Becsüljük örökségünket!

Cserháti Ferenc, az MKPK-nak a külföldi magyar lelkipásztori szolgálat ellátásával megbízott püspökeCserháti Ferenc, az MKPK-nak a külföldi magyar lelkipásztori szolgálat ellátásával megbízott püspöke a karácsony közeledtével körlevelet intézett a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz. A levelet az alábbiakban közöljük.

Adventben Jézus Krisztusra irányítjuk figyelmünket, az Isten ragyogó képmására, „aki szebb, mint bárki az emberek fiai közül" (Zsolt 45, 3). A Világ Világosságára, a fényesen ragyogó Betlehemi Csillagra tekintünk: az örök Hajnalcsillagra, ki soha sem lát alkonyt és visszatérve a sírból, „az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét, él és uralkodik mindörökkön-örökké" (Exsultet). Az Isten Fiára, Isten megtestesült örök Igéjére tekintetünk, mert az idegenben, hazánktól, szülőföldünktől távol, ősi magyar gyökereinktől elszakítva, az új idők és kultúrák változandóságai között is Tőle várjuk az eligazítást, életünk értelmét, célját, kiteljesedését és örömét: „Jézus Krisztustól, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké" (Zsid 13,8). Benne keressük a „Csodálatos Tanácsadót, az Erős Istent, az Örök Atyát, a Béke fejedelmét" (Iz 9, 4), mindazt az igazat, jót és szépet, amit az evangéliumi örömhír jelent számunkra. „Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát" (1 Kor 1, 14), „az Evangélium és az élő Hagyomány örökségét" (II. János Pál pápa, NMI 29), amely földi jólétet és örök üdvösséget kínál. Adventben ezért arra törekszünk, hogy Őt minél jobban megismerjük, szeressük és kövessük, és ez által részesei lehessünk a Szentháromság boldog életének; Vele együtt átalakítsuk, megújítsuk, emberibbé tegyük új környezetünket, sőt az egész történelmet, mígnem beteljesedik a mennyei Jeruzsálemben. „Ez a program nem változik együtt a különféle korokkal és kultúrákkal, még ha számol is a létükkel, hogy őszinte párbeszédet és hatékony kommunikációt folytathasson velük" (uo).

Egy olyan korban, amikor körülöttünk minden változik, a magunkkal hozott értékek meginognak, és alig találunk biztos fogódzó pontokat, számunkra ez a program még azzal is kiegészül, hogy saját múltunkban és egyéni fejlődésünkben is keressük és értékeljük azokat a támpontokat, amelyek az idegenben is elősegítik személyiségünk egészséges fejlődését és teljes kibontakozását: a magyar származás és a keresztény szellemiség Szent István királyunk szellemi örökségének két olyan kincse, amelyet sohasem veszíthetünk el sérülések nélkül. Már csak ezért is becsüljük és ápoljuk sajátos keresztény és kulturális gyökereinket.

1) Adventben elsősorban keresztségi ígéreteinkre gondolunk és igyekszünk újrakezdeni életünket Krisztusban. Ez a program számunkra különösen fontos, hiszen az idegenben főleg minket fenyeget a vallási és kulturális gyökértelenség, ami köztudottan elősegíti az új környezeti hatások, nem utolsó sorban a helytelen viselkedésmódok és rossz szokások elfogadását. A magunkkal hozott keresztény értékrendet veszélyezteti szomszédaink, munkatársaink és barátaink miénktől elütő felfogása és életmódja, az a fajta gondolkodás, amely már teljesen figyelmen kívül hagyja Istent, elszakadt a keresztény gyökerektől, és lényegében egy individualista, szekularizált és ateista világnézetre támaszkodik. Az idegenben különösen fenyeget a veszély, hogy válogatás nélkül vesszük át új környezetünk életstílusát és könnyen megfeledkezünk a szülőföldünkről hozott értékekről, olyan káros befolyások alá kerülünk, amelyek kikezdik hitünket, jó erkölcseinket, elszakítanak Istentől, a helyes vallási gyakorlatoktól, leszoktatnak az imáról, a szentgyónásról, a vasárnapi szentmisén való részvételről, a házassági hűségről, a család szeretetéről, és elsősorban az élvezetek, a pénz, a Mammon, az ÉN imádása felé terelik figyelmünket. A nemzeti, vallási, kulturális azonosságában megingott ember különösen fogékony az ilyen káros környezeti hatásokra és könnyen a divatos bálványok áldozatává válik. Ezért az apostolok tekintélyével kérek mindenkit: „Ne hagyjátok, hogy különféle megtévesztő tanítások félrevezessenek benneteket" (Zsid 13,9). Legyen gondunk keresztény gyökereink és vallásos életünk ápolására, ami azt jelenti, hogy időnként elcsendesedünk, magunkba szállunk, elgondolkodunk a bennünket valóban meghatározó, fontos dolgokról: a honnan, hová, miért kérdésekről, és szívünkben ajtót nyitunk az Úr Lelkének, egyengetjük az Úr útját és együttműködünk Vele, azaz nem a mulandókra, hanem a fent valókra irányítjuk figyelmünket, egy kicsivel buzgóbban imádkozunk, rendszeresen látogatjuk a vasárnapi szentmiséket, jó elhatározásokat hozunk és gyakoroljuk vallási kötelezettségeinket, főleg a szeretet parancsát, úgy, amint ezt keresztény elődeink és nagyjaink is tették, és ezáltal megbecsülést szereztek népünknek. XVI. Benedek pápa még bíborosként fogalmazta meg: „Öngyilkosságot követ el az a kultúra és az a nemzet, mely megtagadja történelmének nagy vallási és kulturális erővonalait" (Mérleg 93/I, 19. o.).

