Gyakorlati antipedagógia

Élveboncolva… 

Az antipedagógia, ha úgy vesszük igen érdekes szó. Annyiban mindenképpen, hogy nem biztosan ugyanazt érti alatta egy pedagógiaelmélettel foglalkozó valaki és az utca embere. Az előbbi egy sajátos pedagógiai irányzatot fog érteni alatta, mely elutasítja az iskola közvetítette hierarchiába-kényszerítést, idomítást és a gyermek központba állítását tűzte ki zászlajára.

Élveboncolva… 

Az antipedagógia, ha úgy vesszük igen érdekes szó. Annyiban mindenképpen, hogy nem biztosan ugyanazt érti alatta egy pedagógiaelmélettel foglalkozó valaki és az utca embere. Az előbbi egy sajátos pedagógiai irányzatot fog érteni alatta, mely elutasítja az iskola közvetítette hierarchiába-kényszerítést, idomítást és a gyermek központba állítását tűzte ki zászlajára.

 Az utca embere sok szempontból éppen ellenkezőleg, a gyermektől, tanítványtól teljesen elidegenedett a pedagógusi viselkedés antireklámját, a „hogyan ne tanítsunk" példáit fogja érteni alatta.

Így az utóbbit inkább az antipedagógusi viselkedés, mintsem az antipedagógia fogalmával kellene illetni. Szinte biztosan pontosabb, szabatosabb megfogalmazás, és valószínűleg jobban le is írja a tanári beosztásban idejüket töltők egy részének viselkedését. Ez különösen akkor ütközhet ki, ha a tanárt kiszakítjuk a normál környezetéből, és behelyezzük valami másba. Például olyanba, ahol nem a szokásos hallgatóság veszi körül, miközben tevékenységének középpontjában továbbra is az ismeret átadása kellene szerepeljen. Mert mi is lenne egy átlagos középiskolai tanár szokásos terepe? A középiskola, ahova általában a serdülő ifjúság jár akiknek iskolai viselkedését nagyban befolyásolja, hogy alapvetően kiszolgáltatott a tanári karnak.

Ha kis szerencséje van eme ifjúságnak, akkor az adott tárgyat tanító tanár ezzel nem él vissza, de erősen szélsősége esetektől eltekintve akkor sem dől össze a világ, ha kicsit visszaél. Mert mindaddig, amíg a gyermek szüleje egy ügyvéddel be nem állít és jól megalapozott gyanúkat nem kezd az iskola vezetősége elé felvezetni, aligha fog egy pár elégtelenért, egy kis személyiségrombolásért összeomolni tanárunk elefántcsonttornya. Bizton bízhat a tanári kar összezárásában, és ezért abban is, hogy a diák az órán nem fog felállni, és távozni, netán megjegyzést tenni. Tehát szinte bármit előadhat, bármilyen módon. Így megengedheti magának azt a luxust is, hogy akár vegetáriánusoknak meséljen a véres steak elkészítésének rejtelmeiről, mert aligha fogja bárki ott helyben érdemének megfelelően lereagálni.

HorusDe emeljük ki eme antipedagógusunkat kellemesen langyos vízéből, és próbáljunk vele felnőtteket tanítatni. Valószínű, hogy az eredmény a kölcsönös frusztráció lesz, hiszen az említett tanárbeosztásúak számára pár év után a diák csak zavaró tényezőként van jelen, hiszen zavarják a percre beosztott óravázlatot a kérdéseikkel, esetleg nem fogadják el gondolkodás nélkül, kinyilatkoztatásként a géppuskaszerűen lediktált rizsát, és más hasonló deviáns dolgaik lehetnek. A kiszolgáltatott középiskolással ellentétben az egyetemi, pláne kiegészítő felnőttképzésben résztvevők, akik fizetnek a képzésükért, márpedig képesek ilyen deviánsan viselkedni. Antipedagógusunk tehát frusztrált lesz.

De frusztrált lesz a diák is, mert benne meg az kezd motozni, hogy vajon tényleg ezért fizetett-e? Pont ez hiányzik-e neki? S így? Mert mi jó és előrevivő van abban, ha magnót nyelt módon diktálják le az anyagot, amibe közbekérdezni nem lehet, vagy nem érdemes, mert érdemi választ alig kap. S az anyag demonstratív részében sem biztos, hogy szó nélkül visel el mindent. Például, erős dilemmába kerülhet, akkor ha antipedagógusunk a figyelemfelkeltés módszertanának demonstrálása címén csillogó szemmel és mély beleéléssel adja elő egy béka boncolását a még élő és pislogó béka fejének saját kezű levágásától, az idegrendszer és a még reflexesen dobogó szív aprólékos széttrancsírozásáig. Olyanoknak, akik szakmájuk szerint nem biológusok és nem hentesek lesznek. S olyankor, amikor a hallgatóságban ülők, már jelezték, hogy állatvédők, vagy nem véletlenül nem lettek biológusok, sebészek, hentesek, stb.

Ilyenkor vajon mi az elfogadott viselkedésmód, amivel az antipedagógus ámokfutása megállítható? Az egyik lehetséges megoldás bizton az, hogy hagy mondja, hamarabb szabadulunk. A másik, hogy őt kérjük meg a szíves távozásra, de erre ott és akkor, még a felnőttoktatásban sincs mód. Marad az, hogy a diák, élve azzal, hogy a lábával szavazhat, feláll és távozik az óráról. Ezzel persze további frusztrációt okozva a pulpituson ülőnek. Ennek feloldására persze mondhatja azt, hogy „elnézést kérek, ha az elmondottak zavarják, és tíz perc múlva várom vissza". De ilyet csak olyan tanár mond, aki nem a hatalom alanyának tekinti a diákot. Vérbeli antipedagógus ilyet ki nem ejt a száján. Az ő verziója valahogy úgy hangzik „látom, a gyenge gyomrúak elhagyják a termet", mely verzióra az ember szíve szerint csak azt mondhatná, hogy „nem beszólni ám!". De nem mondja, mert nem okvetlen akar ugyanarra a szintre lesüllyedni. S csak magában jegyzi meg, hogy az említett pulpituskoptató a vallásetikát vajon az inkvizíciós kínvallatás szemléletes bemutatásával, a szaporodásbiológiát pedig netán az erőszaktevés technológiájával vezetné-e be figyelemfelkeltés gyanánt?

Horus szeme (mindent lát)De inkább végig se gondolja, mert még gondolatban sem illene ilyennel vádolni senkit. S csak szomorú fejcsóválással sajnálja azokat a középiskolásokat, akiknek szó nélkül kell tudni elviselni az említett tanári stílust, tudásuk helyett személyük, ízlésük, világszemléletük minősítésével, minősítgetésével.

(Az említett példák akár gondolatkísérletnek is tekinthetők, és akinek nem inge, nem kell öltöznie. De akinek inge…)

http://www.hirextra.hu/hirek/article.php?menu_id=2&article_id=25819

Simay Endre István