Idén harmadszor vették birtokba a Miskolci Nemzeti Színház tereit a Svájcból, Hollandiából, Lengyelországból, Romániából és Magyarországról érkező színésznövendékek, hogy találkozzanak, közelebb kerüljenek egymás színházi kultúrájához és kicsit más szemszögből lássanak rá az európai színházi világ irányzataira.

 

Idén harmadszor vették birtokba a Miskolci Nemzeti Színház tereit a Svájcból, Hollandiából, Lengyelországból, Romániából és Magyarországról érkező színésznövendékek, hogy találkozzanak, közelebb kerüljenek egymás színházi kultúrájához és kicsit más szemszögből lássanak rá az európai színházi világ irányzataira.

 

Ha egyik napról a másikra hirtelen megnő a beszélt nyelvek száma, ugyanakkor jelentősen csökken az átlagéletkor a Miskolci Nemzeti Színház tömbje körül, akkor már biztosak lehetünk benne: megkezdődött a SZEM, és itt vannak Európa színházi egyetemeinek fiatal képviselői, sőt már ismerik a kocsonyát, a pálinkát, és a szaporodó angol társalgás tanulsága szerint, egyre inkább egymást is. Az esti buli is a nem hivatalos, de kötelező fesztiválprogram része volt. A közös koccintás mellett a külföldi szemeknek meglehetősen bizarrul ható miskolci kocsonyával ismerkedtek a vendégek. Az első, ünnepi este fogadásán ugyanis kocsonyával és pálinkakóstolóval vezették be a vendégeket a magyar ízekbe, és abba a titokba, minek a tiszteletére épülnek Miskolcon pavilonok és díszletek az utcákon is (ekkor kezdődött és párhuzamosan tartott a Kocsonyafarsang).

 

A SZEM alatt alaposan besűrűsödött a levegő a színház körül. Az első nap egy órán belül követte egymást a kiállítás-megnyitó és az első előadás, a budapesti egyetem végzőseinek Karnyónéja. Február 3-án (az első napon) a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező hallgatóinak kiállítása volt az első fesztiválprogram. Shakespeare Szentivánéji álmához, Csehov Sirályához és Három nővéréhez, valamint Büchner Woyzeckjéhez álmodtak színpadi tereket, tanulmányokat. Budapestről a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak közös produkciója a Karnyóné igen pimasz musicalváltozata nyitotta a színházi előadások sorát. (csak itt, csak most, egyszeri élményként, megújított-egységesített jelmezekkel, a színpadtechnikát kihasználó új megoldásokkal)

 

Persze hogy mindent megnézünk! – mondta futtában egy fiatal díszlettervező kedd este. Ő és társai már túl voltak a Színházi Egyetemek Miskolcon első eseményeként megnyílt tárlaton, melyen a látványtervező hallgatók mutatták be munkáikat: bábokat, jelmezterveket, díszletmaketteket. Az egyetemen csak évfolyamonként tartanak kiállítást, ezért itt is tanulhattak egymástól. De számukra már csak a szórakozás, az előadások voltak hátra, míg a színészeknek, rendezőknek, zenészeknek akkor kezdődött a munka. Persze nem rögtön mindenkinek. A szerelmes Shakespeare-dialógokkal és monológokkal érkezett lengyelek például először rövid magyar nyelvtanfolyam keretében, szinte tökéletesre csiszolt kiejtéssel megtanulták a kapcsolatteremtés legfontosabb szavát: „egészségedre"!

 

Szerdán három előadás követte egymást:

A brémai muzsikusok – a budapesti Színművészetiről, a Miskolci Balett Szentivánéji álom adaptációja, majd 8-tól a bukarestiek változata ugyanabból a Shakespeare-műből. A Színház- és Filmművészeti Egyetem ezúttal a Kocsis Gergely rendezte A brémai muzsikusokkal érkezett, hol énekelve, hol röfögve, kukorékolva, vagy nyerítve keresték az ő Brémájukat. A nap végén a bukaresti I. L. Caragiale Színház-és Filmművészeti Egyetem Szentivánéji álom produkciója a színészi eszközök koncentrált játékával nyűgözte le a fesztiválközönséget.

