Csodákat Láttunk -- Interjú Török Zoltánnal – EUROASTRA

2011. április 21. óta vetítik az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Vad Magyarország – A Vizek birodalma című természetfilmet. A film rendező-producerével, Török Zoltánnal beszélgettünk.

Kinek az ötlete volt a cím?

A cím nehéz szülés volt, mert a rövid változat a Norddeutscher Rundfunk német tévétársaságnak készült eredetileg, és nekik van mindenféle „vad" filmjük: például Wildes Serbia, Vad Oroszország (nálunk „Kinn az orosz vadonban" címmel ismert). Ez a film ugyanott készült, ugyanúgy velük, és számukra így elég egyszerű volt, hogy legyen Wildes Ungarn (Vad Magyarország). Ezzel a munkacímmel indult tehát, de az benne a vicc, hogy végül nem az lett a német címe (Wildnis zwischen Donau und Theiß). Aztán ráragadt, és maradt a Vad Magyarország. A végén már meg is szerettem. Eleinte közvélemény-kutatást is csináltam a természetfilmes blogon, hogy próbáljunk meg címet adni neki, de nem jöttek jobb ötletek. De így az alcímmel, A vizek birodalmával működik.

Hogyan született a filmben elhangzó narráció?

A filmezést külföldön tanultam, angol nyelvterületen; a filmek szövegét angolul írom először. Úgy gondolom, hogy elég jól írok magyarul, de a filmek szövegét nem tudom megírni magyarul, egyszerűen nem megy. Angolul megtanítottak, hogyan írjak képekhez szöveget. Megírom angolul, úgyis úgy kell leadnom, és lefordíttatom, átnézetem lektorokkal. Érdekes, hogy többször próbáltam rögtön magyarul fogalmazni a filmjeimhez a szöveget, mert azt gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb, hogy magyarul megírom, és megkérek valakit, hogy fordítsa le, vagy én – de nem ment. Ez így visszafelé működik, most már évek óta.

A filmben párhuzamosan futnak a történetek, nincsenek benne leragadások…

Ez egy csapatmunka, nem győzöm hangsúlyozni. A vágó, Hargittai László nagyon sokat segített ebben. Nagy dokumentum- és játékfilmek vágója; eléggé történetben gondolkozik. Olyan vágót kerestem, aki ezekből a képekből fölépít egy történetet, ami nem mindig egyezik az én agyamban lévővel; mert hogy akkor nagyon jó dolgok jöhetnek ki belőle. Az például, hogy a teknőst párhuzamba vágja a szarvassal, hogy ez a kis sztori legyen benne, ő építette föl, nem az én érdemem. Ezek nem az én ötleteim, nem mindegyik; de nyilvánvaló, hogy az alapkoncepciót, hogy hogy nézzen ki, azt én vázoltam föl; de az apró kis sztorikat ő csinálta, a legtöbb az ő ötlete volt.

Annyi történet lenne, amit külön ki lehetne bontani, hisz majdnem háromszáz órányi anyag készült.

Rengeteg dolog maradt ki. Annak, hogy nem lett hosszabb, anyagi, illetve szerkesztési okai is vannak. Elgondolkoztam azon, hogy az őszi jelenetekből mi minden maradt ki, elképesztő dolgok: például ahogy a fekete gólyák egy kiszáradó, utolsó pocsolyánál bunyóznak és réti csíkokra vadásznak, úgy, hogy a víz alatt van a fejük és az egész nyakuk – ezt például nagyon sajnálom, hogy nincs benne, de egyszerűen sodort az egész. Egy-két minisztorit benne hagytunk, például a gyurgyalagot, ami színfolt, de többet nem mertem benne hagyni. Ezek mind meg is voltak; például a lúdvonulás a Hortobágyon – egy az egyben; megvan az egész jelenet kompletten, zenével, mindennel, és végül ment a kukába.

Ez szívfájdító lehet.

Nagyon. Gyönyörű képek, tényleg: ül egy sas egy gémeskúton, s mögötte húznak lassított képben a vadlibák. Igazából beraktuk, de kitérő volt az is. Nem értette az ember: mit keres itt? Csapongó lett volna. Így is lehet, hogy néha az az ember érzése, de egy történetre rá tudtuk húzni. Úgy viszont nagyon csapongó lett volna, hogy most miért van itt a fekete gólya, idáig nem is volt. Mert ha azt belerakjuk, akkor már bele kellett volna tenni a fészkelésüket is, amit szintén megcsináltunk, de tavaly nagyon rossz évük volt. Ezek a feketególya-fészkek gyönyörűek, hatalmasak, alacsonyan vannak, öreg tölgyfákra rakják; általában négy-öt aranyos kis pelyhes fióka áll bennük. De tavaly majdnem mindegyik fészekből kipusztultak a fiókák a viharok miatt. Szörnyű évük volt a gólyáknak: egyetlenegy fészket találtunk, amiben csak egy fióka volt, és elég furcsán nézett ki, hogy egy hatalmas fészekben áll egyedül szegényke. Akkor úgy döntöttünk, hogy azt nem rakjuk be, és így az egész feketególya-szál kikerült.

