Baráti Kristóf és Várdai István Koncertje

A két ifjú művész 2017. október 20-án egyesíti művészi erőit a Budapest Kongresszusi Központban. Baráti Kristóf ezúttal hegedű helyett karmesteri pálcát vesz kézbe, mellyel a Zuglói Filharmónia Szent István Király Szimfonikus Zenekart vezényli. Muszorgszkij Éj a kopár hegyen c. művének boszorkányos dallamai után Várdai István mutatja be virtuóz hangszerjátékát Sosztakovics I. gordonkaversenyében. A koncert második felében Dvořák méltán népszerű Újvilág szimfóniáját hallhatja a közönség.

Közreműködik: Zuglói Filharmónia, és Várdai István, gordonkaművész.

Vezényel: Baráti Kristóf

Műsor:

Muszorgszkij: Éj a kopár hegyen

Sosztakovics: I. gordonkaverseny Op.107 (közreműködik: Várdai István)

Dvořák: IX. (Újvilág) szimfónia, e-moll, Op. 95

Mogyeszt Muszorgszkij: Egy éj a kopár hegyen

Az éjszaka közepén süvítve repkednek körülöttünk a sírból kikelt holtak szellemei, boszorkányok egyéb ártó népségek, sűrű az éj a feketemisére érkezők mozgolódásától, szemünk előtt magasodik a sátán, s a rossz lelkek éjféli zsolozsmába fognak…

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1839–1881) zeneszerző, az orosz romantikus zene történetének kimagasló egyénisége 1867-ben alkotta meg Egy éj a kopár hegyen című látomásos hangverseny-fantáziáját. A hihetetlen megjelenítő erővel megkomponált darab irodalmi alapja a Szentivánéj című Gogol dráma volt, a zeneszerző a régi orosz hiedelemvilágból érkező, boszorkányszombatot tartó holt szellemeket festette meg zenei ecsetjével.

Rimszkij-Korszakov emlékirataiból tudjuk, hogy Liszt Ferenc Haláltánca is például szolgált Muszorgszkij számára. Vannak ugyan hasonlóságok a formai és technikai megvalósításban, az orosz komponista darabjában megjelenő boszorkányszombat azonban a népi képzelet szülötte, alakjai ijesztő és groteszk voltukban is bensőséges lírával dicsőítik a sátánt, és vidám táncot lejtenek körülötte – a holdtöltében a fergeteges boszorkányszombat inkább a szentivánéji hangulattal rokon.

A zeneszerzőnek sikerül elérni, hogy a hallgatóban ne a félelem, hanem a kíváncsiság uralkodjon. Meseszerű ez a történet, nem fenyeget minket a saját-halál víziója, nem kényszerít menekülésre a halál karjai elől, inkább csak behúzzuk a nyakunkat egy pillanatra, ha épp a fejünk felett húz el egy seprű…

A feketemise zsolozsmája tisztán kivehető, majd a hangulat egyre fokozódik, s vad táncba fognak a sátán körül. A kopár hegyen megzendülő, a hajnalt jelző csendes harangszó azonban véget vet az orgiának, s mi szinte sajnáljuk a rossz lelkeket, akik meggörnyedt háttal csendesen tovatűnnek a hajnali derengésben.

A zene oly kifejező, hogy a történetet még az is össze tudná rakni, aki nem ismeri a komponistának a műhöz mellékelt programját:

Szellemhangok föld alatti zaja – A sötétség szellemeinek, majd magának a Sátánnak a föltűnése – Hódolat a Sátán előtt, fekete mise – Az orgia tetőpontján megkondul a távolban egy falusi templom harangja, melynek szava elűzi a sötétség szellemeit – Virradat.

Dmitrij Sosztakovics: I. gordonkaverseny

„Egy adott korszakot sokkal élénkebben visszaadhat nekünk a zene, mint a történészek.” (r. Ambrose-Brown)

Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) szovjet-orosz zeneszerző, a 20. századi zene kiváló alkotója, zongoraművész, tanár egész élete és munkássága a szovjet rezsim fojtó szorításában telt. Rossz és még rosszabb időszakok váltogatták egymást, attól függően, hogy Sztálin, illetve kultúr-ideológusa, Zsdanov épp, hogy ítéltek munkássága felől. Egyszer kitüntették, máskor kegyvesztett lett. Nem volt ezzel másképp egyébként Prokofjev, Hacsaturján és több társuk sem. Sosztakovics a szovjet rendszerhez kritikusan, de szolidárisan viszonyult, ám sohasem vált a hatalom eszközévé, mint annyi – ma már lassan a feledés homályába vesző – pályatársa. Ragyogó hangszerelő, alkotásai szinte minden műfajt felölelnek, zenéje időnként kimondottan szatirikus, máskor lírai vagy éppen humoros. Prokofjevvel a szovjet-orosz zenei stílus megteremtőjeként ismeri a világ.