A fél 10-es, nyilvános szakmai beszélgetés már csak ráadás volt, és nem volt ritkább a következő napok programja sem. Természetesen oda lehetett érni az egyikről a másikra, feltéve, ha nem akadt sürgős megbeszélnivaló. Persze könnyen akadt, mert a vendéglátók és vendégül látottak anyanyelven társalgó kupacai között egyre gyakrabban hallhattunk angol szót, ami bizony a keveredés legbiztosabb jele. És persze a „SZEMező" miskolci közönség általában bérletekhez, premierekhez kötődő, egymásnak már ismerős közönsége is felbolydult, ritmust váltott, új emberek kerülnek be az egy-egy előadásra szerveződő csapatokba, az előtérben pedig szinte biztos, hogy rég nem látott ismerősök bukkantak fel.

 

A Brémai muzsikusokon sok volt a gyerek – mégiscsak mese. Na persze, az eredeti. A budapesti harmadéveseké a görények tyúkgyilkosságával kezdődik, az utált patkányok jótetteivel folytatódik, az egykori filmsztár kung fu panda kínai büféjében történt mérgezést már ne is említsük. Mégis, egyre gyakrabban csúszik előre a szék elejére a közelben ülő (biztosan tíz év alatti) kissrác egyenes háttal, feltartott fejjel, feszülten figyelve. A vastaps után, már újra kabátban, sapkában, de még csillogó szemmel álldogáló „alsó" tizenéves lányok azt mondják, ilyen előadásra számítottak – na persze, ők színjátszók. Idősebb társaik a másik darabot nézték, tanáruk pedig mindent, amit lehet, mert sok élvezetet és szakmai tanulságot tartogat számukra ez a fesztivál. A „felső" tizenéves lány már az első nap is ott ült a negyedik sorban. Semmi szakmai elkötelezettség, de jön, amikor csak tud, mert érdekli, milyen új szelek lengedeznek a színház körül.

 

A SZEM fesztivál harmadik napján a lengyel Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémia Shakespeare szerelmes jeleneteiből és monológjaiból készült rendezői vizsgaelőadásukat mutatta be, egyebek mellett a Rómeó és Júliából és a Macbethből. Svájcból a fesztivál visszatérő vendége a Dimitri Színművészeti Iskola, idén a Lopott arcok könyve című bohóctréfákon és cirkuszi művészeten alapuló formabontó előadással érkezett.

 

A negyedik napon a Színház- és Filmművészeti Egyetem a tavaly fiatalon elhunyt Borbély Szilárd regényéből adaptált Nincstelenek című produkcióval érkezett, melynek különleges, szinte kegyetlen színházi nyelve a külföldi diákokból is erős emóciókat hozott felszínre.

 

Az utolsó nap két felkavaró előadást tartogatott: a hollandok Kastély előadása megdöbbentően felkavaró, provokatívan elgondolkodtató feszült színházi pillanatokat okozott! A kaposvári színinövendékek pedig a Fehér felhő produkcióval érzékletes képet adtak az első világháború kegyetlenségeiről, a fiatal áldozatok elveszett életéről.

 

Éjféltől egészen másnap délutánig csendes a ház – látszólag. A délelőtti workshopok ugyanis zárt ajtók mögött folynak, és az előadások előkészítése is csak a szokott munkamenetet idézi.

 

„Találjanak saját magukban valami újat!" – szakmai workshopok a miskolci SZEM Fesztiválon: a legklasszikusabb és egy abszolút kortárs moderntánc, tematikus elméleti kurzus, blogírás, társas ének, vokális és ritmikus gyakorlatok.

A színművészeti egyetemek miskolci szemléjén, a SZEM-en idén is számos workshopot kínáltak a résztvevő hazai és külföldi hallgatóknak. A SZEM-nek a Miskolci Nemzeti Színház mellett társrendezője a Magyar Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE). Ők javasolnak előadásokat a programba, és ugyanúgy ajánlanak tanárokat, kurzusmestereket is – beszélt a workshopok szerveződéséről Nánay Fanni projektkoordinátor. – Az itteni kurzusok ugyanúgy felvehetők és creditet jelentenek a budapesti hallgatók számára, mintha az SZFE-n járnának rá. De például Grecsó Zoltán Kortárs tánc a kezdetektől az improvizációig című, az alapvető koordinációs szabályszerűségek elsajátítását fejlesztő óráira csak nálunk lehet jelentkezni – fűzte hozzá.