A vadlibák a balinok vonulása előtt szerepeltek volna a filmben, de nagyon furcsa lett volna, hogy az ártéri erdőben vagyunk, onnan megyünk a Balatonhoz, és hirtelen, egy perc erejéig, kiugrunk a pusztára… Ugrálás lett volna. Ezért ezek kikerültek, sajnos. Így viszont mindenki úgy áll föl, hogy miért volt ilyen rövid a film.

Olvastam valahol egy hetvennégy perces változat tervéről…

Szerintem én ehhez már nem nyúlok hozzá. Mert amik vannak, amiket mondok, hogy nincsenek benne, ezek nagyon kis színes dolgok, de ahhoz, hogy a történetben legyen 74 perc, ahhoz forgatni kellet volna még legalább egy évet. A sasfiókáknál úgy van a kirepülés, hogy csapkodnak a szárnyukkal, és nagyon sokszor kiesnek. Ilyenkor két-három napig a földön vannak, a tojó ott eteti őket. Jönnek a rókák, meg akarják enni, de nem tudják bántani őket, mert ezek hatalmas madarak, a hátukra fekszenek, és fölmutatják a karmukat. Nagyon akartam ezt a történetet, de minimális esélye volt annak, hogy meglesz. Amikor az egyik sasfióka kiesett, hívott a természetvédelmi őr. Csapot-papot otthagytunk, s tényleg ott volt a fióka. Nagyon jól nézett ki: egy hatalmas madár az erdő alján. Az őr azt mondta, hogy nem repül el. Közeledtünk a fiókához, ránk nézett, és elrepült. Valószínűleg az történhetett, hogy kiesett a fészekből, esett az eső reggel, vizes volt a szárnya, nem tudott elrepülni, de délutánra megszáradt, és hopp, elrepült. Ha például ezt bele tudtuk volna rakni, meg azt, hogy a filmben szereplő saspár egy egyedülálló dolgot csinál, más lett volna. Senki nem is hallott másutt ilyet, és nem is filmezte le soha senki: ez a saspár arra specializálódott – mivel rengeteg teknős van a környékükön -, hogy teknősökre vadásznak. Ezt meg akartuk csinálni, de nem tudtuk, mert annyira csapadékos év volt tavaly, hogy nem volt koncentráció, hogy közel tudjunk lenni olyan helyen, ahol fel tudjuk venni. Amikor kicsi a víz, akkor koncentrálódik minden állat; de most mindenhol víz volt, és egyszerűen lehetetlen volt. Mindenhol áradások voltak.

Ezek a történetek kellettek volna még, mert időben bőven meg tudtuk volna csinálni a hetvennégy percet a lúdvonulással, a fekete gólyával; még több sakált belerakni – de ezekkel csapongás lett volna, nem állt volna össze egyetlen történetté; és ahhoz, hogy nézhetővé tegyük hetvennégy percig, kellettek volna bele ezek a sztorik. Ahhoz, hogy felhozzuk erősebbre a történetet, rá kellett volna menni például a teknősvadászatra; arra, hogy viharban mit csinálnak a sasfiókák, vagy hogy sokszor hollók támadják meg a fészket. Ezek nagyon izgalmas dolgok, de csak ezekkel kellett volna foglalkozni egy évig, és akkor meglett volna a hetvennégy perc. Nem vagyok benne biztos egyrészt, hogy biztosan meglettek volna-e, másrészt, hogy megérte volna-e. A vidrás történetbe is kellett volna egy olyan jelenet, amit csak rendezve tudtunk volna megcsinálni, és azt nem akartam. A legtöbb vidra úgy hal meg Magyarországon, hogy kutyák tépik szét. Sétálnak az emberek, elfut a kutyájuk, és nem is tudja a gazdája, hogy közben megskalpol egy vidrát. Ezt is be akartam rakni, de csak úgy lehetett volna, hogy „megrendezzük", vagyis összevágjuk az egészet: kiszáradt tófenéken szalad a vidra, aztán ugyanott másnap leforgatjuk a kutyát, de ehhez nem fűlött a fogam, mert annyira nincsenek ilyen rendezett jelenetek a filmben, hogy kilógott volna a filmből.

