A sajtófotózás hőskoráról, Gerda Taróról a Park Kiadó által megjelentetett könyvet mutatott be Juhász Anna a New York Kávéház Művész Páholyában.

A sajtófotózás hőskoráról, Gerda Taróról a Park Kiadó által megjelentetett könyvet mutatott be Juhász Anna a New York Kávéház Művész Páholyában.

A bemutatón Juhász Anna beszélgetőtársai: Kincses Károly fotótörténész, Friedmann Endre, Bánkuti András és Kallós Bea fotóriporterek voltak, a Gerda Taróról frissen megjelent könyvből pedig Nagypál Gábor színművész olvasott fel részleteket.

Gerda Taro már nem csupán lábjegyzet Robert Capa életművében, mióta 2007-ben előkerült az ún. „mexikói láda", amelyben 4500 elveszettnek hitt negatívot találtak. Ebből 85 nagyítást nyomban kiállítottak New Yorkban, majd európai nagyvárosokban is. A Tarónak tulajdonított fotók számát Kincses Károly legalább 1100-ra becsüli, de a képek feldolgozása még várat magára. Annyit biztosan tudunk, hogy Capa Leicával, Taro Rolleiflex-szel dolgozott, általában ugyanazon a helyen, együtt, az andalúziai fronton.

Gerda Taro 1910-ben Gerta Pohorylle néven született Stuttgartban. A németországi fasizmus terjedésekor baloldali mozgalmakhoz való csatlakozása miatt 1933-ban letartóztatták. Utána Párizsba menekült, ahol ismét találkozott Berlinben megismert szerelmével, Friedmann Endrével (1913-1954), aki akkor már André Friedmann néven fotóriporter lett. 1936-ban együtt érkeztek Spanyolországba. 1937 júliusában Tarót halálra gázolta egy köztársasági tank. 27. születésnapján temették el a párizsi Pere-Lachaise temetőben, síremlékét Alberto Giacometti készítette el.

Kincses Károly többször elolvasta a szóban forgó könyvet. A történet elsősorban Párizsról és a két emberről szól, arról a 30-as évekbeli időkről, amikor a fotóügynökségek alakultak. A riportereket nem nevezték meg, a folyóiratokban csak az ügynökséget tüntették fel. A zsidó származású menekültek új neveket vettek fel. André Friedmannból Gerda javaslatára lett Robert Capa. Később így írták a képek alá a nevüket: „Reportage Capa & Taro". Magyarországról 1919 végétől a 30-as évek közepéig 70 fotós ment külföldre – emlékeztetett Kincses Károly.

Friedmann Endre, az MTI fotóroportere mindig tisztelte Capa munkásságát, de nem ismerte annak eredeti nevét. Akkor derült ki számára, amikor 1963-ban nemzetközi nagydíjat kapott. Átvételére az akkori főnöke utazott ki. 

Bánkuti András a máig sokat vitatott, híres Capa-képről, A milicista haláláról beszélt. Úgy véli, a 24 éves, kezdő riporter képe megrendezett. Érdekes módon nincs meg a negatívja. A későbbi művei már egyáltalán nem beállítottak. Capa 1933-ban párizsi filmgyárakban fotózott, mert ahhoz nem kellett nyelvtudás, itt lángolt fel szerelme Ingrid Bergmann iránt. Gerdával fontosabb kapcsolat alakult ki a fényképezés és a közös életcél, a fasizmus elleni küzdelem miatt. Gerda felismerte Capában a kivételes tehetséget. A női fotós életműve alig egy évnyi, másfélezer filmkocka. Nem volt jó üzlet akkoriban ellenzékinek lenni, mindketten gyakran éheztek, életük illegalitásban zajlott. Bánkuti állítja, hogy a riporter nem művész, de a fotózást lehet művészei szinten is művelni.