 

A workshopok célja igen egyszerű: azoknak az egyetemistáknak, akiknek nincs délután vagy este előadásuk, a délelőttjük jórészt szabad. Legyen hát lehetőségük akkor is a szakmával, egyéni fejlődésükkel foglalkozni, lehetőleg kiszakadva a csoportjukból, új ismeretségeket kötve. Mivel a fesztivál résztvevőinek közel fele külföldről érkezik, eddig igyekeztek olyan programot összeállítani, ami általuk is könnyebben elvégezhető, tehát mozgásközpontú és zenei kurzusokat indítottak. Mindig figyeltek arra is, hogy legyen klasszikusabb és kísérletezőbb, például most a Graham-technika és a Grecsó-féle kurzus, nagy tapasztalattal és respekttel rendelkező mester és fiatal, „új szél" – mint például Lőrinc Katalin táncművész, Szabó Mónika karmester és Kovács Adrián zeneszerző. Az idén pedig bátran belefogtak egy kísérletbe, és sikerrel jártak. Jönnek a színészekkel dramaturgok, rendezők, itt vannak a tervezők is, ők nem feltétlenül akarják a mozgásukat vagy a hangi, zenei képességeiket fejleszteni. Ezért most Kiss Csaba rendező, nem mellesleg a fesztivál igazgatója és Cseh Dávid dramaturg indított egy tematikus elméleti kurzust Shakespeare és a halál szertartásai címmel. Lehet látni, mennyire örülnek neki, és mennyire intenzív a munka! – emelte ki Nánay Fanni.

És ami talán meglepő, komoly érdeklődést mutattak a külföldi hallgatók is.

Köztük például Michał Zdunik a varsói Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémiáról: Rendezést tanulok, és úgy érzem, alapvetően fontos a darabelemzés, erre nagyon jó ez a kurzus. A Kuroszava-filmekre való kitekintés pedig egészen új aspektusokat mutatott meg nekem. Ezt leszámítva nincs konkrét célom, elképzelésem, mit szeretnék megkapni ettől a fesztiváltól. Fontos, hogy különböző kultúrából érkezett emberekkel találkozunk, ismerkedünk. A látványtervezők kiállítása pedig nagyon izgalmas, láttam olyan munkákat, amikre azt mondtam: ezek tervezőivel feltétlenül szeretnék majd együtt dolgozni! – mondta tapasztalatairól a lengyel hallgató.

Persze vannak, akik nagyon is tudatosan építik fel a programjukat.

Két budapesti harmadéves bábos (egy színész és egy rendező) például azért jött el a SZEM-re, hogy a Grecsó-kurzuson részt vehessen, és előadásokat is nézhessen – különösen a külföldi produkciókra voltak kíváncsiak, hiszen azokat nem láthatják máshol. Aztán beneveztek még a blogírókurzusra, és szinte természetesen ott voltak a késő esti szakmai beszélgetéseken is. Hogy mit keres két bábos egy mozgáskurzuson?

Ahhoz, hogy egy élettelen bábot az élő figurához hasonlóan tudjunk megmozdítani, ismerni kell, hogyan is működik, mozdul meg a testünk – mondta egybehangzóan Barna Zsombor és Kovács Domokos.

Azért adódik még kérdés. Például mennyire színházi szakma a blogírás?

Tavaly már elkezdtünk kísérletezni azzal, hogy belülről is láttassuk a SZEM-et. Nekünk, szervezőknek is fontos ismernünk a résztvevő hallgatók tapasztalását. És minden közlési vággyal rendelkező embernek érdekes szembesülni a könnyű publikálhatóság csábításával, a jó szövegek születésével – válaszolta Cseh Dávid, a kurzus vezetője.

Kérdés lehet az is, hogy vajon milyen messzire lehet jutni vegyes előképzettségű emberekkel egy háromnapos kurzuson – a negyedik nap ugyanis már az egymás előtti bemutatkozásé.

Eleve nagy nyitottság kell ahhoz, hogy egy táncos, aki tizenegy éves kora óta minden porcikájáról tudja, mit lehet vele kezdeni, színészekkel dolgozzon, akik azt sem tudják, hogy nyújthatják ki a bal lábukat, ha közben a jobb könyöküket behajlítják. Ezt csak súlyosbítja, hogy táncosok is jönnek a kurzusra – beszélt a nehézségekről Lőrinc Katalin. – De a kitűzött célt el lehet érni, és el is érem: saját magukban találjanak valamit, ami új. Úgy is mondhatom, itt nem Graham-technikát, hanem megközelítést, szemléletmódot tanítok. Az a fontos, hogy kapjanak egy kis impulzust, ami tovább viszi őket, hogy a végén másképp találkozzanak a saját testükkel.

