Az Egyház üzenete Az Emberi élet Alapvető Kérdéseiről Szól – Beszélgetés Erdő Péter Bíborossal

Állam és egyház megkülönböztetésének elve a kereszténység eredendő jellegéből fakad – mondta el szerkesztőségünknek Erdő Péter bíboros , akit a Rodoszon lezajlott, és immár második alkalommal megszervezett katolikus-ortodox fórumon elhangzottakról kérdeztünk.

– Az elmúlt hét végén ért véget Rodoszon a II. Katolikus-Ortodox Fórum. Kik vettek rész a fórumon és milyen céllal szervezték meg immár második alkalommal?

– Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy ez egy európai fórum, amelyben az összes európai ortodox egyház képviselői és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa által összeállított delegáció vesznek részt. Számos ország képviselője van jelen, és olyan témákról beszélünk, amelyek nem dogmatikai jellegűek. A dogmatikai párbeszéd külön bizottságban folyik, amelyet a katolikus egyház részéről a Keresztények Egysége Pápai Tanácsa vezet.

A dogmatikai kérdések mellett azonban számos gyakorlati kérdésben is tudunk egyetértést keresni és találni. Ezek általában az erkölcsre, a társadalmi tanításra, a keresztény embernek a mai világban való tanúságtételére vonatkoznak. Ezért tartottuk az első katolikus-ortodox európai fórumot Trentóban, a család témájáról. Most pedig egy olyan témát tűztünk napirendre, amely a történelmi múltban kényesnek tűnt, nevezetesen az állam és egyház kapcsolatát. Ám ha történelmileg vizsgáljuk a kérdést, akkor nagyon hamar kiderül, hogy az alapok közösek.

– Mit kell tudnunk erről a teológiai, történeti alapról, és hogyan változott, ha változott ez a történelem során?

– Már az Újszövetségben látszik, hogy a keresztények első önértelmezése az, amit Szent Péter apostol levele úgy fogalmaz meg, hogy ti „választott nép, királyi papság, szent nemzet vagytok". A lelki, vallási szuverenitásnak az ideája abban a korban a választott nép körében nagyon világos volt, annak ellenére, hogy nem rendelkeztek területtel, nem rendelkeztek egy országnak a kritériumaival. Ez kifejezetten a hit síkján jellemezte a keresztény közösséget. Ezzel párhuzamosan természetesen megvolt a keresztény közösségben annak tudata is, hogy vannak kérdések, amelyekben a vallási közösség nem illetékes, amelyeket az államnak kell megoldania. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében írt arról, hogy tisztelni kell az államot, hiszen nem véletlenül rendelkezik a hatalommal.

Természetesen felmerült az a kérdés is, hogy akkor ki miben illetékes. Ez a nagyon sajátos keresztény problematika igazán érdekessé akkor vált, amikor Nagy Konstantin 313-ban kiadta a vallási békéről szóló rendelkezését, és a kereszténységet – bár nem tette államvallássá, az később valósult meg a Római Birodalomban, – megengedett, szabadon gyakorolható vallássá tette, s az egyház működését segítette, például az elkobzott épületek visszaadásával is. A későbbi császárok a régi római szemlélet szerint a közjogi struktúra részeként kezelték az egyházat. Hajdan a pogány korban a császár volt a pontifex maximus, azonban hit dolgában sokszor vagy eretnek irányzatokhoz csatlakozott maga a császár – volt ariánus császára is a Római birodalomnak – , vagy éppen elhagyta a keresztény hitet, például Julianus aposztata. Az V. század elején a császár úgy próbált közvetíteni az alattvalói között a hit kérdéseiben felmerült nézetkülönbségekben, hogy maga kívánt elfogadtatni egy-egy doktrínát – ilyen volt például a Kalkedoni zsinat utáni vitákban a császári kezdeményezésre elfogadtatott henotikon is.

Ekkor – Keleten és Nyugaton egyaránt – számos püspök, azt mondta, hogy hit dolgában nem illetékes a császár, mert nem írhatja felül az egyetemes zsinatok döntéseit – amelyek előkészítésében egyébként ő maga is részt vett. Ha egyszer van egy egyházi döntés hit dolgában, akkor ő nem mondhatja azt az embereknek, hogy ezentúl kövessenek mást.

