Dr. Hidvégi MátéDr. Hidvégi Máté

Dr. Hidvégi Máté biológus-mérnök, a kémia habilitált doktora, címzetes egyetemi tanár. Láthattuk már tudományos-, vallási műsorban, de sokan egy olyan gyógyhatású szer -Avemar- feltalálójaként ismerik, amelyet daganatos betegeknek ajánlanak. Számtalan tudományos eredménye, cikke van, és nem egy kitüntetéssel is rendelkezik. Én most mégsem egy kitűnő tudóst, hanem egy remek, emberséges tanárt szeretnék bemutatni személyében.

 Dr. Hidvégi MátéDr. Hidvégi Máté

Dr. Hidvégi Máté biológus-mérnök, a kémia habilitált doktora, címzetes egyetemi tanár. Láthattuk már tudományos-, vallási műsorban, de sokan egy olyan gyógyhatású szer -Avemar- feltalálójaként ismerik, amelyet daganatos betegeknek ajánlanak. Számtalan tudományos eredménye, cikke van, és nem egy kitüntetéssel is rendelkezik. Én most mégsem egy kitűnő tudóst, hanem egy remek, emberséges tanárt szeretnék bemutatni személyében.

Tanár Úr! Azzal kezdeném, hogy emlékszik-e, milyen volt az első nap, mikor a diákokkal szemben állt, és tanítania kellett?

Erre így nem emlékszem. A Műszaki Egyetemen végeztem a vegyészmérnöki karon, biológus-mérnöki diplomát kaptam. Utána elhelyezkedtem a gabonaiparba dolgozni, de visszahívtak az egyetemre, hogy legyek tanársegéd. Két helyen is dolgoztam, és közben készítettem a doktori munkámat. Néha a professzor megkért, tartsak meg helyette egy órát, vagy vizsgáztassak le. Szakmérnököket kellett először vizsgáztassak, akik énnálam egyrészt idősebbek voltak, másrészt sokkal többet tudtak, a nagy részük eleve dr. XY volt. Hülye érzés volt, hogy magamnál sokkal okosabbakat, többet tudókat, magasabb tudományos rangú embereket vizsgáztatok, és jegyet adok nekik a végén.

Aztán volt olyan is, mikor hazajöttem Kanadából, ahol vendégkutatóként dolgoztam. Megyek megtartani az első előadást, én is ott várok a terem előtt a folyosón, odajön az egyik hallgató, és mondja: Te öreg! Nem tudod, mikor jön a tanár? Akkor elhatároztam, hogy szakállt növesztek, úgy öregebbnek nézek ki. Azóta meghagytam a szakállam, az összes igazolványomban kicseréltettem a fényképet.

Konkrétan az első órára nem emlékszem, de arra igen, mikor abbahagytam a főállású egyetemi oktatást, nem évvégén, hanem évközben. Megtartottam az előadást, és az előadás végén azt mondtam: Egyébként ez volt az utolsó alkalom. Kipróbáltam, hogy fognak-e sírni a hallgatók, vagy mi lesz. Különösebben nem sírt senki. Valahol olvastam, hogy 100 évvel ezelőtt valaki így hagyta abba az előadásait, gondoltam akkor én is így fogom.

Nem bánta meg?

Nem. Hiányoznak a diákok, de már nem lehetett tovább csinálni, mert annyit utazom, és annyi egyéb munkám van, hogy a rendszeres tanítás nem fér bele. Nem lehet, hogy az ember úgy tart előadást, hogy arról elkésik, vagy elmarad az óra. Ezt meglehet csinálni, mondjuk félévente egyszer, de többször nem. Vagy kiírok egy tárgyat, hogy azt én tartom, és nem én fogom tartani, hanem megkérek valakit, hogy tartsa meg helyettem. A diákok, mint én is régen, sokszor a tanárt választják. Például nem is érdekelt, hogy Juhász-Nagy Pál milyen tantárgyat tanít, az a lényeg, hogy Őt akartam hallgatni.

Mi az, amit órán nagyon nehezen tűrt el? Például ha egy diák nem maradt csöndben, vagy olvasott.