A színészhallgatók mellett a városban működő művészeti csoportok, intézmények tagjai is részt vehettek a workshopok munkájába. Sőt, a színház éppen nem próbáló művészei is bekapcsolódtak. Jelenlétük talán még jobban megerősít egy fontos gondolatot a hallgatókban. Azt, hogy a kurzusok nem adottságok, nem járnak senkinek – hanem lehetőségek, amikkel jó élni saját szakmai fejlődésükért.

 

Pótszékes előadások, új perspektívák, rácsodálkozások, kellemes szórakozások, ismerkedések, tanulságok és zsigeri mélyre ható művészi provokáció. Ezt hozta idén a SZEM, azaz az európai Színművészeti Egyetemek Miskolcon szombaton este véget ért, ötnapos, harmadik találkozója.

 

Öt ország hét képzőhelyének mintegy százhúsz diákja – színészhallgatók, tervezők, rendezők, dramaturgok – jött el a szemlére, és mutatta be egy-egy produkcióját, vett részt a workshopokon és a szakmai beszélgetéseken. Kiss Csaba fesztiváligazgató, a házigazda Miskolci Nemzeti Színház direktora nem véletlenül mondja, hogy ez családi ünnep, az európai színházi egyetemek családjának a fesztiválja.

Ez azonban nagyon komoly munkát takar. Az előadások utáni, késő esti szakmai beszélgetéseken például nap mint nap, két órán keresztül intenzív vita folyt, megismerhettük egymás gondolatait. Ez külön érdekessége és erénye a SZEM-nek. A legnehezebb feladata egy ilyen fesztiválnak az, hogy alkotói hangulatot teremtsen. A harmadik SZEM-en ez tökéletesen megvalósult, és nagyon szépen működött. Ennél többre én nem is vágyom – fogalmazott.

 

Találkozunk egymással és tanulunk egymástól, ez a fontos – mondta Csapó Attila, azaz Lipitlotty a budapesti ötödévesek Karnyónéja után. – Az előző évben is itt voltunk, és tanárunk, Kiss Csaba most is hívott minket, mert látta az előadásunkat, és mert szeret minket – tette hozzá. Ez utóbbi megjegyzése persze nem holmi protekcionizmusra utalt, hanem arra, hogy elismerés a meghívás, és jó itt lenni.

Brassai Tóth János, a Karnyóné kisördögbe oltott Tündérfia szerint is nagyon fontos megnézni másokat, különösen a külföldieket, mit csinálnak, mit tanulnak, mit gondolnak a színházról – viszont más szempontot is felvetett. Ő igazán otthon volt a SZEM-en, mert ötödévesként Miskolcon tölti gyakorlatát. Ő az egyik fiatal, az „új szél" a színházban – de már neki is szüksége van arra a friss szellőre, amit ez a szemle jelent. Az egyetemi és a színházi lét között ugyanis a legnagyobb különbséget a felelősség jelenti. Hogy ki kell fizetni a rezsit – és a világ, amiben működik már nem kizárólag a fejlődését szolgálja, mégis követel.

 

Volt olyan holland vendég, aki a színészmúzeum régi fényorgonájára csodálkozott rá, lengyel, aki néhány végzős látványtervező munkájára, számos külföldi, aki arra, hogy a magyar színházi képzés már 150 éves múltra tekint vissza (nem csoda, a 45 éves svájci Dimitri-iskolát is már réginek tartják), és jó néhányan Shakespeare-re.

Már annyi nagy színész elmondta előttem ezeket a mondatokat. Óriási színházi hagyománya van, mindenki ismeri a történetet. Mit tudok én hozzátenni mindehhez? – osztotta meg a Hamlet-szövegekkel kapcsolatos, a tanulás során benne munkált kérdéseket egy lengyel fiatal az előadást követő szakmai beszélgetésen. És túl a vizsgán, túl a miskolci bemutatón sem oszlott még el minden kétsége. Valószínűleg neki is adott volna válaszokat a drámaíróval foglalkozó kurzus, ami a legkülönbözőbb irányokból érkező diákoknak segített betekinteni a szöveg mögé, rádöbbeni annak mélységeire, és amiről az egyik résztvevő azt mondta: elementáris élmény volt, egészen új perspektívát nyitott a számára.