Kincses Károly az 1839-ben feltalált fényképezést idézte fel. A fotósok műtermekben készítettek beállított portrékat, nem specializálódtak, csupán fényképész mesterek voltak. Korukban a nyomdatechnika is kezdetleges volt. Például Orbán Balázs, erdélyi néprajzkutató képeit kőbe vagy fába vésték, másolták, azt mártották festékbe, végül nyomták papírra két és fél hónapos átfutási idővel. Ez volt a litográfia korszaka. Utána, a rácsnyomással már 2-3 ezres példányszámban készülhettek a lapok. Az írott sajtó fontossága a 20-as évek végén bontakozott ki. Stefan Lorant újságja 1931-ben elérte a kétmilliós példányszámot. A tehetősebb lapok jó fotósokat tudtak foglalkoztatni, példának említette az Új Idő című újságot, ott rangot jelentett fényképésznek lenni. Az első fotóügynökségeket Berlinben, Párizsban és Amsterdamban alapították – magyar zsidók. Az ügynökségeken általában magyarul beszélgettek. Stefan Lorant képeslapja Európa legnagyobb újsága lett, ahol Robert Capa háborús képei 8-12 oldalas képriportokban jelentek meg. Nála dolgozott Munkácsi Márton is. A fotósok több helyre is eladhatták a képeiket. A harcoló katonákkal a legközelebbi kapcsolatba Capa került.

Fiedmann Endre elmondta, hogy a háborúban az akkori technikai lehetőségek miatt csak közelről lehetett fotózni. Az ember természetesen fél, de a téma érdekében reflexszerűen legyőzi a félelmét. Továbbá kell hozzá szakmai tapasztalat és jó adag szerencse. Capa indokínai halálos balesete után húsz évvel járt haditudósítóként Vietnamban. Nos, ez rizikós szakma. Csupán egyik történetét mondta el. Helikopterről 50 méterrel az országút felett fényképezte, hogyan lőnek rájuk. Amikor a pilóta észrevette, hogy rakétát lőnek ki feléjük, lezuhantatta a gépet, így elkerülte a becsapódást. Endrének azonban leszakadt az egyik füle.  

Kallós Bea előző nap egy filmforgatáson úszta meg a fejbelövést. Szerencsére kérte, hogy ne pont a fejére célozzanak, hanem kicsit mellé. Ám a pásztorok sátraiba sem mindig veszélytelen belépni egy fotósnak! Bánkuti András kétszer került izgalmas helyzetbe Moldáviában. Szétlőtték a riporteri autót, eltalálták a sofőr lábát. Egy páncélos mentette ki őket a „baráti" moldávok kezei közül. Szaddam Husszein palotájában pedig a fegyverszünet idején járt, éppen erős lövöldözések közepette.

Gerda Taro és Robert Capa történetéhez visszatérve, 1936-ban még viszonylagos nyugalom uralkodott Andalúziában. Gerda kedvesen ismerkedett a fotóalanyokkal, közben szokta a forróságot. A negatívokat Franciaországba küldték előhívásra és továbbításra. Képei menekülő falusiakat, szenvedést ábrázolnak, de nem derül ki belőlük a veszély, Capa képeiről sokkal inkább. A leghíresebb háborús kép a világon A milicista halála maradt. 98 éve a halál pillanatát ábrázolni egy embert – akár megrendezett, akár nem – a fotótörténet legnagyobb alkotása. A háború feleslegességéről szól. Már senkit nem érdekel, hogyan készült, csak az, hogyan hat ránk.

Kallós Bea Gerda Taro szépségét emelte ki. Hemingway nem véletlenül mondta „femme fatale"-nak. 1936-ban készítette első publikálásra érdemes képét. 1937-ben a Life magazin két oldalt szentelt az első női fotóriporter halálának.

   Kallós női fotóriporterként otthonszülést fényképezett, majd riportsorozatot készített a gyermek szépségversenyről, illetve az anyák viselkedéséről, titkos álmairól.

Gerda Taro fényképei majd 80 év után is elemi erővel hatnak a mai nézőre.

DOBI ILDIKÓ