Különösebben nem volt olyan, hogy ne érdekelje a hallgatókat, amit tanítok. Biokémiát, vagy a biokémiához valamilyen formában kötődő tárgyakat tanítottam, általában környezetvédő-mérnököknek. Ezekben a fiatalokban van hivatásérzet, nem véletlenül jöttek. Ha viszont azt láttam, hogy az esti előadásokon, én is álmos voltam, a hallgatók is, akkor viccet mondtam, vagy felajánlottam hagyjuk abba, és inkább beszélgessünk. Ilyen előfordult, de olyan nem, hogy mondjuk, gombfocizzanak az előadás közben. Próbáltam szeretettel viszonyulni a hallgatókhoz. Az egész tanításnak a szeretet a lényege. Illetve mindennek ez a lényege. Ugye az ember kire gondol vissza a tanárai közül? Eszembe jutnak a gimnáziumi, vagy általános iskolai tanáraim, akikben szeretet volt, azokat én is szerettem. Az ilyen ember meg tudja szerettetni a tantárgyat. Ha engem érdekel a kémia, a matematika, de olyan ember tanítja, aki egy ellenszenves, utálatos ember, akkor utálni fogom azt a tantárgyat. Engem különösebben nem érdekelt a földrajz, de annyira szeretetreméltó volt a gimnáziumi földrajz tanárom Harkay Pál, hogy vizsgán megtanultam mindent, csakhogy nehogy megbántsam Őt. Ha az ember elkezd ragaszkodni a tanárához, akkor már csak becsületből is tanul.

Mindig komoly arccal mondtam a hallgatóknak, hogy el is higgyék, hogy most idén egy új törvényt hozott a Rektori Tanács, az oktatók fizetését ahhoz fogják illeszteni, hogy milyen eredményeket érnek el a diákok a vizsgán. Akinél mindenki ötöst kap, annak kétszeresére emelik a fizetését, akinél sokan buknak, annak megvonják a fizetését. Úgyhogy én nagyon szépen megkérem magukat, hogy gondoljanak a családomra és tanuljanak. Ezt olyan komoly arccal mondtam, hogy óra után odajöttek a hallgatók, hogy: Tanár Úr, ez tényleg igaz? Hogyan tudnánk segíteni? – Ez tulajdonképpen mutatja, hogy hogyan lehet rávenni arra a diákot, hogy tanuljon. Csak úgy, hogyha szereti a tanárt és a tárgyat. Nem lehet úgy szeretni egy tárgyat, hogy közben utálom a tanárt, de meglehet egy tantárgyat szeretni úgy, hogy a tanárt szeretem.

Ön könnyen ad egyest vagy ötöst? Melyiket ad könnyebben?

Egyest nem szerettem adni. Az egyetemen az egész osztályzás egy szégyen. Elrontjuk azt az emberi és szakmai viszonyt, ami kialakul a tanár és a diák között. Szükséges rossz, bár szerintem szükségtelen rossz. Egyszer osztályoztam úgy -mondjuk ez nem egy szép dolog, lélektani dolog volt-, hogy ott ül az évfolyam, 80-90 hallgató az utolsó előadáson, ekkor mondtam, jelentkezzen az, aki örülne, ha kettest kapna. Sokan jelentkeztek, szóltam, hozzák ki az indexüket, megkapják a kettest. Mikor kimentek a teremből, mondtam a többieknek: Önök azt mondják kettesnél jobban tudják. Adok egy lehetőséget, akik úgy gondolják, hármasra tudják, tegyék fel a kezüket. Feltették, beírtam a hármast. A végén ottmaradtak azok, akik azt mondták, ők ötösre tudják, azoknak pedig beírtam az ötöst. Lényegében senki nem vizsgázott. Mondjuk ezt csak egyszer lehet megcsinálni, mert ugye híre megy, legközelebb mindenki megvárja az ötöst.

Egyébként, hogy mit utálok a vizsgákban? Minden olyat utálok, ami stresszt okoz. Sokan azt hiszik, a stressz, amikor izgalmi állapotban van, és vibrál. Az nem a stressz. Az a stressz, ami szorongáson alapszik, rosszkedvet csinál. Az igazi stressz, amikor valakit nyílt színen megkritizálnak, annál rosszabb nem nagyon van. Közösség előtt, ha valakit kritizálnak, az életre szóló emlékként megmarad, és előfordulhat, hogy hazamegy, éjszaka már láza van. Ezt azért utálom, mert ezzel a fajta stresszel, a másik ember egészségét károsítom. Hosszú távon ez még rákot is tud okozni. Bennem az volt, hogy ha én tanár leszek, akkor ne ilyen legyek. Olyan légkört ne teremtsek, hogy az a hallgató szorong, izzad. Izgulni persze lehet, de ne szorongjon, ne legyen megalázva. Nem csak azért, mert ez az emberi jogokba ez beleütközik, hanem mert ezzel én neki esetleg egészségügyi károsodást is okozok. Mindig próbáltam a vizsgák károsan stresszes jellegét megfékezni.

