Az oktatáspolitika mint gyermekkísérlet

A napi hírekre reflektálva korábban az euroASTRA oldalain is többször volt szó az éppen aktuális hírekről. Sajnos az utóbbi időben úgy tűnik a korábban sem csúcsformában levő oktatáspolitika továbbra is egyfajta ötletrohamok közt formálódó közigazgatási massza. Ez pedig sajnos több generációt és magukat a pedagógusokat is vakvágányra, zsákutcába terelő folyamat. Olyan folyamat, mely különösen rossza akkor, ha a bizonytalanság az egyedüli bizonyosság az irányelvek hálójában.

A napi hírekre reflektálva korábban az euroASTRA oldalain is többször volt szó az éppen aktuális hírekről. Sajnos az utóbbi időben úgy tűnik a korábban sem csúcsformában levő oktatáspolitika továbbra is egyfajta ötletrohamok közt formálódó közigazgatási massza. Ez pedig sajnos több generációt és magukat a pedagógusokat is vakvágányra, zsákutcába terelő folyamat. Olyan folyamat, mely különösen rossza akkor, ha a bizonytalanság az egyedüli bizonyosság az irányelvek hálójában.

Mert legyen az akár a nyelvvizsga szerepe a felsőleg oktatott kasztba való belépésnél (http://www.euroastra.info/node/52428 ), vagy bármi más, a bizonytalanság meggátolja azt, hogy a helyzet kezelhető legyen. Abban az értelemben, hogy az oktatási folyamat több éves, de inkább évtizedes lefolyású szellemi tevékenység. Komoly erőfeszítést igényel a gyermektől és a közvetlen szociológiai környezetétől egyaránt. De természetesen a társadalomtól is. Mert amióta az ősünk először jelölt ki a hordából valakit az ifjak tanítására (http://www.euroastra.info/node/36168 ), a társadalom erőforrásgazdálkodása tükröződik az utódgeneráció oktatásában. Ezt lehet kétségbe vonni, vagy úgy csinálni, mintha nem így lenne, de a történelem számos esetben bebizonyította, és bárki a saját életében is tapasztalhatja, hogy a gyermekkorban tapasztaltak, tanultak, akár az unokagenerációkban, vagy később is hatással vannak.

Ez igaz a családi szerepek tanulására, és a család hatására éppen úgy, mint a tanárok szerepére, akik megjelennek a gyermek életének színpadán. Az oktatáspolitikai bizonytalanságok alapvetően az utóbbiak szerepén keresztül kezdenek hatni. Ahogy számos más képesség, készség esetén a tanári képességek esetén is igaz valószínűleg annak haranggörbe-szerű lefutása. Baloldalán nagyon nem alkalmasakkal, míg a jobb csücsökben a nagyon alkalmasakkal. Az is nyilvánvaló, hogy amikor a spontán pályamódosításokról van szó ez a két véglet az, amelyik magától nem fog megmozdulni, vagy csak nagy személyes előjáték után. A nagyon alkalmatlanok ne képesek elmozdulni, míg a nagyon alkalmasak közel állnak a „szent őrült" kategóriájához. Tanítani szeretne, mert ez az élete.

Az is nyilvánvaló, hogy a középső tartomány az, amelyik szívesen tanít, de az élet számos más területén is képes megállni a helyét. A személyes elkötelezettsége nem írja felül a mindennapok tapasztalatát, és mert másutt is képes érvényesülni, elhagyja a pályát. Akkor is, ha nem csak szívesen tanítana, de azt eredménnyel is képes megtenni. Viszont nem kockáztatja azt, hogy egy iskola, egy oktatási modell süllyedésével kitegye magát az egzisztenciális bizonytalanságnak. Az első között fognak mozdulni, és számos más pályán, más intézményben felbukkanni. Akár a versenyszféra szakoktatóiként is, de mindenképpen tömegesen kiragadva a következő generációk neveléséből és oktatásából. Már ha eltekintünk a saját gyermek nevelésétől. Az oktatáspolitika bizonytalansága tehát ráerősít arra a hatásra, ami a kontraszelekciós nyomás miatt amúgy is jelentkezik (http://www.euroastra.info/node/22301 ).

Az sem meglepő azonban, hogy folyamatosan mozgatott követelményrendszer, vagy annak lebegtetése a szülőket is bizonytalan helyzetbe hozza. Feltételezhetjük azt, még akkor is, ha sokak szerint ez indokolatlan optimizmus, hogy a szülő nem akar rosszat a gyereknek. Néha esetleg rosszul akar jót, de ezt a gyermek úgyis a fejére olvassa alkalom adtán. Az oktatással kapcsolatban szívesen hozza általában olyan helyzetbe a gyermeket, hogy az felülteljesítse a szülő társadalmi szintjét. Ennek eszközei is adottak, mivel a szülő valós segítőképességétől függően a különórák és alapítványi iskolák széles palettája állhat rendelkezésre. Természetesen az ezek megfinanszírozásába jó, ha az állam, pontosabban a társadalom is besegít. Mert a szülő pénze lehet segítség egy tehetség kibontakozásában, de nem teszi tehetségessé a gyermeket. Ez a megállapítás sem tekinthető újdonságnak, de ez is olyan amiről olykor megfeledkezni látszik az oktatáspolitika. Nem a tehetséggondozásnak nevezett valami emlegetésekor, vagy beépítésekor a tanárképzésbe. Az, amivel olykor adós marad, az a valós lehetőségek megmutatása szülőnek és gyermekek. A szülők pedig nem tudnak tetszőleges oktatáspolitikai mozaikhoz alkalmazkodni. Sem anyagilag, sem biológiailag, mivel a gyermek megnő, és ami ragad az tapad. Az éppen aktuális körülmények maradnak bevésődve az életébe, és azt fogja továbbvinni.

Ezért valószínűleg a sok oktatáspolitikai elméletgyártás helyett sokkal biztosabb hatású lenne egy olyan társadalmi megállapodás, ami évtizedekre befagyaszt bizonyos normákat, oktatási elveket. S itt kiemelendő a társadalmi megállapodás. Egy olyan kegyelmi állapot elérése, ami tervezhetővé teszi a gyermek nevelését és oktatását az éppen aktuális kormánypropagandától függetlenül. Ameddig ez nem valósul meg, addig az iskolarendszer meglehetősen alkalmatlan terepe lehet annak, hogy a tudás presztízsét alátámassza. Amely presztízshez természetesen szintén kellene némi támogatás. Mert a hatalomi pozícióból izommal való érvényesülés akkor sem a tudás megbecsülését támogatja, ha az izmot párttagkönyv helyettesíti. Végső soron ugyanis az alkalmatlan szervilizmus az, ami felértékelődik. Bár ezt a kísérletet már párszor lefolytatta a magyar és nem csak a magyar társadalom. Azonban a jövő generációk, de az értelmes értelmiség, vagy akár a jó szakemberek képzése is azt indokolná, hogy először egy pártoktól független konszenzus alakuljon ki az oktatáspolitikában. A hetenkénti ötletparádék nem igazán ennek közeli előfordulását vetítik előre. Addig azonban az oktatáspolitika a gyermekekkel és a jövő generációkkal folytatott gondolatkísérletek megvalósításának terepévé silányul.

 

Simay Endre István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük