Dr. Hautzinger Gyula: Hód lesen a Szigetközben – az Ezersziget Ország csodái

Életem talán első könyvolvasási élménye volt Szürke Bagoly: Két kicsi hód című könyve. Deres fejjel a részletekre már nem emlékszem, de a könyvnek a hangulata örökre bennem maradt. Felnövekedve sok mindent megtudtam erről az állatról. Főként azt, hogy hazánkban bár nagyobb város, Hódmezővásárhely is viseli a nevét, nagyon régen eltűnt a faunából. Közel négy évtizeddel ezelőtt Oroszföldön járva, már tettem kísérletet a természetben megfigyelni, de minden próbálkozásom ellenére, a mocsaras nyírfaerdőkben akkor csak a nyomát találtam.

Ezért is ért pozitívan a hír, hogy a múlt század kilencvenes éveiben néhány példány betelepedett Ausztriából, de visszatelepítés is történt a vízháztartását is visszanyerő Szigetközbe. Mivel még soha sem járt ott, nejem ötlete volt, hogy töltsünk el pár napot a Szigetközben.

A gondolatot tett követte és a pandémia enyhülésével a Szigetközben lévő Dunakilitiben a Diamant hotelben töltöttünk el június első hétvégéjét.

Innen csillagszerűen, kocsival jártuk be a környéket. A fő attrakció, a Mosoni – Duna ágban, Halászinál a Parti csárdánál történt. Az interneten keresgélve, előre lebeszélve, időpontot foglalva, kishajós kiránduláson vettünk részt.

Hajóvezetőnk nemcsak kiválóan ismerte mindkét part érdekességeit, de felkészült idegenvezetőként is segítette tájékozódásunkat.  Hódot látni a délelőtti kiránduláson nem, de rágásának nyomait, hódvárat ígért az egy órás kellemes sétahajózáson.

Elmondta, hogy a visszatelepült eurázsiai hód nagy károkat okoz a vízparti erdőkben. Kanadai rokonával ellentétben nem épít gátakat, vackát rendszerint a partfalba készíti. Bár a leírások szerint nem épít a kidöntött fákból, gallyakból várat a vezetőnk mutatott egy nem is kicsit nekünk, a vízparton.

De érdekes volt utunk során a rendesen megrágott kidőlés közeli fák látványa. Elmondás szerint a lerágott kérget-fát  táplálékul is fogyasztja. Hód lassan annyi van, hogy korlátozott számban a vadászatukat is engedélyezik. De a vad nemcsak a Szigetközben, hanem egyre jobban elterjedt az ország más vizes helyein is. Úgy tűnik, hogy lassan úgy járunk, mint a nádi farkassal, mai nevén aranysakállal, amelyből vadászemberként nekem is volt már szerencsém egyet elejteni.

Miközben a hódokról nyomaikat szemlélve elmélkedtünk, vezetőnk hirtelen a vízen elénk mutatott, ahol keresztirányban egy „V” alakú fodrozódást vettünk észre. ”Ott úszik a hód!” – mondta, a nem mindennapi délelőtti eseményre. Közelebb érve fotózni is engedte magát őkelme, ami egészen rendkívüli, lévén általában nem várja be a motorcsónakot és a víz alá bukva menekül a számára ismeretlen veszély elől.

A vágyam beteljesült. Kint a természetes környezetében sikerült megfigyelni ezt a számomra kedves jószágot. Az elterjedésükkel kapcsolatban pedig majd csak megoldják azt az illetékesek.

Beautókáztuk a Szigetközt. Mindenfelé csatornák, holtágak és víz, víz, víz. Hála Istennek, hiszen még én is emlékszem a ’90-es évek elejei itt jártamkor a Duna, szlovák részről történt elterelésekor majdnem kiszáradt minden. Most, hála a korrekt megállapodásnak, komputer szabályozza a terület vízellátását. Kiválóan, ahogy a termőföldek dús vegetációja is bizonyítja.

Jártunkban nagyon tetszett Lipót, ahol a nekünk kedvenc kenyeret sütik és hordják szét az országban. Bíztunk benne, hogy itt is működik „látványpékség”. Nem tévedtünk. Sajnos, a járvány  miatt tart még az érthető elzárkózás. A látogatóközpont november óta zárva tart. Így csak kívülről fényképezhettem.

Kárpótlásul Lipót vizes környékét és a nevezetes hosszú lipóti gesztenyefasort nézhettük meg.

A Szigetköztől és a kellemes látottaktól búcsúzva, még kiautóztunk a nagy Duna, Kilitinél lévő véd-művéhez, hogy onnan is megőrizzünk egy képet.