Ha például egy zárthelyi dolgozatot írattam a hallgatókkal, az igazságos kellet legyen. Bementek a diákok az előadóterembe, mindenki bekészítette a puskáját, s szóltam, vegye ki mindeni a füzetét, hozzák ki ide előre, s oda üljenek vissza, ahova én mondom. Meg fogom engedni mindenkinek, hogy puskázzék, de egyenlően. Ne az legyen, hogy aki jobban szorong, nem mer, a másik meg végig puskázza. Mondjuk egy két órás zárthelyinél kap mindenki 10 percet, amikor puskázhat. Mikor úgy érzi, kijön, kiveszi a táskájából, elolvashatja. Ha csak öt percet vett igénybe, akkor majd még egyszer kijöhet. Sokan nem használták ki ezt a lehetőséget, de olyan nyugalmat adott a hallgatóknak, hogy bármikor, egyenlő feltételekkel puskázhatnak. Persze amiket csináltam, azért vagy följelentettek az egyetemen, vagy bíráltak, hogy lerombolom az egyetem tekintélyét. A kollégáim között nem voltam népszerű. Sok tanár örül, ha tőle félnek, én igyekeztem, hogy tőlem ne féljenek.

Ugye az volt a kérdése, könnyen adtam-e egyest. Nem. Szerintem soha nem is adtam. Inkább azt mondtam a diáknak: Fiam! Maga nem tud semmit. -Tényleg tanár úr, így igaz, ezért meg ezért nem készültem. -Adhatnék magának egy egyest, a dolog ezzel le van tudva, de engem azért fizetnek, hogy magának ezt a tárgyat megtanítsam. Én most magának adok egy egyest, azt meglátja a rektor. Ki tanítja? A Hídvégi? Na hívjuk fel a munkaügyi osztályt, levonunk a fizetéséből, mert ez még tanítani sem tud. Maga ezt akarja velem csinálni? Legyen szíves, menjen haza, két hét múlva jöjjön vissza, és ha nem tudja legalább egy négyesre, én olyan mérges leszek magára, hogy azt el sem tudja képzelni. Érezték a humort a dologban, és megtanulták. Nem volt benne stressz, nem volt megalázó. Így azért elértem, hogy a diákok elég jól tudtak.  A kollégák mindig mondták, hogy milyen jól tudják az én tárgyamat. Hát persze, mondtam magamban, hisz mindenféle trükkös módszert alkalmazok, hogy megtanulják.

Azt is csináltam, hogy lazítsam a légkört, hogy vizsgáztattam sétálva. Elmegyünk a büfébe, közben vizsgázunk. A büfében megszakítjuk a vizsgát, mert én nagyon éhes vagyok. Addig tessenek itt állni, vagy egyenek valamit, ha akarják meg is hívom magukat, és ha megettem visszasétálunk, azalatt folytatjuk a vizsgát. Ez is boldogsággal töltötte el a hallgatókat, hogy így vizsgázhattak. Nem az, hogy Foglaljon helyet! Húzzon tételt!

Ez életszerű. Ha arra vagyok kíváncsi, hogy a hallgató mit tud, akkor nem arra vagyok kíváncsi, hogy egy szobában, reflektorral az arcába világítva mit tud kinyögni, mert ott a bátornak is elakad a szava, hanem az életben mit tud. Az élet, hogy megyünk a folyosón. Ez mondjuk nem az én találmányom. Ilyenfajta vizsgáztatást az általam legkedvesebb tanárom csinált az ELTE-n, Juhász-Nagy Pál, aki ökológiát tanított. Ő volt a kedvenc professzorom az egész életem során. Ő a Múzeum kávéházban vizsgáztatott. Odamentünk, körbeültünk egy asztalt, és beszélgetve vizsgáztunk. Beszélgettünk a vizsgatételekről, a végén rendesen adott jegyet is, de olyan laza, kávéházi hangulatban ment a vizsga. Akkor azt mondtam magamban, ha nagy leszek, akkor ilyesmit fogok én is csinálni.