Az állam és egyház megkülönböztetésének elve tehát a kereszténység eredendő jellegéből fakad. Ezt a keleti egyházatyák is, és a nyugati egyházatyák is nagyon világosan kifejezték.
Ennek az alapvető szemléletnek a nyomán aztán kialakult egy sajátos viszony azokban az országokban, ahol az ortodox hitet az uralkodó is vallotta. A Bizánci Birodalomban, vagy később, például a Német-római Császárságban is szoros egység jött létre. Az állam és egyház nem konkurált egymással, az volt a kérdés, hogy az osztatlannak felfogott kereszténységen belül a császárnak, illetőleg az egyházi vezetésnek, tehát a pápának, a püspöknek milyen illetékessége van. A szereposztás volt a kérdés az egységesnek felfogott keresztény közösségen belül.

Ehhez képest aztán az újkorban, az állam elvilágiasodásával, vagy nyugaton, főleg a latin országokban a laicitás elvének megjelenésével, megváltozott a helyzet. Előfordult, hogy a keleti egyházak a történelem során mohamedán uralom alá kerültek, tehát a világi hatalmat már nem lehetett az igaz hit védelmezőjének tekinteni minden fenntartás nélkül, bár volt arra példa, éppen a Konstantinápolyi Patriarkátus történetében, hogy a szultán elfogadta világi szempontból is a keresztény közösség képviselőjének a pátriárkát. Olyan helyzetbe is kerültek az egyházak, – például a marxista, kommunista közegben – hogy semmiképpen sem lehetett már vallási szempontból mértékadónak tekinteni a civil hatalmat. Ettől kezdve méginkább nyilvánvalóvá vált, hogy az állam és az egyház nem azonosulhat egymással, hanem hit dolgában az egyháznak szabadsággal kell rendelkeznie. Ezeket a nehéz időket is végigkísérte azonban annak a tudata, hogy a mindenkori törvényes állami hatóságokkal szemben a keresztény ember lojális.

Ezeknek a történelmi tapasztalatoknak a nyomán ma nagy az egyetértés abban, hogy a vallásszabadság – és ezt az ortodox testvérek is vallják – igen nagy érték. A II. Vatikáni Zsinat ezt úgy fogalmazza meg, hogy a vallásszabadság az emberi személy méltóságából fakad. Nem arról van szó, hogy minden vallás egyenlő, nincsen közöttük különbség, a vallásnak csak esztétikai értéke van, nem is közömbösségről, hanem arról, hogy van objektív igazság, a hit dolgában is van objektív igazság, ámde ezt a szabadnak teremtett emberi személynek szabadon, külső kényszertől mentesen kell keresnie, megtalálnia és elfogadnia.

Ez az az alapvető érték, amit közösen vallunk, és ami egyébként Európában – a világi életben is – fokozottabban érvényesül az utóbbi évtizedekben. Természetesen az egyes államok nagyon sokféle megoldást találtak a hagyományos egyházaknak a kezelésére, illetve a velük való kapcsolattartásra.

– Az ortodox egyház részéről milyen speciális megfontolások merültek fel ebben a témában?

– Sok speciális hozzászólás volt, de ezek nem feltétlenül ellenkező felfogásból fakadtak. Mondok erre egy példát: Az egyik ortodox előadó beszélt a holttestek elégetésének problémájáról. Az ortodox egyház ma is elutasítja ezt, de hozzáteszem, a katolikus egyház is elutasítja a hatályos egyházi törvénykönyv szerint akkor, ha olyan szándékból fakad, amely a katolikus hittel ellenkezik: például, ha valaki ezzel azt akarja kifejezni, hogy nem támadunk fel, vagy hogy az ember sorsa a halál után a megsemmisülés. Tudjuk persze, hogy az emberek általában nem ebből a meggondolásból kérik a hamvasztást, hanem nagyon gyakorlati okok miatt. Az ortodox előadó aláhúzta, – és ez az, ami fontos számunkra – , hogy az Isten által teremtett emberi test, az élő is, de a halál utáni is – nem pusztán porhüvely, hanem a kommunikáció eszköze. Ember és ember közötti, és ember és Isten közötti kapcsolat eszköze, mégpedig nemcsak egyéni szinten. A testem nem a magamé, és nem lehet egy ember más embernek a tulajdonosa sem. Azaz adjuk meg a végtisztességet a halottaknak – tehát ne dobjuk el, ne vigyük haza a szekrénybe, mert egyéni önzés azt gondolni, hogy halálunk után a rokonainknak vagyunk a tulajdonai. Az a tény hogy megadjuk a halottainknak a tiszteletet, életerőt, értelmet, optimizmust ad az élőknek, mégpedig nemcsak az egyénnek, hanem az egész társadalomnak is. A halottkultusznak a keresztény, visszafogott formája, a végső tisztesség megadása olyan érték, amely az egész társadalom lelkiállapotára kihat. Ez olyan tényező, amivel mi sokszor nem számolunk itt nyugaton, pedig ez is megfontolásra érdemes gondolat lehet.

