Elfeledett szomszédaink

 Magyarország harmadik legnagyobb zsinagógájának épülete Pápán áll, 1846. szeptember 11-én avatta fel Lőw Lipót rabbi, aki később lelkész százados volt Kossuth seregében. A roppant leromlott állapotú épületben 2012. július 15-én egy fénykép és dokumentum kiállítás nyílt meg „Elfeledett szomszédaink – Családok, sorsok történetek a pápai zsidóság két évszázadából” címmel. A kiállítás sorsa legalább olyan hányatott lett, mint a neki helyet adó épületé. Jelenleg Budapesten, az újpesti UP Rendezvénytérben látható július 30-ig, hétköznapokon (hétfőtől péntekig) 14 és 18 óra között. A belépés díjtalan.

 A kiállítás anyagát dr. Gyekiczki András, szociológus, jogász, „vasszorgalommal” gyűjtötte össze és 2012-ben Rajk László látványtervével mutatták be a romos épületben. A méltatlan körülmények mellé méltatlan pert is kezdeményezett a Pápai Önkormányzat. A 2010-ben kezdődött gyűjtés során – itthonról és külföldről – mintegy ötszáz fotó és több száz dokumentum került elő, családi és társasági fényképek, hivatalos iratok, koncentrációs táborból, munkaszolgálatból származó igazolások, vonatokból kidobott levelek, visszaemlékezések. Az első kiállítás Pápán négy hónapig állt és mindeddig oda nem került vissza. Folytatódott a gyűjtés is és újonnan megkapott anyagokkal kiegészítve 2014-ben bemutatták Budapesten a Rumbach utcai zsinagógában is. Ott mintegy két hónapig volt látható.  Újpesten minden év júliusában fáklyás felvonulással emlékezünk azokra az Újpestről és környékéről elhurcoltakra, akik, ha ma élnének, akár szomszédaink is lehetnének – mondta el az újpesti UP Rendezvénytérben, a kiállítás megnyitásakor Bedő Kata, alpolgármester. Emlékezni és emlékeztetni kell az ő történetükre! Tanulni a velük elment történelemből, hogy soha ne ismétlődhessen meg, még csak hasonló sem! Idén, a hagyományos megemlékezésen túl, ez a kiállítás is erősítse szándékunkat. A bemutatott arcokkal, családi fényképekkel, a hozzájuk tartozó életutakkal tesszük személyessé, még inkább átélhetővé a megtörtént borzalmakat. A helyükön tátongó űr mindnyájunkat emlékeztet. Pápán már a XVIII. század elején, a terület tulajdonosa, az Esterházy család adott letelepedési lehetőséget a zsidó emberek számára, ők nagymértékben járultak hozzá a település fejlődéséhez.  Újpesten száz évvel később, nagyjából hasonló folyamat vette kezdetét. Károlyi István gróf az első telepessel, Lőw Izsákkal 1835-ben állapodott meg, aki a vásárolt földön bőrgyártó üzemet épített. Őt több zsidó család is követte. Munkájukkal, szorgalmukkal, egy új, modern – szinte amerikai tempóban fejlődő – ipari, polgári várost alapítottak. Mindkét főúr felmérte, hogy a zsidóság meghatározó lehet a település gazdasági előmenetelében. Sajnos alig egy évszázad múltán megtörtént, ami semmilyen korban nem történhetne meg. Törvényekkel fosztották meg a zsidóságot a minden embert megillető jogaiktól, szabadságuktól, életüktől. Pápáról 3000 embert deportáltak, Újpestről 14 ezret. Az elhurcoltak döntő többsége nem térhetett vissza. Mindenkit emlékeztetni kell arra, hogy hová vezet a gyűlöletes és előítéletes világ és napjainkban különösen intő jel kell legyen, mit nem szabad törvényekkel szentesíteni!

 Nagyapám Pápáról indult el – emlékezett vissza Iványi Gábor lelkész – van közöm az ott éltekhez, a velük történtekhez. Auschwitz nem egy váratlan történelmi szégyen, közel húsz évszázad szörnyűségeinek a csúcspontja, amiből napjainkig is mindenféle gyűlölet ered. Nálunk meghirdetett „nulla tolerancia” van érvényben az antiszemitizmussal szemben, de zavartalanul folyhatott a „Sorosozás”. Jézus bizonyosan nem volt antiszemita, Pál sem volt az, a Rómaiakhoz írt levelében mintha már rádöbbent volna, hogy túl messzire ment gesztusaiban. Nagyon nagy dolog, amit Gyekiczki András létrehozott, az ilyen emlékezések segíthetnek nekünk részben feldolgozni, részben pedig utat találni oda, hogy lehetőleg ne  ismétlődjenek meg ezek a borzalmak. Dániel könyve ötödik részében olvassuk, hogy Bélsazár király gúnyt űzve mindenből, ami szent volt, a jeruzsálemi templom edényeiből itatta vendégeit, kocsmai eszközökké züllesztve azokat. Megjelent akkor a falon egy kéz, arám szavakat rajzolt: Mene Tekel Ufarszin! Megmérettél, könnyűnek találtattál! Valami ilyesmi megmérettetés zajlik napjainkban is, az erkölcsi hiányosságaink kerülhetnek napfényre ebben a világban. Az amúgy önmagában is erős művészi érték még jobban felértékelődik. Mindössze ötvenegyen maradtak életben a pápai zsidók közül. Gyekiczki András és Rajk László hagyatékán, mely az áldozatokat ismét közénk emeli, értő kezek dolgoznak, könyvvé alakítják. Ennek a kötetnek meg kellene jelenni, talán csak kicsit lenne drágább, mint ami büntetést Andrásnak Pápán ki kellett fizetnie. Ideje, hogy tegyünk valami olyat, ami emléket állít a 150 vagy még több családnak, akikről ez a kiállítás szól.