Mennyire másak a mostani diákok, mint a régiek? Tisztelettudóbban voltak-e régen?

Bármit válaszolok, közhelyes lenne. Ugyanolyanok az emberek, ennyi idő alatt nincs változás. Nincs ilyen, hogy tisztelettudóbbak voltak-e. Ma már más viszonyok vannak. A 30-as években egy nő kétrészes fürdőruhában a strandra nem mehetett le. Ledér nőnek minősítették. Gondolja el, micsoda botrány volt, amikor egy híres professzor, akit az akkori kultuszminiszter, gróf Klebersberg Kunó elcsalt Cambridge-ből a szegedi egyetemre, hogy itt tanítson, nudista módon fürdött a hallgatóival. Úgy hívták ezt a professzort, hogy Szent-Györgyi Albert. Ezt, mint pozitívumot mondom el. Amilyen az élet, olyan az egyetemen is az élet. Abból a szempontból könnyebb, hogy a hallgatók könnyebben tudnak utazni, kimenni külföldre egy-két félévet hallgatni. Ezt megtehetik anyagilag, ösztöndíjilag, politikailag. Emiatt sokkal jobb.

Milyen a jó oktatás?

Én személy szerint római katolikus vagyok, az egyház törvényei szerint élek, de szerintem az oktatás úgy jó, ha liberális. Nem jó a szigorú oktatási rendszer. A liberális oktatást szeretem, ahol a gyerekek nagyobb szabadságban vannak. Világnézetet az iskola semmiképpen ne adjon! Az iskola az igazságra tanítsa az embert, világnézete az igazság legyen, abból rossz dolog nem jön ki. Szent Pál a korinthusiakhoz írt első levelében a Szeretet Himnusza- ban arról ír, mi is a szeretet? Azt mondja: A szeretet az igazság győzelmeinek örül. Az igazság és a szeretet szorosan összekapcsolódik az egyetlen, mindenek fölött való érték, amely a túlvilágon is megmarad. Az iskolának semmi mást nem kell adnia, csak igazságot. Ha igazságot ad, akkor abban van szeretet, de nincs agresszió. Ehhez viszont nagyon jó tanárok kellenek.

Hogy a gyerekek hogy fejlődnek, az nem az iskolán múlik. Az elsősorban a magzati koron múlik, körülbelül a bölcsödéig eldől, hogy egy gyerekből mi lesz. Egy három-négy éves gyerekkel már olyan sokat nem lehet kezdeni. Az IQ-ja kialakul körülbelül a harmadik életév végére. Mit nevezünk intelligenciának? Hogy valami problémával hogy tud foglalkozni, hogy tudja megoldani. Utána beírathatják Oxfordba, abból a gyerekből intelligensebb nem lesz, mint volt. Tehát a legfontosabb az oktatásban a magzati kor, s az első életévek. A legrosszabb, ha olyan bölcsinénik, vagy óvónénik vannak, akik azt érzik, hogy tanítsák a gyereket. Klisét tanítanak annak a gyereknek, ez tönkreteszi az intelligencia kialakulását. A régi paraszt nénik a legjobbak, akik csak arra ügyeltek, hogy a gyerek rendesen táplálkozzék, és ne borítsa magára a kályhát. Ezekből a gyerekekből intelligensebbek felnőttek lesznek, mint azok, akikre iskolásdit játszó nénik vigyáznak. A legjobb, ha, inger gazdag környezetben otthon van a mamával. Jó dolog, hogy manapság, ahogy tolják a babákat, a baba előtt olyan színes játékok vannak. A gyerek ráfókuszál valamire, ami mozog, és az fejleszti az intelligenciáját, mert elmélyed a problémában, és tud figyelni. Ahogy bekerül az iskolába, ott már csak a tudása fog gyarapodni.