Elégedett vagy?

Nem. Sőt: két-három hónappal ezelőtt, amikor már szinte kész volt a magyar változat, felhívtam a vágót, és mondtam neki, hogy annyira rossz ez a film, hogy nem bírom megnézni. „Lehülyézett". Most rengeteg hibát látok benne, de ez jó, mert erre a következő filmemben jobban odafigyelek. Hosszú munka volt: 2008 szeptemberében kezdődött az egész történet, akkor kezdtem el megírni a forgatókönyvet; az előkészítés fél év, a forgatás másfél év volt, és párhuzamosan elkezdtük vágni, ami aztán természetesen túlnyúlt a forgatáson. 11 hónap volt a stúdiómunka.

Az elégedetlenségedet nem írta fölül a mostani fogadtatás?

De. Nagyon örülök. Teljesen le vagyok döbbenve. Az Uránia moziban megy csak egyedül. A húsvéti hétvégén majdnem kétezren látták. Nagy magyar művészfilmeket nem néznek meg országszerte ennyien, itt meg egy budapesti moziban ennyien. Felhívtam az Uránia vezetőjét, hogy a húsvéti napokban hányan nézték meg. Mindjárt megnézem, mondta. Majd elhűlve: nem hiszem el, majdnem kétezren látták. Én is rámentem a mozi honlapjára, hogy megnézzem, mennyire foglaltak a termek, és piros volt az egész. Nagyon jóleső érzés, hogy ekkora igény van rá. Meg hát akkor valószínűleg nem olyan rossz a film; ha olyan rossz lenne, akkor nem mennének rá az emberek. Mert akárki akármit ír róla, hogyha rossz a film, s szóbeszéd tárgya, akkor nem mennek el az emberek. De mennek. Rengeteg gyerek is.

Miért csak az Urániában megy, Budapesten?

Ennek technikai, meg anyagi okai vannak. A legtöbb vidéki moziban csak rosszabb technikával tudnák lejátszani, s ez, szerintem, csak rombolja. Mert nem mindenhol van olyan vetítő, mint az Urániában, sőt, gyakorlatilag csak itt van. Annyit tudok csinálni, hogy mint Keszthelyen voltam, egy csomó helyre elmegyek, és akkor az talán plusz.

Hogyan születtek az állatok különös viselkedésének felvételei? Előre terveztétek?

Voltak ötletek, de a remény, az esély a legtöbbre nagyon kicsi volt. Aztán szerencsénkre összejöttek a dolgok. Nem mindegyik; volt sok minden, amit nem sikerült megcsinálni, és nagyon sokat szenvedtünk is vele, és aztán föladtuk, mert jöttek helyette mások. A legtöbbször, ha valami nem sikerült, összejött helyette más, mivel annyi időt voltunk ott. Amikor elcsíptük a szarvasok táncát, akkor azt mondtam, hogy ebben a filmben nem lesz szarvasbőgés, mert azt már látta mindenki ezerszer. De ilyet még nem nagyon látott senki. Minden európai természetfilmben van szarvasbőgés. Mi úgy döntöttünk, hogy akkor ebben a filmben nem lesz. Kettőt bőgettek a bikák, aztán menjen a tánc. Szerintem ez sokkal jobb, akárhogy bunyóznak a szarvasok.

A népszokások, így a busók milyen ötlet alapján kerültek a filmbe?

Az volt a koncepcióm, hogy ne úgy ábrázoljuk Magyarországot, mint a Serengeti Nemzeti Parkot, a végén azt hiszik, hogy itt csak ez van. Hanem hogy ez egy kultúrtáj, ahol gyakorlatilag ugyanazokon a helyeken együtt vannak az emberek és az állatok, megosztva ezt a szűk környezetet. A busók azért vannak benne, mert azon gondolkoztam, hogy hogyan menjünk át a tavaszba, nem tradicionális módon. Nyilván benne van a hóolvadás is, de még inkább egy ilyen váltással, hogy a busók temetik el a telet – ezért ragadtam meg ezt az ötletet. Amikor utánaolvastam, hogy a busók ugyanebben az ártéri erdőben, Gemenc környékén bújtak meg, akkor már ez a két ok elég volt, hogy berakjuk. Az első pár képen direkt úgy próbáltuk ábrázolni őket, mintha ők is egy állatfaj lennének.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy már nincsenek vadonok. Változott e véleményed a forgatás kapcsán?

