Erdő Péter Bíboros Az Esztergomban Zajló Jogtörténeti Világkongresszusról

Az Esztergomi Szent Adalbert Központban jelentős nemzetközi jogtörténeti konferencia zajlik a Stephan Kuttner Institute of Medival Canon Law és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szervezésében. A kongresszusról Erdő Péter bíboros a Magyar Katolikus Rádiónak nyilatkozott, a beszélgetést az alábbiakban olvashatják.

– A Szent Adalbert Központban jogtörténeti világkongresszus zajlik, amelynek központi témája „Nyugati kánonjog és a keleti egyházak". Ezen belül az előadások milyen témákat érintenek?
– Öt nagy témakört különböztettek meg a szervezők. Szó van a Gratianus előtti kánonjogi forrásokról. Tudjuk azt, hogy 1140 előtt messzemenően hasonló forrásokból táplálkozik még a keleti és a nyugati egyházfegyelem, bár a Karoling-kortól kezdve nyugaton külön gyűjtemények keletkeznek, amelyek önálló anyagot is egyre nagyobb mennyiségben tartalmaznak. Ugyanakkor a második téma Gratianus dekrétumának kialakulása és tudományos magyarázata, egészen az 1200-as évek majdnem derekáig. A harmadik nagy téma a kánonjogi tudományosság virágkora és a nagyközépkorban megtett pálya a jogfejlődésben, végül pedig egy késő középkori, kora újkori szekció is van.

Mindezeken a területeken folyamatban vannak tudományos kritikai szövegkiadások, ezeknek a készítői itt vannak jelen, beszámolnak a munkájukról, a nehézségekről és az új fölfedezésekről. Különböző műhelyeket, tudományos iskolákat mutatnak be, és egyre mélyebb ismeret bontakozik ki, például arról, hogy az 1100-1200-as években hol és hogyan oktatták a kánonjogot. Nagyon érdekes volt Peter Landau professzor előadása a kölni kánonjogász iskoláról, amely önálló, jelentős tudományos műhely volt az 1160-as és az 1180-as – 90-es évek között. Azért is fontos ez a tudományos központ, mert Bánfy Lukács érsek is itt szerezte meg szakismereteinek jó részét és később is személyes kapcsolatban maradt a volt diáktársakkal és tanárokkal.

Nagyon jelentősek azok az eredmények is, amelyek a különböző egyházi könyvtárakban Európa szerte még meglévő kéziratos kódexek pontos tartalmi leírásával függenek össze. Új művek kerülnek napvilágra, például Spanyolországban, a Pireneusok egy-egy egyházi központjában, az 1300-as évekből való, a Toulouse-i vagy a Montpellier-i egyetemen készült egyházjogi műveket találnak, amelyekből még eddig nem is volt ismert egyetlen egy példány sem, vagyis sokkal plasztikusabb képet kapunk erről a részéről az egyházi jog történetének. Különösen érdekesek azok a témák is, amelyek a keletet érintik, például a Photios-féle skizma hatásai és az egymással vitatkozó felek jogi érvelése. Ez különösen Dél-Itáliában hozott aztán sok érdekes fejleményt, hiszen voltak olyan püspökök Szicíliában, Apuliában, Kalabriában, akiket a Róma és Konstantinápoly közötti nézeteltérés személyükben és hivatalukban is érintett. Érdekes a történelem prizmáján keresztül felülvizsgálni az egyes felek érveit. Azt hiszem, hogy ezeknek az új gondolatoknak ökumenikus is van jelentőségük. De jelentősége van maga Gratianus mester munkájának is, hiszen ahogyan a gratianusi gyűjtemény kifejlődött, az is az újabb időkben egészen más színben tűnik fel, mint az 1700-tól az 1900-as évek végéig terjedő időben. Az a helyzet, hogy nem olyan gyűjteménnyel állunk szemben, amelynek a szerzője leült volna, és teljes tudatossággal megalkot egyetlen szisztematikus művet, amelyet aztán legföljebb egyszer később átdolgoz, hanem ahány példány fönnmaradt a kéziratokból, főleg a XII. századból, sokféle a tartalom, még a szerkezetben is újabb és újabb változások vannak. Tehát úgy tűnik, hogy az oktatás és a használat különböző céljai szerint, más és más összetételben fejlődtek ezek a gyűjtemények. Talán azt is mondhatjuk, hogy az 1000-es, 1100-as években, egészen az 1100-as évek derekáig a fő törekvés nem az volt, hogy egyik vagy másik egyházjogi gyűjteménye legyen meg valakinek, egy káptalannak, egy főesperesnek vagy egy szerzetes közösségnek, hanem az egyház fegyelmének az alapszövegei legyenek meg. És hogyha az őáltala megszerzett gyűjteményből valami hiányzott, amit később fontosnak ítélt, azt hozzátoldotta, esetleg a szerkezetén is módosított, annak a célnak megfelelően, ahogy használta ezt a kötetett. Szóval sokkal dinamikusabb volt ez a fejlődés, mint ahogyan azt eddig gondolták, tehát más irodalomtörténeti kategóriákkal kell megközelíteni azt a korszakot.