Sosztakovics I. gordonkaversenyét Esz-dúr (op.107) – amiként a másodikat is – valamikori tanítványa és jó barátja, Msztyiszlav Rosztropovics csellóművész számára komponálta. A négy tételes mű – és ihletője, Prokofjev Sinfonia concertante című alkotása is – a csellóirodalom legnehezebb darabjai közé tartozik, virtuóz tudást követel meg a szólistától.

Idézetek hangzanak fel a versenyműben, többek között az első tételben, amely az ifjúkori nagy mű, Sosztakovics Lady Macbeth című operája groteszk cári rendőrkórusának témáját hozza elénk. De felismerhetünk egy motívumot egy 1948-as filmzenéből, hallhatunk egy Muszorgszkij által is felhasznált orosz bölcsődalt, sőt, az utolsó tételben kitör a gúny is a komponistából, amikor megszólaltatja Sztálin kedvenc grúz dalát, a Szulikót.

Allegretto
Moderato
Cadenza – Attacca
Allegro con moto

„Miután Leningrád melletti nyaralójában (1958) először játszottam el neki a gordonkaversenyét, kikísért az állomásra, ahonnan az éjszakai vonattal Moszkvába mentem. A nagy váróteremben sokan a földön aludtak. Láttam az arcát, és mély szenvedése könnyeket csalt a szemembe. Sírtam, de nem a szegények látványától, hanem attól, amit Sosztakovics arcán láttam.” (Msztyiszlav Rosztropovics)

Dvořák: IX. „Újvilág” szimfónia

Antonín Dvořák (1841–1904), a cseh nemzeti muzsika egyik legerőteljesebb egyénisége, a cseh szimfonikus irodalom megalapítója és világhírű mestere tizenegy évesen ugyan hentes-inasnak állt, de egyre inkább megmutatkozó zenei érdeklődése hamarosan békésebb területre térítette. Tanulmányai befejeztével brácsista lett a Prágai Nemzeti Színház zenekarában, nem kisebb pályatárs vezénylete alatt, mint Smetana, a cseh nemzeti zene másik atyja. Hamarosan barátságot kötött Johannes Brahmsszal is, akinek munkássága aztán egész, egyenesen felfelé ívelő pályája során példaképül szolgált számára.

Népszerű műveivel a cseh nemzeti mozgalmakat segítette: a cseh népzene és táncok beépítése műveibe, opera témáinak a cseh történelemből, a szláv mondavilágból való merítése, szimfonikus költeményeinek sora mind mind hazaszeretetéről tanúskodik.

1884-es angliai útján saját műveit vezényelte: szimfóniáit és humoreszkjeit az angol közönség is kitörő lelkesedéssel fogadta. 1890-ben a cambridge-i egyetem majd a prágai Károly Egyetem is díszdoktorává avatta.

Hamarosan felkérték a New York-i Nemzeti Konzervatórium igazgatására, tanításra, zenekari hangversenyek vezénylésére.

„Az amerikaiak nagy dolgot várnak tőlem, mindenekelőtt azt, hogy én mutassam meg nekik az Ígéret földjére vezető utat, és aztán nagy, önálló művészetük birodalmát. Röviden, én teremtsem meg nemzeti zenéjüket!”.

Dvořák 1892-ben foglalta el a New York-i konzervatórium igazgatói állását, s hatalmas lendülettel fogott neki a feladatnak.

1893 első felében készült el az új, IX. szimfónia E-dúr (op.95), a bemutatóra New Yorkban, az év végén került sor, rendkívüli sikerrel. A zeneszerzőt a konzervatórium háromszáz dolláros nagydíjával is megjutalmazták. A közismert címet – „Az Újvilágból” – a szerző csak a komponálás befejezése után adta darabjának.

A mű első tétele a városi élet forgatagát tárja elénk úgy színes dallamvilágában, mint ritmikájában.

A második tételnek maga Dvořák adta a „legenda” elnevezést. A zenét Gabriella Longfellow: Ének Hiawatháról című költeménye inspirálta. A bennszülött indiánok szelíd, békés életét festi le zenéjével. Az idill mindaddig tart, amíg az erőszakos fehér ember fegyvereivel el nem űzi őket megszokott életterükről.

A harmadik tétel egzotikus indiántáncába keringő dallamai vegyülnek, a szerző honvágya visszaidézi a kedves szláv dallamokat.

A záró tételben az öröm hangjai váltják a honvágyét: boldog cseh dallamokra épül a zene. (Dvořákot e tétel megírása előtt meglátogatta családja: felesége és hat gyermeke. Boldog időszak volt ez életében, mely előrevetítette a hazatérés örömét is.) A középrészben megszólal minden eddigi téma, majd a hazatérés közelségének öröme hatja át a szimfónia záró részét.