2) Szent István királyunk szellemi örökségének ápolása, keresztény hitünk mellett felvállalja sajátos nemzeti kultúránk értékeit: történelmünket, irodalmunkat, szokásainkat, bizonyos lelki kapcsolatot jelent népünkkel, szülőföldünkkel, óhazánkkal. Ez a kötődés persze sohasem zárja ki azt, hogy mindenütt törvénytisztelő, hűséges, tisztességes és becsületes polgárai legyünk az új hazának. Ezzel együtt azt is könnyen elfogadjuk, hogy az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási örökség ápolásának törvényes biztosítása mindig előnyben részesíti a közjót, hogy ez által biztosíthassa a helybeli lakosság megfelelő fejlődését, ami viszont már a mi javunkat is szolgálja, hiszen a közjó bizonyos „kulturális egyensúlyt" követel, ami ugyancsak magában foglalja alapvető kisebbségi jogaink tiszteletét, azt a lehetőséget, hogy megőrizzük és fejlesszük saját „kultúránk arculatát", azaz saját nyelvünk, hagyományunk, értékeink azon örökségét, amelyet általában a nemzet fogalmával és a „hazaszeretet érzéseivel" szoktunk összekapcsolni. II. János Pál pápa viszont ezen túlmenően arra is emlékeztet, hogy ezt a kulturális egyensúlyt soha sem lehet kielégíteni csupán törvényes eszközökkel, mert az hatástalan marad, ha nem párosul hozzá a lakosság ethosban gyökerező alaphozzáállása, elsősorban a nagylelkűség és a szeretet, és a kultúra hordozóinak az a képessége, hogy saját népük és országuk kultúrájának eleven kifejezői legyenek, és ha ez a kultúra már csupán csak valamiféle jól őrzött muzeális örökséget képez. „Egy ténylegesen eleven kultúrának valójában nincs mit félnie az elnyomástól, mint ahogyan egyetlen törvény sem tarthatja azt életben, ha már kihalt a szívekben" (Üzenet a béke világnapjára, 2001. január 1., nr. 14-15).