– Az előadások érintették a klasszikus kánonjog témakörét. Mit nevezünk klasszikus kánonjognak?
– Az 1140-től 1348-ig terjedő időszak kánonjogát. 1140 táján fejlődött ki a gratianusi gyűjtemény olyan szintre, hogy már Bolognában az egyetemi oktatás alapját képezhette, később aztán ezt kommentálták, majd kiegészítették az oktatásban pápai dekretális levelek gyűjteményeivel, ez már az 1170-es évek végétől megfigyelhető, Bolognában az 1190-es évek elejétől tanítják a dekretális gyűjteményt is, a gratianusi gyűjtemény mellett. 1234-ben IX. Gergely pápa hirdeti ki minden idők legnagyobb szisztematikus dekretális gyűjteményét, amely aztán az egész középkori, sőt a kora újkori egyházfegyelemnek is a meghatározó szövege marad. Ezt kommentálják aztán a különböző egyetemeken, különböző irodalmi műfajokban, és ennek a magyarázatnak a középkori mesteri az 1300-as évek közepétől, a nagy pestisjárvánnyal körülbelül egyidőben, és aztán az avignoni pápaság következtében áthelyeződött egyházi és tudományos súlypontokkal tudják vinni azt a módszert, amely az 1100-as, 1200-as években kialakult. Az 1300-as évek második felétől az úgynevezett posztklasszikus kor következik, amikor inkább gyakorlati műveket, perjogi segédkönyveket, gyóntatói kézikönyveket állítanak össze, illetőleg a korábbi mesterek magyarázataiból szinte lexikonszerű gyűjtemények keletkeznek, amelyek ismétlik, összegyűjtik az előző időszak eredményeit. Természetesen a nyugtalan késői középkor nem is kedvezett a tudományos elmélyülésnek, de tudjuk jól, hogy a pápaság körül is vita volt, ez a nyugati egyházszakadás ideje. Azután a pisai zsinat, majd a konstanzi és a bázeli zsinat a conciliarizmus vitájával nehezen tette lehetővé, hogy egy pápai tekintélyű új joggyűjtemény kerüljön kiadásra. Ugyanakkor az értelmiség helyzete is más volt, mert eddigre a kánonjogászok bizony már a szakvéleményeik, a konzíliumaik alapján is megélhetést találtak maguknak, tehát az egyetemi oktatást sokan szinte másodállásban végezték, és inkább az uralkodók és fejedelmek környezetében a diplomáciai és jogi tanácsadói működésük volt a fő tevékenységük. Ez persze nyilván több helyen érintette az egyetemi működés színvonalát.

– A kongresszus központi témája a nyugati kánonjog és a keleti egyházak volt. Ezért is kérdezem, hogy a nyugati egyházjog milyen kapcsolatban áll a keleti egyházakkal?
– Elsősorban nem a tudományos szintre fejlődött, tehát a nagyközépkori vagy kései középkori nyugati egyházjog volt az, amely közvetlen hatást gyakorolt volna a keleti egyházak, mondjuk a bizánci körhöz tartozó egyházak életében, hanem az egyházjog történetének az egyre mélyebb ismerete mutatja meg nekünk azt, hogy az első évezred egyházfegyelmi hagyománya keleten és nyugaton, különösen a bizánci keleten és nyugaton messzemenően közös. Közösek az egyetemes zsinatok szövegei, egy-két pont eltéréssel, ahol a kelet és nyugat közötti viták miatt egy-egy kánonnak a hitelességét vagy recepcióját egyesek vitatták. Tehát, nagyjában egészében közös ez az anyag, közösek az első évszázadoknak még a helyi zsinatai is, amelyeket a nagy gyűjtemények elterjesztettek az egész akkori keresztény világban, úgy hogy azt mondhatnám, hogy a közös gyökereknek a pontosabb ismerete, annak a fegyelmi anyagnak az értelmezése, magyarázata, szemlélete ma is nagyon sok konkrét kérdésben közös alapot ad.