A másik pusztítás, amit csináltak, hogy a gyerekeket nem tanították meg olvasni. Bevezették a képolvasást. Ott az alma képe, a gyerek meglátja, azt mondja, hogy alma. Ahelyett, hogy úgy tanultak volna, ahogy Móra Ferenc, és Pósa bácsi könyvecskéiben volt a szótagolásos olvasás. Ezt modernizálták képolvasásra, és így tönkretettek nem tudom hány generációt Magyarországon, akik nem tudnak olvasni.

A legnagyobb kárt a bölcsödében lehet csinálni, aztán az óvodában, aztán az iskolában mikor nem tanulnak meg olvasni. De legalább az IQ-jukat nem tudják lerombolni. Ez mutatja azt is, hogy nem az egyetemi tanár a legfontosabb, hanem a bölcsinéni, meg az óvinéni. Én odatenném a legjobbakat. Az óvodában foglalkozások vannak, ami borzalmas. Az óvoda arra van, hogy Legózzanak, sétáljanak. Ne akarják őket ott tanítani, mert akkor eredeti gondolatuk nem lesz többet. Olyan óvodát kell keresni, ahol a gyerek testi épségére ügyelnek, másra nem. Viszik őket kirándulni, sportolni.

Ön szerint nincs sok diplomás?

Nincs! Akkor lenne jó, ha mindenki diplomás lenne. Gróf Széchenyi István azt mondta, hogy a kis országok ereje abban van, hogy minél többen vannak, akik minél többet tudnak. Annak örülnék, ha mindenki diplomás lenne, még az utcaseprő is. Voltam olyan országban, ahol láttam olyat, hogy a Wc takarítónak is egyetemi diplomája volt, ez Izrael. Ott nagyon sok diplomás van. Gondoljon el egy nagyon magasan képzett, szuper kiművelt embert ráültetnek egy traktorra, hogy szántsa föl a földet. Akkor az megy, és olyan színvonalon csinálja meg, amiből világszabadalmak lesznek. Azt mondják a nagy tudósnak, most az a dolgod, mert nincs egyetemi tanszék, amit vezessél, locsold a virágokat a kertben. Akkor kitalálja a csöpögtető öntözést. Nincs olyan, hogy sok diplomás, mindenki diplomás lenne, akkor lenne jobb a világ. A munka az egy szent dolog. Egy raktáros munkát is lehet nagyon jól csinálni. Azért mondom ezt a példát, mert volt egy ismerősöm, Mócsy Imrének hívták, jezsuita szerzetes volt Rómában, a Gergely Egyetemen tanszékvezető professzor. Hazajött, itthon letartóztatták, bebörtönözték, és a szabadulása után raktáros volt. Ezt a raktárosságot úgy csinálta, ahogyan egy nagyon nagy tudós.

Ha mindenki diplomás lenne, akkor nem lenne ez a kosz az utcákon, nem lenne ez a sok butaság. Persze nem a diploma számít, mint papír, hanem, hogy az ember egy kicsit művelődik, okosodik.

Végezetül elárulná nekem, hogy melyik volt a legkedvesebb, és melyik a legutálatosabb tantárgya?

A legkedvesebb a magyar irodalom volt, a legjobban a kémiát utáltam. Hogy elmentem vegyészmérnöknek az egy véletlen. Biológus mérnöknek készültem, hogy én majd környezetvédő leszek, aztán kiderült, hogy ezt úgy hívják, hogy vegyészmérnök, rengeteg kémiai tantárggyal. Tulajdonképpen akkor szerettem meg a kémiát, amikor a nyugati fekvésű szerves kémiai laborban, a lemenő nap megvilágította a vegyszeres üvegeket. Annak egy olyan szép színe volt, hogy ott rájöttem, hogy a kémia az jó dolog.

– Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

– Szívesen.

Hidvégi Mátéval a beszélgetés olyan nyugodt, kellemes hangulatban telt, mint órái. Mindig szerettem hallgatni, amit mond, amit mesél, és ahogy meséli. Olyan ember Ő, akit igazán tudok tisztelni. Tisztelni tudósként, tanárként, és főleg emberként.

Németh Krisztina

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2002.09.08/0901.html

http://www.or-zse.hu/oktatok/hidvegimate.htm

http://hvg.hu/Tudomany/20070313_jedlik_anyos_dijak_feltalalok.aspx

http://www.daganatok.hu/20070323-rakkutatot-dijazott-a-magyar-szabadalmi-hivatal

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük