétesésnek az egyik következménye, hogy az Egyháznak szembe kell néznie azzal a szigorúan gazdasági, pénzügyi szemlélettel, mely igen erősnek bizonyul az Európai Unióban, és úgy tűnik, hogy szinte teljesen kizárólagosan meghatározza a politikai gondolkodást.

– Az Egyház szerint melyek a korlátai ennek a látásmódnak?

Nagyon részleges viszonyítási pontról van szó, mely nem teszi lehetővé a valóság megfelelő és teljes felfogását. Ha csak a legszűkebb értelemben vett gazdasági aspektusokat veszik figyelembe, akkor az intézmények és a termelési rendszer figyelmét elkerülik más alapvető emberi összetevők, mint például az életminőség, az emberi méltóság tiszteletben tartása, a környezetvédelem; a csönd, az életritmus, a munkaritmus és munkaidő fontossága. Nekünk, mint Egyháznak fontos megértetnünk, hogy egy tágabb értelemben vett és „magasabb" szinten értelmezett gazdasági szemléletben a szolidaritás, valamint a társadalom tagjai közötti bizalom, az emberi kapcsolatok minősége – bár ezek nem anyagi mennyiségben mérhető értékek – fontos fejlődési tényezőt jelentenek.

– A közelmúltban, az egyesült államokbeli útján a pápa úgy látta, hogy a helyi katolikusok ösztönzést jelenthetnek az európai katolikusok számára, és hangsúlyozta az amerikai laicitás pozitívumát…

Az ún. „amerikai laicitás" abból a társadalompolitikai hagyományból ered, hogy az állam és az Egyház különválása nem szükségszerűen ellenséges, míg Európában a szétválás különböző formát láthatjuk. Néhány országban ez strukturálisan is az Egyház iránti ellenszenvben és bizalmatlanságban, gyanakvásban nyilvánul meg. A poszt-kommunista köztársaságokban az állam laicitása, az állam és az Egyház szétválásában mostani jelenség, és nem általánosan ellenséges a vallásszabadságot illetően. Néhol láthatók az ellenszenv jelei, mindazonáltal ezek nem érintik az országok alkotmányos struktúráját. A gyanakvás öröksége és egyfajta negatív magatartás jellemzi azonban néhány nyugat-európai ország laicitását, például Franciaországét. Mindehhez hozzá kell azonban tenni, hogy a két kontinens összevetése nagyon összetett kérdés, mivel eltérő történelmi háttérük van, és ami a mi földrészünket illeti, a történetiség a kontinensen belül is nagyon sokszínű.

– Ön szerint milyennek kellene lennie egy egészséges „európai laicitásnak"?

Nem elegendő egy olyan liberális magatartás, amely arra korlátozódik, hogy az állam ne avatkozzon bele az Egyház ügyeibe. Az államnak biztosítania kell minden állampolgárnak a szabad vallásgyakorlást, és meg kell határoznia azokat a megfelelő formákat, amelyek gazdasági szempontból is biztosítják az egyházi intézmények működését. Az Egyesült Államok laicitás mintája, természetesen előnyös és bátorító az Egyházra nézve gazdasági oldalról is, mégsem exportálható Kelet-Európába, mivel olyan köz- és magán erőforrásokat tételez fel, amelyek nem állnak rendelkezésre ebben a térségben. Másrészt meg vagyok győződve róla, hogy nem létezik egyetlen, mindenki számára megfelelő laicitás minta: ami különbözővé teszi ezeket, az a vallási összetétel, a szekularizáció mértéke, illetve az egyes államok történelmi, kulturális és intézménybeli hagyománya. Ezért helyesnek tartom, hogy az EU alkotmányos szövegei a vallási kérdéseket az egyes tagországok kompetenciájába tartozónak tekinti. Ugyanakkor fontosnak tartom, éppen azok miatt a szilárd értekek miatt, amit a vallás fel tud kínálni a társadalomnak, hogy ez utóbbiak ne próbálják a vallásosságot a lelkiismeret magánszférájába száműzni. Egy helyes laicitás ugyanis alaptételként elfogadja az állam és az Egyház egészséges együttműködését.

– Néhány éve Magyarország, más kelet-európai országokkal együtt tagja az Európai Uniónak. Mit jelentett akkor a belépés, és mit jelent azóta?

Mi mindig európaiaknak éreztük magunkat, ezért nem arról van szó, hogy újra beléptünk Európába, ahogy ezt néhányan mondják, hanem inkább bekapcsolódtunk bizonyos államoknak egy szövetségébe, amit Európai Uniónak hívnak. Gazdasági szempontból a belépés hatásai nem voltak nagyon pozitívak. Mindenesetre, bár voltak csalódások a csatlakozást megelőző várakozásokhoz képest, még nagy a remény az Unió iránt, amelyet a népek békés egymás mellett élésének biztosítékának látnak, de ehhez felül kell emelkedni a nacionalizmus maradványain. Nagyon pozitív élménynek bizonyult a könnyebb kapcsolatteremtés. Az országok közötti szabad mozgás Kelet-Európa népei számára fontos eredményt jelent. Természetesen mindez megkönnyíti a népek egymáshoz való közeledését, a megbékélést és az emlékezet megtisztítását.

– Miért érződik olyan erősen ez a probléma Közép-Kelet-Európában?

Ennek a térségek a népei évszázadok szenvedését és sebeit tudhatják maguk mögött, amelyeket a török, az osztrák uralom, a német és orosz befolyás alatt szenvedtek el, és ezek közül néhány véres összecsapás nem is olyan régi századokban történt. Mindazonáltal úgy véljük, hogy erre a múltra megbékélt lélekkel kell tekintenünk. A kelet-európai egyházak ezért követik különleges elkötelezettséggel a megbékélési és integrációs folyamatokat, és éppen ezért a célért, számos katolikus püspöki konferencia kezdeményezéseket indított: megismertetni történetünket és közös identitásunkat, és emellett megbékélési nyilatkozatokat írtak alá. Ezek között volt az, amelyet 2006-ban mi, magyar püspökök írtunk alá a Szlovák Püspöki Konferenciával. Ezen kívül szeretnénk párbeszédet folytatni Közép-Európa püspökeivel, hogy együtt gondolkodjunk lelkipásztori problémákról és azokról a közös kihívásokról, amelyekkel a Katolikus Egyháznak ebben az uniós térségben szembe kell néznie, ahhoz hogy még jobban hozzájáruljon az egész kontinens harmonikus növekedéséhez.

– Melyek a legfőbb kihívások?

Mindenekelőtt az elvilágosiasodás, amely nálunk nem pusztán egy békés, természetes folyamat, mint nyugaton, hanem olyan tettekben is megnyilvánul, amelyek gyűlöletet és támadást fejeznek ki az Egyház és a kereszténység felé. Meg kell érteni, mit jelentenek ezek a jelenségek, és hitelesen keresztény módon kell rájuk válaszolni: higgadtan, de határozottan.

Magyar Kurir