Aztán egy másik kérdés az, hogy a XIX. század végétől kezdve Kelet-Európában, például Oroszországban a nagy egyetemeken a kánonjogtörténet művelői bizony a nyugati kánonjogi tudományosság módszereit is elsajátították, és ezzel felvértezve vizsgálták a saját szövegemlékeiket. Tehát egy ilyen tudományos visszacsatolás a XIX-XX. században megfigyelhető.

– Az egyházjogi kutatások, publikációk mennyire járulnak hozzá Európa jogi és kulturális egységének megértéséhez, vagy úgy is kérdezhetném, hogy az egyházjog milyen helyet foglal el a tudományos és gyakorlati életben, napjainkban?
– Tudatosítani kell, hogy igen nagyot. Azzal kezdeném, hogy a római jog mint egy másik közös kulturális alapot jelentő örökség, bizony nem egyformán él tovább a középkorban és az újkorban. A nagyközépkorban a Német-Római Császárságban elméletileg elismerték a római jogot, a gyakorlatban azonban inkább írott észnek tekintették, és a helyi szokásjogi gyűjtemények alapján bíráskodtak. Gondoljunk arra, hogy a Schvabenspiegel, meg a Sachsenspiegel Németországban, a gyakorlati, világi jogi ügyekben milyen szerepet játszott, miközben elméletben az egyetemeken tanították a Digestat, a Justinianusi kódexet és a Novella-kat. Tehát volt egy távolság az elmélet és a gyakorlat között, az oktatásban azonban ezek lassan össze is értek a Liber Feodorummal, a lombard jognak az egyetemi oktatásában, meg néhány helyen a római jogon alapuló városi jogoknak az oktatásával is.

Korábban úgy tartották, hogy csak a nagy egyetemes joggyűjteményeket magyarázták a felsőoktatásban, ma azonban úgy látjuk, hogy a világi jognak a helyi gyűjteményeit is gyakran tudományosan is feldolgozták, és az egyházjogban is, sokszor az adott egyháztartománynak a jogát is, főleg a káptalani iskolában magyarázták.

A Német-Római Császárságon kívül sok európai országban elvből nem ismerték el érvényesnek és kötelezőnek a római jogot, még a tudományos irányelvek szintjén sem, például Lengyelországban, Magyarországon és másutt, olyan országokban, amelyeket a szokásjog területeinek nevez a jogtörténet. Ezeken a helyeken, gyakran a római jogi fogalmak és ismeretek is az egyházjogon keresztül jutottak be a mindennapi gyakorlatba, hiszen egyházi bíráskodás mindenütt folyt, az egyházi bíróságoktól végül is mindig a pápai bírósághoz lehetett föllebbezni, a fellebbviteli bíróság gyakorlata és elmélete nagyban befolyásolta az alárendelt bíróságok működését is, hiszen aki annak megfelelően ítélkezett, annak a döntését erősítették meg a fellebbviteli fórumon. Tehát a pápaságnak igen nagy volt ilyen szempontból a jogegységesítő hatása. Ezeket az egyházjogi, egyházi perjogi és egyéb fogalmakat és ismereteket aztán az adott országok szokásjogi gyűjteményei is használják, például Magyarországon Félegyházy József már könyvet írt arról, hogy a Werbőczy Hármaskönyvében milyen kánonjogi hatások mutathatók ki. Azt hiszem, hogy ilyen módon Európát ez a jogi örökség behálózta.

(Az interjút Zimányi Ágnes készítette, meghallgatható a Katolikus Rádióban 2008.augusztus 11-én, hétfőn 20 órakor a Magvetés – hitéletünk krónikája c. műsorban.)

A Szent Adalbert Központ honlapja