 

Az egyik csapat eminensen precíz munkával készült az előadásra, a másik szinte szétesett, és köztük ott volt még a szürke hét árnyalata.

A különböző országok, városok, iskolák és osztályok egészen különböző színeit ugyanis nem ebben, hanem a végeredményben lehetett lemérni. És ezalatt nemcsak irányokat, stílusokat, eszközöket kell érteni, hanem annak okát is, miért nem verseny a SZEM.

A varsóiak Shakespeare-dialógjai és -monológjai rendezői vizsgák voltak. Bemutatták a tanáruknak, és most a miskolci közönségnek. A budapesti negyedévesek Nincstelenek előadása, bár nagyon erős Borbély Szilárd szövege, és színházat látunk, mégis beszédvizsgából jött létre – sorolta Cseh Dávid dramaturg. – Hogy lehetne összevetni ezeket egymással? Vagy a kaposváriak Fehér felhőjével, akik közreműködtek a Nemzeti Színház Vidnyánszky-rendezésében, és abból kiindulva hoztak ide egy egyedi változatot.

Esetleg A lopott arcok könyvével, ami Várnai Balázs diplomamunkája volt a svájci Dimitri Színművészeti Iskolán, és a multilingvális térben elveszett ember a szemle egyik fontos előadása lett.

Hogy mennyire fontos, azt jól illusztrálja egy bukaresti hallgató megjegyzése. Minden idegen nyelvű előadást angolul és magyarul feliratoztak (a magyarokat angolul), ám ennek az előadásnak az improvizációra épülő, magyar nyelvű részét nem fordították. A fiatal színésznő elmondta: egy szót sem értett a szövegből, de a jelenetből igen, és a szavak jelentése nélkül is mellbevágóan hatásos volt.

A közönség is hasonló véleményen volt – ez is azok közé a stúdióelőadások közé tartozott, amikor a pótszékek mellett a földre tehető „pótpárnás" megoldáshoz kellett folyamodni. A két musical-előadás pedig a több száz férőhelyes Kamaraszínházat is megtöltötte.

 

A már emlegetett Karnyónéban nemcsak az volt a vonzó, hogy a budapesti végzős osztálytól az egyik legkiforrottabb előadásra lehetett számítani, hanem az is, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel készült koprodukcióban – annak hallgatója a zeneszerző Kovács Adrián. A rendező a színészosztály tagja, ifj. Vidnyánszky Attila. Szállt sok papír, dolgozott a füstgép, forgott a színpad, játékos és pimasz ötletek piszkálták a nézőket hol a szövegben, hol a rendezésben, zenében pedig az opera és az operett, sőt, a búgó 30-as évek is megidéződött – hogy néhány nagyon emberi és mély pillanat szögezze emlékezetünkbe Csokonai tündérbohózatának átiratát.

A brémai muzsikosok – a harmadévesek zenés mestervizsgája – még ennyire sem hasonlított a Grimm-mesére. A színészhallgatók írták, korunkra és saját magukra szabták a történetet, aminek másik ihlető forrása Orwell Állatfarmja. Ebből máris kiderül, hogy nem gyerekdarabról van szó (bár ők is élvezték). Kovács Adrián és Mátyássy Szabolcs rockosabbra vette a zenét – a színészhallgatók pedig emlékezetes állatkaraktereket teremtettek, emlékeztetve arra: mindenkinek megvan a vágyott Brémája, és az oda vezető hosszú utat nem biztos, hogy a lábunkkal kell megtenni.

És ha már beszéltünk Shakespeare-ről – a bukaresti főiskolásoknak nem voltak kétségeik, a Szentivánéji álmot teljesen a magukénak érezték. A négy szerelmesre szűkített történet vizsgaelőadásnak készült. Aztán úgy gondolták, még nem engedik el, és csinálnak belőle egy olyan előadást, ami csak a szövegre és a színészekre épül. Így csatlakozott hozzájuk Oberon, Puck és Pucka, hogy jelzésszerű jelmezekben lubickoljanak a helyzetekben és figyelmeztessenek mindenkit, milyen veszélyes a szerelem, mert nem egyenes az útja, a sors ugyanis mindig közbeszól.

 

Voltak persze viták is, de ez a fesztivál velejéhez tartozik.

Kiss Csaba azt mondja, ő büszke arra, hogy ennyire különböző előadásokat láthattunk.