A katolikus egyház megbecsüli, tiszteli és nagyra értékeli a nemzeti kultúrákat, hiszen „amikor az Evangélium Isten országát hirdeti, ezt az embereknek meghatározott kultúra keretén belül kell életté váltaniuk" (GS 53), a kultúrák állandó és eleven dialógusát sürgeti, hogy gazdagítsák egymást. Az egyházi közösségekben a vendég és jövevény ezért sokkal inkább „ajándék", mint „idegen", „mert amiként külön-külön tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő" – olvassuk Szent István király intelmeiben (VI.). Az egyház nemcsak hitbeli, hanem kulturális otthonunk is, olyan szolidáris közösség, amelyben senki sem idegen és mindenütt otthon vagyunk, bárhol is éljünk. Lehetőséget kínál arra, hogy benne egymásra találjon minden külföldön élő magyar, ápolja és kibontakoztassa saját örökségét, de ennek érdekében már nekünk kell fáradoznunk.
Nemrégiben Erdő Péter bíboros atyánk rámutatott arra, hogy a nemzeti kultúrák már önmagukban is valamilyen teológiai értékkel rendelkeznek és azokat becsülnünk és ápolnunk kell, „mégpedig azért, mert a teremtett világ értékes, hiszen Isten bölcsessége és szeretete mutatkozik meg benne. Ha óvjuk a ritka állatfajokat, a növényeket, a környezetünket, akkor egy olyan leheletfinom és bonyolult valóságot, mint egy nemzeti kultúra, egy nyelv, hogyne kellene a legnagyobb mértékben becsülnünk? Hogyne fedeznénk fel benne a teremtő Istennek a bölcsességét és zsenialitását? Ha pedig ez így van, akkor ezeket az értékeket óvni, ápolni, gondozni kell" – emlékeztet a magyar főpásztor, és kifejti: „Az egyes nemzedékeknek az a feladata, hogy ezt a rájuk bízott értéket ápolják és továbbadják. Tehát úgy és azért becsüljük meg a saját nemzeti kultúránkat és nyelvünket, amiért a másikét is tisztelni tudjuk. Ez a keresztény szemléletnek a sajátossága, hogy nemcsak az egyiket tisztelem, a másikat pedig lebecsülöm, hanem mindegyiket a Teremtő iránti szeretetből és elismerésből becsülöm és tisztelem. Ha viszont ilyen értéke van a nemzeti kultúrának, akkor rá kell döbbenni arra is, hogy a kultúra továbbadása, a hit továbbadása nagymértékben hasonló, szinte egymással összefonódó folyamat. Ahogyan nem lehet világnézetileg semlegesen nevelni egy gyereket – mert valamilyen hozzáállás, valamilyen világnézet mégiscsak átragad a nevelőről a neveltekre -, úgy nem lehet kultúramentesen sem nevelni. Nem lehet azt mondani, hogy majd húszévesen döntse el, hogy mi lesz az anyanyelve, addig pedig nem adunk át neki semmit a nyelvi kultúrából. A nevelés, a fejlődés folyamatában a kultúra nemzeti jellege és a világnézet konkrét arculata – a vallás, vagy adott esetben a vallástalanság – hat az emberre. Nekünk tehát, akik meg vagyunk győződve mind nemzeti kultúránk értékességéről, mind hitünknek nagyszerű és értékes voltáról, nincs is más választásunk, mint hogy minél hamarabb megosszuk a következő nemzedékkel azt, amit a legszebbnek és a legjobbnak tartunk" – fejezi be buzdítását Erdő Péter bíboros, prímás, érsek (MK, 2009. február 7.). Keresztény magyar kultúránk megőrzése az idegenben nem könnyű feladat, mégis erre köteleznek azok az ősi szálak és gyökerek, amelyek a gondviselő Isten bölcsességéből, a teremtett világ rendjéből fakadnak, mindmáig meghatározzák és gazdagítják életünket.
*
Az elmúlt évben ismét meglátogattam több magyar közösséget az európai országokban, az Egyesült Államokban és Kanadában, és mindenütt tapasztaltam híveink hűséges ragaszkodását ősi gyökereinkhez. A magyar közösségekben szentmiséket, szentbeszédeket és előadásokat tartottam, helyenként bérmáltam, családokat és betegeket látogattam, találkoztam és elbeszélgettem az ünnepi fogadásokra összegyűlt hívekkel. Lelkipásztori látogatásaim során mindenek előtt a krisztusi evangéliumot hirdettem, és mint most is, ezáltal arra törekedtem, hogy a nagyvilági szétszórtságban élő magyar testvéreimet megerősítsem őseink szellemi örökségéhez való kötődésükben, azaz egyetemes és nemzeti értékeink, édes anyanyelvünk és kultúránk, magyar hagyományaink és keresztény hitünk megbecsülésére és ápolására, magyar egységre és összetartásra bátorítsam őket.
Lelkipásztori utazásaim során többször találkoztam és tanácskoztam a külföldi magyar lelkipásztorokkal is. A közös tanácskozások mellett fontosnak tartottam az egyéni beszélgetéseket is Velük. Részt vettem az amerikai és európai magyar papok találkozóin, ezeken szentmiséket, elmélkedéseket és előadásokat tartottam. Ahol a helyi lelkipásztorok jónak látták, vagy az ügyek megkívánták, szívesen találkoztam és tanácskoztam a helyi főpásztorokkal is. A magyar katolikus püspöki kar gyűlésein, egyéb találkozókon és nemzetközi konferenciákon képviseltem közös ügyeinket.
Mindez a szolgálat alig lenne megvalósítható a külföldi magyar hívek és paptestvérek nagylelkű hozzáállása, hozzájárulása és támogatása nélkül. Ezért ezúton is megköszönöm a külföldön élő magyar testvérek, lelkipásztorok és hívek minden nemes fáradozását keresztény hitünk és magyarságunk szolgálatában. Köszönöm irántam tanúsított szeretetüket, minden erkölcsi és anyagi támogatásukat közös lelkipásztori szolgálatunk megvalósításában. Isten fizesse meg minden nagylelkűségüket és figyelmességüket.

A közelgő ünnepek alkalmából kívánok Mindenkinek lelkiekben gazdag, szép, bensőséges adventi szent időt, aztán kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet!
Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és az összes Magyar Szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

München, 2009. november 29., advent első vasárnapján

Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök

(MKPK titkárság)