– Az I. Katolikus-Ortodox Fórum, amelyet Trentóban rendeztek, a család értékeit kívánta közvetíteni a társadalom felé. A második rodoszi fórum mire kívánja irányítani a figyelmet?

– A vallásszabadságra. Ezzel összefügg az objektív igazság létének a tisztelete, és összefügg vele az egyes népek kulturális – vallási hagyományainak sajátos tisztelete is. Korunkban a nagyarányú migráció kérdésével is számolnunk kell, ami újra és újra felveti a vallásszabadság kérdését, hiszen sokféle kultúrájú és vallású nép él egy helyen. Az európai népek kulturális, vallási, nyelvi identitását is, mint értéket egyre inkább hangsúlyoznunk kell. E téren komoly feszültség van, amit minden állami törvényhozó is megtapasztal: egyfelől biztosítani kell mindenkinek, a bevándorlónak is a vallásszabadságot, másrészt pedig annak a közösségnek, amely egy adott országban, egy területen él, a lehetőséget arra, hogy a saját identitását megőrizze és ennek az értékeit közösségben is kifejezze. Európán kívül is, de Európában is lehetne több gondot fordítani arra, hogy a különböző értékek egyszerre érvényesülhessenek.

– Ma sokszor talál az egyház elutasításra, mondván, hogy az általa képviselt értékrend felett már eljárt az idő. Hogyan, milyen érvrendszerrel léphet fel az egyház ez ellen a szemlélet ellen?

– Először is: az egyház nem csak a saját értékeit közvetíti. Mi az emberről és az emberhez szólunk. Amit a társadalomnak mondani szeretnénk, az nem csupán valamiféle specifikus keresztény üzenet, hanem az emberi életnek az alapvető kérdéseiről és értékeiről – a boldogságról, az igazságosságról, a békességről, a társadalmi együttélés alapvető szabályairól, az emberi személy méltóságáról szól. Természetesen lehetnek olyanok is, akik nem értenek egyet a megfogalmazási móddal, vagy azzal a kulturális apparátussal, ahogyan mi ezt kifejezzük – akár azért, mert még nem ismerték fel ezeket az értékeket, akár mert egy bizonyos világnézet alapján – akár őszinte meggyőződéssel is – de úgy gondolják, hogy ezeket az értékeket nem kell tisztelni. Felmerül a kérdés, hogy az objektív igazságnak és az objektív értékeknek szerepelnie kell-e a társadalmi életet szabályozó megfontolások között. Pusztán a vélekedéseknek a szintjén lehet csak együtt élni, vagy pedig az emberről és a világról szóló objektív igazságnak a közös keresése és megtalálása szintjén is? Mi hiszünk abban, hogy az ember képes felismerni a legalapvetőbb igazságokat. Ezért bízunk abban, hogy a társadalom többségével konszenzust lehet kialakítani a legfőbb emberi értékek tekintetében, amelyekről mi keresztények azt valljuk, hogy hitünk fényében gazdagabban látjuk ezeket, illetve hogy az isteni kinyilatkoztatás az emberi észre, a természetes megismerésre építve még többet mond erről. Ha vannak közös alapok, amelyeket nagyon széles körben el lehet fogadni, akkor az már biztonságot ad az egész társadalom építése számára.

– Az élet tisztelete ilyen érték. Ugyanakkor sajnos azt látjuk, hogy néhány ország törvényhozása mintha nem venné ezt figyelembe. A mostani fórumon volt erről szó?

– Igen, a záróközleményben le is szögezzük, hogy az orvosok és mindazok a személyek, akiknek a munkája az emberi élettel függ össze, lelkiismereti okokból megtagadhatnak orvosilag lehetséges, ám az élet tiszteletével ellentétes beavatkozásokat. Senki nem kényszeríthető olyan beavatkozás elvégzésére, amely a lelkiismeretével súlyosan ellenkezik. Ez egyébként a magyar törvényhozásban is ismert: a rendszerváltás után például lehetővé vált lelkiismereti okból a katonai szolgálat megtagadása.

– Az európai közvélemény és a törvényhozás mikor ismerheti meg a fórumon elhangzott gondolatokat?
Az előadások könyv formában is megjelennek majd Olaszországban, ahogyan az első fórumon elhangzott előadások is. A záróközlemény hét oldalas szövege máris nyilvános. Franciául és más nyelveken már elérhető a világhálón.

Neumayer Katalin/Magyar Kurír