A fiatalság a leginkább kísérletező, újat kereső társaság. Mihez kezdenénk, ha ez az útkeresés is az állandó tetszeni vágyás jegyében történne? – tette hozzá. Arra azonban senki nem számított, hogy a holland csapat Kafka-adaptációja, A kastély ilyen heves reakciókat vált ki a közönségből – a döbbent arcoktól a kézremegős felháborodásig. Sőt, a második előadásról többen ki is jöttek. Elsőként Püspöki Péter drámatanár.

Az előadás első részét nagyon élveztem, kellemesen-civilizáltan borzongtam K. helyzete miatt. Azonban annak végeztével következett egy performansz, amikor Frida, a csaposlány került egyre megalázóbb helyzetbe Olga vezényletével. Hozzátartozik, hogy németül beszélek, angolul nem, így jórészt nyelvileg is ki voltam rekesztve. A nyílt megaláztatás miatt egyszer csak zsigeri indulat tört fel bennem. Németül megkérdeztem: miért csinálod ezt? Összekapcsolódott a tekintetünk, aztán az Olgáé továbbsiklott, lerázott, és olyan feszültséget gerjesztett bennem, hogy felálltam és azt mondtam: bocsánat, ez már nem játék. Kimentem, de nem tudtam bezárni az ajtót, mert 8-10 ember jött utánam. Az egyik tanítványommal már hazafelé végig tudtuk beszélni, mi is történt. És elmondhatom, utólag nagyon hálás vagyok ennek az előadásnak, elemi erővel kavart fel, és egyik legnagyobb színházi élményem lett, örök hivatkozási pont marad számomra – mesélte el a történteket.

A legkegyetlenebb ugyanis az volt ebben a zseniálisan felépített jelentben, hogy nem közvetlenül a közönséget provokálták, hanem valaki mást. Viszont a nézőket furmányosan belekényszerítették, hogy cinkosságot vállaljanak – ez ellen tiltakozott olyan hevesen, beszélt már a jelenet hatásmechanizmusáról.

Magyar-történelem szakos tanárként naponta találkozom a diktatúra kérdésével, de ilyen erős berzenkedést még nem éltem meg a működésével szemben. Ugyanakkor szembesülnöm kell azzal is, hogy nagyon közép-európai volt, amit tettem: hátat fordítottam, és nem megakadályoztam. Amit az ArtEZ akadémistái véghezvittek, az nagyon fontos elme a színházcsinálásnak, de nagy kérdés, hogy mit kezdünk vele utána. Mert meg kell érteni, mit teszünk, mi történik velünk és bennünk. A színház jobbá nem tesz, de tudatosabbá kell, hogy tegyen – mondta a drámatanár.

 

Hogy a jövő évi SZEM-nek mi lesz a fő iránya, az egyelőre nem dőlt el.

Az viszont biztos, hogy újra megmutatják, milyen komplex, mindenre kiterjedő színművészeti oktatás zajlik Magyarországon, és lehet majd tapasztalatokat gyűjteni külföldről, lehetőleg Európa élmezőnyéből, ahová mi is tartozunk.

Nagy tanulsága ennek a szemlének, hogy mennyire nem értjük a fiatalokat, akik erőteljesen építik ki a saját világukat. Nem érzik azt, hogy egyedül lenne helyük, ezért egyre gyakoribb, hogy együtt marad egy csapat. Ez fontos jelenség, ezért szeretnék vele egy kicsit jobban foglalkozni – mondta végezetül Kiss Csaba.

Mindez pedig valahová oda fut ki, amit a Dimitri-iskoláról mondott Várnai Balázs. Ott ugyanis első három év, a BA-képzés nagyon szigorúan iskolajellegű, az MA-képzés két éve alatt viszont már csak eggyel foglalkoznak: hogy mindenki találja meg a maga színházát.

 

A SZEM Fesztivál eseményeiről naponta videóblog készült.

https://www.youtube.com/watch?v=c1TfPR8Cyt8

https://www.youtube.com/watch?v=um7ZRATW6K4

https://www.youtube.com/watch?v=TQMb13WlaPg

https://www.youtube.com/watch?v=u_5ExZEWu78

https://www.youtube.com/watch?v=AfhYeHHIsWs

https://www.youtube.com/watch?v=Qg4pQ5ZGyT8

mellékelt fotók: Éder Vera

 

www.mnsz.hu

www.miskolciszem.hu

www.facebook.com/miskolciszem

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük