Dr. Hautzinger Gyula: Elment Zsombor…

Megint elment valaki, aki közel állt hozzám. Homonnay Zsombor vadászati szakíró egy másik énemben, a vadászéletemben volt fontos. Iránymutató, harcos vadászati közéleti ember, vadásztárs, barát.

                Nem felejtem megismerkedésünk pillanatát. Pár éve kezdtem el Miskolcon, a közeli Bükk csodálatos erdeiben a vadászatot, vele együtt a késztetést, hogy meg is írjam emlékeimet, amikor első írásommal bekopogtam az akkor még a Harmincad utcában, a vadászbolt felett lévő Nimród szerkesztőségbe. Zsombor vette át első bakom történetét megörökítő irományomat, amely – némi szerkesztés után – megjelent a Nimród vadászújság következő számában.
                 Ez a momentum volt az, amely elindított „irodalmi munkásságom” útján. Időről-időre jelentkeztem valamilyen velem történt, vagy engem foglalkoztató eseménnyel. Az évtizedek alatt kapcsolatunk erősödött. Ezerkilencszáz – kilencvenhatban a vadászsors különös fordulataként – talán az addigra nyomtatásban megjelent cikkeim hatására is – a Vadászati Kulturális Egyesület elnökévé választottak. Akkor Zsombor, az egyesület lapjának, a Magyar Vadászlapnak volt szerkesztő – szak újságírója. A közös munka még közelebb hozott bennünket. Az egyesület akkori Honvéd utcai központjában – amely egyben a Vadászlap szerkesztősége is volt – sokszor elfigyeltem, ahogy kis régimódi hordozható írógépén ontotta a vadászati közélettel kapcsolatos mindig őszinte, kritikus cikkeit. Abban az időben senki nem járt többet vadászati ügyekkel kapcsolatban bíróságra, mint ő. Hol azért mert valamilyen aktuális sajtópert akasztottak a lap nyakába, hol csak úgy, a rendszerváltozást követő évek nem kevés vadászati visszáságait nyomon követő, mindig az igazságot kereső vérbeli újságíró késztetésével.
                 És közben azért vadásztunk is. Mindkettőnknek nagy szerelme volt a tavaszi szalonkavadászat. De sokat jártunk, csak úgy munka után a pilisszentlászlói vízműhöz , ahol kocsijainkat hátrahagyva igyekeztünk a fiatalosban minél jobb helyen elállni. Már ránk szakadt a sötétség, amikor Zsombi feltűnt és megbeszélve a mindig izgalmas történteket ballagtunk vissza a kocsikhoz. Sokszor madár nélkül, de a tavaszi est szalonkás élményeivel.
Zsombor nem biztos, hogy vadászati szakírónak készült. A polgári családból származó, élete végéig az óbudai nagypolgári lakásban élő, ott feleségével családot nevelő kezdetben a ’60-as évek „lázadó ifjúságához” tartozott. Hamar tagja lett az Illéssel, Metróval, Omegával együtt induló Liversing együttesnek. Én is emlékszem – középiskolásként – a nagykörúti tánciskolában tartott össztáncokra, amikor Zsombor az együttes dobosaként püfölte a dobokat. Kiválóan. Hogy mennyire jól, ezt vagy félévszázad múlva is megfigyelhettem, amikor az angyalföldi RAM művelődési központban régi bandájával összeállva fantasztikus retro muzsikát játszottak. Szólt a „hevájduráj” (Honeycombs: Have I the Right) és mi hetvenhez közeliek újból roptuk a táncot.
                    De az együttesnek így Zsombor zenei pályafutásának is egyszer vége lett. A hatalom véget vetett a fellépéseiknek. Jött a másik, a haláláig tartó hivatás. Ennek részleteit nem kívánom méltatni. Megteszik ezt most mások. Maradok a közös emlékeknél. Volt, hogy hosszú évekre elszakadtunk egymástól. A közös munka az egyesületben a magyar vadászatért hamar véget ért. Engem az alaphívatásom évekre szó szerint az Egyesült Államokba repített. Utána tudományos munka, fokozatszerzés majd újból külföld – ezúttal forróbb vidékre, Irakba, egy évre. Kapcsolatunk azokban az években egy-egy vadászélményem a Vadászlapban megjelenítésére korlátozódott.
                     Aztán nyugdíjba mentünk. Több időnk maradt egymásra és emlékeink összegyűjtésére. Kettőezer-tizenötben elszántam magam, hogy a „másik életem”, vadászataim emlékeit összeszedve könyv formájában megjelentetem azokat. A „Mikor kezdődik a vadászév?” előszavának megírására kit is kérhettem fel mást, kiválóbbat, mint Zsombort? A könyvvel kapcsolatban úgy szoktam mondani, hogy jó, jó, az írásaim elviselhetőek, de amit Zsombi leírt az egy korrajz a késő Kádár-kor, majd a rendszerváltozás utáni idők vadászati kultúrájáról. Ma is állítom: ilyen összefoglalót Szász Imre: Ez elment vadászni című korrajza óta senki sem írt le.
                      És maradtak a közös vadászatok. Korábbi kapcsolataink alapján legtöbbször Somogyban. Nagy eredmények már nem születtek, de legalább jól éreztük magunkat – egymás társaságában. És az utolsó, Zsombor tanyáján, ahol már régen nem a vadászatról volt szó. És most a lesújtó hír.
Zsombor, nyugodj békében! Nem sokára találkozunk az örök vadászmezőkön. És folytatjuk ott, ahol abbahagytuk.