 Závada Pál író szerint az emlékezés nehéz feladat és kevés vállalás teljesítette be olyan sikeresen, mint az a kiállítás, ami 2012-ben nyílt meg a pápai zsinagógában. Nemcsak, hogy máig emlegetjük, de mintha nem is hagyná feledésbe merülni magát. Újra és újra feltámad valamely alakban. Akiket megidéz – a hajdani pápai zsidók – ők mintha cáfolni akarnák, hogy elfelejthetők. Egykori ide- vagy odavalósiak, akikről csak hallomásból értesültünk. Nem! Mert ők is mi vagyunk, ők mibennünk, mi őbennük, kiszakíthatatlanul egymásban. Mintha ezt üzennék: nincs felejtés! Holott dehogyis nincs, nézzünk csak körül. Lépten-nyomon az eltávolítás, kiretusálás, a kihagyás, az átigazítás, a semmibe vevés, a megtörténtek meghazudtolása zajlik. Ezért tartjuk számon, tartjuk becsben a ritka kivételeket, amelyek szembeszegülnek a felejtéssel. Teszik ezt a szakmai tudás magas fokán, az alkotás minőségi rangján. Hogy miben áll e kiállítás varázsa, megrendítően mutatja meg otthonunkban – ebben az egykor tudásvágytól pezsgő városban – ezeket a családokat. Akik hazájuk eleven társadalmi szövetéből kiszakíthatatlannak látszottak. Erejük teljében, tervekkel a fejükben, a boldogság reményében a szívükben, gyerekekkel az ölükben. Átütő benyomást tesz a látogatóra, hogy mélységes személyesség hatja át ezt a kiállítást. Egy évized távolából, alkotóinak korai halála ellenére is megmarad – most már örökre. Gyekiczki András megpróbáltatásainak, viaskodásainak eleven része lett ez a gyűjtemény. Az pedig, ahogyan a zsidóság halálba hajszolásának botránya éppen az ő életük felmutatásával nyert kézzelfogható, szemmel látható formát, az Rajk Lászlónak köszönhető.

 A pápai zsinagógáról szóló film megtekintése után – mintegy zárszóként – Szerdócz Ervin főrabbi a teremtés folyamatára emlékeztetett, az a bizonyos fa a jó és a rossz tudásának fája. Minden attól függ, hogy a termésében hová harap az ember. Az ember pedig ott tudni akart, de nem tudta. milyen veszélyekkel jár a rossz tudás. Ádám a rossz tudással kezdte, a történelem során pedig az ember elfelejtette ezt. Teltek az évezredek, az ember megint evett a tudás fájának gyümölcséből és megint a rossz oldallal kezdte. A zsidókon csapódott le az egész, ők lettek mindenért hibásak. Eljött, majd eltelt Auschwitz és már 78 éve nem tudunk mit kezdeni vele. Olyan kárt okozott a világnak, olyan veszteséget okozott a zsidóknak, hogy 78 év kellett hozzá mire nagyjából ugyanannyi számban lehetünk, mint voltunk.

 Magunkra vettük a világ szégyenét, amiért a világ megengedte magának, hogy tegye a zsidókkal, amit megtett. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ez a kiállítás – Pápa után – most itt lehet. Nézve a fotókat, felismerjük benne önmagunkat. Felismerjük azt, hogy csak egy véletlen, hogy nem én vagyok a fotón és nem ő van itt helyettem. A világ most megint a rossz tudás felé halad. Valaminek történnie kell, hogy a világ megjavulhasson. Isten akkor – a bibliai korban – felöltöztette az embert. Kérjük, öltöztesse fel ismét, rejtse el azt, ami elrejteni való és mutassa meg az arcot, ami mindig látható. Az arcban ezeket a szomszéd arcokat lássuk, és üzenjük, és hirdessük, hogy nincsenek elfeledve!