Ezek tényleg csak cseppek, sajnos, de még mindig messze jobban állunk, mint a legtöbb ország Európában. Van is egy ilyen vélemény, kissé ironikus: hogy ha forgatsz, inkább ne fordítsd meg a kamerát.

Mi van a klisék mögött – ez volt a forgatókönyv mottója. Miért?

Hogy a kevesek által ismert arcát villantsuk föl a tájaknak, hogy mi van azok mögött. Ugyanazon helyek mögött, amiknek van egy arca, amit mutatunk a világnak, meg magunk felé, mik vannak még. A nyitó képtől a pusztában kicsit megijedhet a néző, hogy milyen film lesz ez. Direkt csináltuk. Attól a helytől öt kilométerre forgattuk a sasos jelenetet. A filmben van a Balatonról egy gyönyörű panorámakép, a Badacsonnyal, mindenki ismeri – de hogy micsoda élővilág, micsoda madárvilág van itt még, a közeli Kis-Balatonnál, s hogy a balinok hogyan vándorolnak fölfelé, azt kevesebben.

Számtalan helyen forgattál, Grönlandon, Izlandon, Brazíliában… Hol érzed magad otthon?

A bolygón. Nem, igazából ahogy öregszem, most már nagyon kéne egy otthon. Mindegy, hogy hol, de most már egy kutyát akarok és egy verandát. Nem tudom, ez furcsa dolog: nem szokott honvágyam lenni, nem is ismerem az érzést. Inkább olyan érzéseim vannak, hogy de jó lenne most a Dunakanyarban lenni, de ugyanazt elmondhatom, hogy most visszamennék Grönlandra, Ilulissatba. Nyilvánvaló: Magyarországon itt vannak a barátok, bár már ez sem igaz, mert gyakorlatilag alig van barátom az országban; mindenki elment. Egyszerűen sörözni is alig lehet, mert mindenki elment. Nincs baráti kör, amikor hazajön az ember. Ebből a szempontból sincs honvágyam. Amikor elmegyek futni Svédországban, boldog vagyok, ha a patakparton futok, de amikor itt elmegyek a Balatonra, föl a fonyódi toronyba, ugyanazt érzem. Persze évszakfüggő is: az őszt nagyon szeretem, Magyarországon gyönyörű, a legszebb – rajongok érte. A baráti társasággal minden tavasszal és ősszel elmegyünk a Bükkbe vagy a Börzsönybe, és minden nyáron egy vízitúrára. Erre mindenki hazajön, mindenhonnan.

Változott egy kicsit a képed Magyarországról ennek a filmnek készítése kapcsán?

Igen, pozitív irányban, nagyon! És nem a természetre gondolok, hanem az emberekre. Elképesztően jó emberekkel találkoztunk. Mindenki hihetetlenül segítőkész volt, nagyon jó helyeken voltunk, a legkisebb cukrászdától kezdve a természetvédelmi őrökön át mindenki csupa pozitív élmény, nagybetűvel. Az autónk ha lerobbant valahol, kijött a faluból a markolós, és egy fityinget nem fogadott el. A filmben szereplő halász egy 25 éves srác, és árvagyerekeket táboroztat a halásztanyáján: szólt egy szolnoki gyerekotthonban, hogy mehetnek hozzá a gyerekek, halászlét főz nekik, elviszi őket csónakkal a Tiszára – csak úgy, ingyen csinál ilyet. Ilyen emberekkel van tele az ország? Egy csomó ilyen emberrel találkoztunk. A gulyás is nagyon aranyos volt. Hihetetlen tartózkodó volt, mint általában a kun, alföldi emberek. Megérkeztünk a pusztába, kerestünk egy arcot, és ő volt az első. Nem nagyon tudott velünk mit kezdeni, de aztán vele is barátok lettünk. Elhozta a forgatásokra a családját. Nagyon fontos számomra, hogy befogadtak ezek az emberek. Nagyon nagy hangsúlyt fektetek a velük való kapcsolatra. A tíz-tizenegy évvel ezelőtt forgatott tiszai ciánszennyezéses filmem főhőseivel mind a mai napig jóban vagyok, tartom a kapcsolatot is velük.

A természet önmagában lenyűgöző – az nyilvánvalóan látható, hogy engem is meglepett ez az egész. De igazából még érdekesebb az, hogy nagyon jó emberekkel találkoztunk, mindenhol, a legutolsó kocsmában is. Volt, hogy kiraktam finn operatőrtársamat, Janét az Ormánságban, hogy ő forgatja a gyurgyalagokat. Mondtam, hogy én most beülök a laptopommal a legsötétebb kocsmába, amit találok, a legdurvábba. Heresznyén beültem egy nagyon súlyos helyre, és kinyitottam a laptopot. Mindenki nézett. Odajöttek, hogy ez micsoda. A laptopra, 2010-ben. Mondtam, hogy számítógép. Ilyen pici? Leültek körém, nagyon egyszerű emberek, nagyon sok cigány ember. Megmutattam nekik a harcsáról szóló jelenetet. Körbevettek, és beszélgettünk egy jót. Tesztelem az országot, hogy bemegyek, és kést vágnak a hátamba, és elveszik a laptopom, vagy mi lesz. És ez lett belőle a legtöbb helyen. Szerintem ez úgy van, hogy ha az ember pozitívan áll hozzá, akkor csak azt kapja vissza.

Akkor az, hogy csodákat láttatok, az nemcsak a természetre vonatkozik, hanem erre is.

Így van: a gyártási részre is. Előfordult, hogy nem volt engedélyünk, akkor felhívtam az adott nemzeti park igazgatóját, világosan elmondtam, hogy ezt meg ezt szeretnénk, s mindig mondták, hogy nagyon rendesek vagyunk, hogy szóltunk, s hogy persze, menjünk. Nem volt semmi olyan, hogy ezt most ne. Mindig adtak mellénk egy természetvédelmi őrt, akikkel szintén nagyon jó barátságba keveredtünk.

Milyen a kapcsolatod a korábbi filmjeiddel?

Borzasztó. Mostanában teszem rá a kezem a filmjeimre. Korábban csak felkértek rendezőnek vagy producernek vagy operatőrnek. Még a tiszai ciánszennyezésről szóló film sem az enyém, hanem egy londoni cégé. Eladta a világ minden országának, Magyarországon meg öt évvel később ment le. Ha megnézem a régebbi munkáimat, jóleső érzés, hogy látja az ember, hogy fejlődik. Akkori önmagamhoz teljesen fölvállalható, meg nem rosszak a maguk nemében, de ahhoz képest, ami most tud az ember, egészen más kategória. De szerintem ez teljesen egészséges dolog. Persze szeretem ezeket a filmeket, de szakmai szempontból nézve drámai a különbség. Egyetlenegy filmem kivételével: a Jéghotel. A Discoverynek készült 2004-ben. Azt a filmet nagyon szeretem. Minden idők egyik legsikeresebb filmje volt a Discoveryn, az USA-ban 113 százalékkal nézték többen, mint az addigi legnézettebb filmet. Csak a Vidrasors, meg a Termiklovagok az én jogaim, a többihez nincs tulajdonjogi viszonyom. Amiben van magyar adófizetői pénz, azt mind fölrakom az internetre. Ha lement a moziban és a tévében, a Vad Magyarországot is felrakom majd video-megosztókra, HD-minőségben.

Született-e valamilyen új terv e film készítése során?

Több is. Belefutottunk a sakáltörténetbe, ami szenzációs: egy nagyragadozó, csúcsragadozó, hihetetlenül egzotikusan néz ki, fantasztikus viselkedése van; és most elárasztják az országot. A sakálok kipusztultak a múlt században. Előtte itt voltak, a középkorban, nádi farkas néven, mert nagyon jó vizes élőhelyeink voltak, és eléggé kötődnek hozzájuk. Most, hogy újra vannak vizes élőhelyeink, jönnek vissza ezek az állatok a Balkánról. Csapatban vadásznak, hangtalanul összedolgoznak; nagyon aranyosak a kicsik – senki nem filmezte le még Európában. Nagyon izgalmas az egész történet, nagyon szeretném megcsinálni.

Az Izland, a hasadó sziget című filmedben szerepel a tűzmise legendája. Mesélnél róla?

Az egy nagyon izgalmas történet. Az 1783-ban kitört a Laki vulkán. Nagyon nagy kitörés volt, iszonyú nagy katasztrófát okozott, elég komolyan érintette Európát is. Jón Steingrímsson misét celebrált, és a lávafolyam megállt a templom előtt. A mai napig megvan a hely, a templom már nincs. Hatalmas terület az egész, döbbenetesen néz ki, a hatalmas lávamező több magyar megyényi területet elfoglal. Az izlandi nemzeti színháztól korabeli ruhákat béreltünk, és összegyűjtöttük a farmerokat, meg srácokat. Találtunk egy hasonló templomot a lávamező környékén, és eljátszottuk az egészet: ez is egy jelenet lett abban a filmben. Nagyon jó volt forgatni, aranyosak voltak, egy csomó ember jött, helyi telepesek, a tehénistállókból, gazdaságokból. Nagyon élvezték.

Köszönjük a beszélgetést!

Gátas Judit/Magyar Kurír